Sárkány ​a kardban (Örökkévaló bajnok 3.) 89% 14 csillagozás

Moorcock multiverzuma hatalmas és kaotikusan sokszínű, amelyben mindenki megtalálhatja a neki tetszőt; persze legalább ilyen könnyen belefuthat olyan regénybe is, ami kevésbé találkozik az ízlésével.
Az Örökkévaló Bajnoknak ez a története a kisebb döccenők és a néha kicsit irritáló szerelmes-féltékeny szál ellenére is az én kedvem szerinti regény volt.

A Bajnok könyvbeli inkarnációja John Daker, akinek átka, hogy minden más inkarnáció emlékeit is magával hordozza. Ő testesül meg Flamadin hercegként, a multiverzumnak egy különösen kaotikus szegletében, ahol hat, gyökeresen különböző hangulatú és kultúrájú világ kapcsolódik össze, egyfajta mini-multiverzumként.
A világok közül először emberek lakta steampunk világban keveredik konfliktusba egy meglehetősen visszataszító hajóbáróval, majd szép fokozatosan megismerjük mind a hat világ hatalmasságait és a Bajnok aktuális főellenségét – Flamadin herceg húgát –, Sharadimot, aki a Káosz uralma alá akarja hajtani a világokat.
A könyv változatos, de nem mondanám kimondottan pörgő cselekményűnek – Moorcock inkább a különböző hangulatú világok és azok lakóinak leírására helyezi a hangsúlyt, nem az akciókra. A főszereplő is inkább tépelődő, befelé forduló személyiség, aki valósággal betege a korokon és világokon átívelő fájdalomnak, amely az örökös harc és a saját sakkfigura szerepe miatt telepedett rá.
Ahogy a történet halad, persze egyre többet megtudunk a világokról és azok számára, akik már ismerősek némileg a Multiverzum történeteiben, van pár ínyencfalat is a sorok között megbújva.
Ilyen például a Bajnok segítőjének személye, Von Bek báró, a Harcikutya nácik ellen küzdő távoli leszármazottja – igen, még a nácik is feltűnnek a könyvben, de a szerepük illeszkedik a történethez.
A másik ilyen a történetben elrejtett kauzalitási utalások: a Fekete Kard, és az ebben a világban kannibál szellemasszonyként ismert eldrenek története megfelelő szemszögből nézve könnyen belátható módon nem vége, hanem kezdete annak a bizonyos körnek.

Az Örökkévaló Bajnok.
Minden ember benső énje, egy lélek rengeteg arca, egyetlen hős sok különböző megjelenési formája. Valaki akinek a sorsa örökké küzdeni, akinek az emlékezés a sorstragédiája.
Moorcock úgy alkotott multiverzumokon, síkokon átívelő főszereplőt hogy bárki ráhúzhatja, rápasszinthatja élete egy-egy szakaszára akár. Erekose világpusztítása mint az ifjúság, későbbi megcsömörlött, megfáradó énje mint az öregedés; Elric, Corum vagy más hősének bolyongó útkeresése meg mint a köztes idő. Egy rendkívül összetett lélek, ami végigjár megannyi szürreális helyszint, megél hihetetlen magasságokat, teljesen hihető csalódásokat, megtalál és elveszt hitet, Urat, barátot, asszonyt.
Moorcock-ot akárhányszor olvasom – akár először, akár újra – mindig mást jelent az élet más-más szakaszában.
De mindig rávesz hogy térdre hulljak az aktuális Káosz ura előtt.

Mindig tetszett Moorckockban, hogy nem ragad egy világnál, hanem újakat és újakat gyárt. De ez a könyve már elképesztő: hat világon játszódik, bennük steampunk városhajókkal, reneszánsz sárkánylovasokkal, eldren amazonokkal, medveemberekkel, a káosz létsíkjával, nácikkal és a Szent Grállal. A Bajnoknak pedig ezúttal nemhogy serege nincs, de a többség még csak nem is hisz benne.
Érdekesség még, hogy a Bajnok Társa egy Von Bek a huszadik századi Földről, ama nevezetes Harcikutya leszármazottja. Alighanem az ő hatására, a Bajnokot is modern, halandó énje vezérli, ami jóval átérezhetőbb és szimpatikusabb karakterré teszi a főhőst.