A ​fekete folyosó 20 csillagozás

Michael Moorcock: A fekete folyosó

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Hope Dempsey űrhajó négy éve hagyta el a Földet, s útban van egy távoli galaxis életlehetőséget nyújtó bolygója felé. Tizenhárman tartózkodnak fedélzetén, tizenketten felfüggesztett életfolyamatokkal: „alvó” állapotban; a tizenharmadik, Ryan látja el az űrhajó napi teendőit. A tizenhárom utas menekül, talán ők az egyedüli emberi lények, akik túlélik a földi civilizáció pusztulását. Mielőtt azonban célhoz érnének, az űrhajón is megjelenik a végső pusztulás kísértete. Miközben Ryan napi rutinmunkáját végzi, gondolkozik, emlékezik és álmodik, rá kell döbbennie, hogy ők, a tizenhárom túlélő is, magukban hordozzák a pusztulás csíráit.

Eredeti mű: Michael Moorcock: The Black Corridor

Eredeti megjelenés éve: 1969

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kozmosz Fantasztikus Könyvek

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976
206 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632111281 · Fordította: Bart István

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Don Quijote

Helyszínek népszerűség szerint

űr


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Az én kezdetleges sci-fi definícióm szerint (sci-fi: amiben űrhajó van) ez vígan az: a nevezetes égi jármű a Föld irányából tart valami állítólag lakható bolygó felé, fedélzetén egy halom hibernált emberrel, és egy ébren lévővel, aki felügyeli az egész miskulanciát, miközben meglehetősen száraz beszélgetéseket folytat a hajó fedélzeti számítógépével. Az űr ebben a kontextusban tulajdonképpen metafora – a végtelen magányé, ami lassan kiszörpölgeti az emberből a józan észt –, az űrhajó pedig ezen belül a koporsónyi színpad, ami a szereplő(k)nek játszani rendeltetett. A regény másik fontos kérdése pedig az, vajon hogyan jutottak el hőseink odáig, hogy egy ilyen minimum kockázatos vállalkozásba kezdjenek. Ennek keretében pedig Moorcock méregerős visszatekintő fejezetek hadában mutatja be, ahogy a földi társadalom atomjaira hullik a nacionalizmus, az idegengyűlölet* és az általában vett emberi ostobaság hármas csapásai alatt, olyan helyzetet teremtve, amiből (talán) megmenthetik a szereplők a puszta bőrüket, de hogy az emberségüket nem, az biztos.

Olyan könyv ez, aminek a kérdései egy szemernyit sem koptak az eltelt kb. ötven évben. Sőt. És attól tartok, nem kopnak még el egy darabig. Engem lenyűgözött.

* Ha már idegengyűlölet. Érdekes volt látni, Moorcock mennyire máshogy kezeli az „idegen” fogalmát, mint Clarke az általam épp a minap olvasott regényében. Clarke esetében ugyanis az „idegen” szó jelentéstartalma a feltérképezendő szóhoz közelít, és a szereplőkből kíváncsiságot vált ki. Ezzel szemben Moorcocknál a szóhoz az elpusztítandó kapcsolódik, tehát a szereplőkből gyűlöletet vált ki. Ez egyben remekül megmutatja a két szerző közötti különbséget: hogy Clarke-nál az emberiségből akár még lehet is valami, Moorcocknál viszont az egészet megette a fene. A szerző pedig egy politikus szájával zseniálisan fogalmazza meg, hogyan is kell felismerni az idegeneket: „Első látásra megismeritek őket. Mások. Más a szemük. Kételkednek, amikor ti biztosan vagytok a dolgotokban. Ők azok, akik összefognak az idegenekkel meg a kétes jelleműekkel; gyanú árnyékét borítják arra, amiért mi küzdünk. (…) Akik nevetnek, és gyanúsan sokat mosolyognak. Élcelődnek, hogy rossz fényt vessenek eszményeinkre. Ők azok, akik félreállnak, amikor terveket készítünk elő a haza megtisztítására.” (81. oldal) Ebbe nekem a hátam beleborsódzott. Talán ez a pár mondat billentette fel öt csillagra a könyvet.

20 hozzászólás
>!
csartak MP
Michael Moorcock: A fekete folyosó

„Az űr az idő és az anyag hiánya.” A mondat és a szó magáért beszél, így az üresség lassan az értelem – a józan ész hiánya lesz.
Apró tárgy halad az űrben az utasaival távoli célja felé – de nem csak az űrben mozdulunk el, A fekete folyosó olyan mint egy elborult elme sötét útvesztője. A kezdeti józan tárgyilagos naplóbejegyzéseket felváltja a visszaemlékezések sora, ami álmokba és hallucinálókba torkollik. Végül már nem tudhatjuk, hogy mi valóságos és mi sem? Főhősünk ráadásul nem is szimpatikus, elhiszi magáról, hogy felsőbbrendű, törtető és fajgyűlölő.. Ugyan 1969-ben íródott a mű, de a Föld problémái, a káosz, amit Ryan maga után hagy, valósabbak, mint valaha. Számtalan történetben olvashattunk róla azóta. És az is elgondolkodtató, hogy a történeteben már a itt a Földön elidegenedtek és elszigetelődtek az emberek egymástól. Gondoljunk csak a behúzott függönyökre, vagy hogy nem lehet biztonságban kilépni az utcára? Mi ez, ha nem üresség?

>!
pat P
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Angolszász sci-fi írók a ’60-as évek végén? Pesszimista banda…

De egészen szépen öregszik egynémely írásuk*, azt meg kell hagyni. És döbbenetes, hogy például ez, ez mennyire aktuális – október másodikán** kifejezetten kedvem lett volna idézni belőle, csak ugye a kampánycsend. Volt például az a jelenet, amúgy indításnak, amikor az idegen *** fiút nyílt utcán megégetik. Meg ahogy a viszonylag épelméjű embereket magával ragadja a tömegpszichózis. Ahogy a polgárok megtanulnak nem foglalkozni másvalaki problémájával. Ahogy a főszereplő racionalizálja a saját, erkölcsei szerint is elfogadhatatlan megalkuvását és rasszista lépéseit. Ahogy apránként egyre kijjebb és kijjebb kerül az emberségből…
Fentiek egyébként mind az előzmény-történetben voltak. A jelen idejű, űrben játszódó szál viszont kezdetben kevésbé érdekelt, sőt kicsit untatott, a maga avantgárd megoldásaival egyetemben. De aztán főhősünk olyan szépen megkattant, és az inner space olyan hátborzongató mélységei tárultak fel, hogy meg kellett nyalnom mind a tíz ujjamat.
Aztán, hogy a vége mi lett igazából? Nem tudom, nem is érdekel, és főleg nem az a lényeg.

*A Zanzibárra gondolok még itt, és nyilván rengeteg hasonlót nem olvastam.
**Egy év múlva szerintem nem fogunk már emlékezni: a kvótaszavazás eljövetelének napján.
***Ja, nem földönkívüli, nem is fekete, vagy muszlim. Asszem, skót vagy ír. Londonban.

>!
kvzs P
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Ez a könyv megint rádöbbentett, hogy mennyire nem fejlődünk mi, emberek. A technika körülöttünk igen, viszont társadalmi szempontból nem vagyunk képesek tanulni, és újra meg újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat.
Megdöbbentő volt olvasni az idegengyűlölet elharapózásáról, és arról, hogy okos, értelmes embereket is mennyire meg tudnak fertőzni demagóg hülyeségekkel. Zsigerből reagálnám rá azt, hogy ez már túlzás, ha nem ezt látnám ma mindenhol, ha nem hallanám szinte szóról-szóra ezeket a szólamokat a politikusoktól, és a körülöttem élő emberektől…
Ryan megőrülésének a folyamata nagyon szépen párhuzamba állítható a társadalmi változásokkal: az elzárkózás, a külső behatások hiánya, az erkölcsi lecsúszás és az ezt magyarázó önigazoló érvek egyéni szinten is olyan kártékonyak, mint egy csoport esetében.
Nem egy mozgalmas, a technológiát fontosnak tartó sci-fi ez a könyv. Azok a szociológiai és pszichológiai a kérdések és problémák, amikkel viszont foglalkozik, nagyon fontossá és érdekessé teszik.

19 hozzászólás
>!
Zsola
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Nocsak, nocsak, hogy micsoda gyöngyszemre akadtam (kösz érte Sci-fi első bekezdés zóna!). Az űrben egyedül maradt űrhajós megőrülése elsőre nem tűnt újdonságnak, aztán elgondolkodtam azon, hogy nem nagyon akadt a kezembe hasonló könyv. Egyedül Bogáti Pétertől Az utolsó ember című regényt (bár az nem az űrben játszódik) tudom párhuzamba állítani vele. Viszont azt kell, hogy mondjam ez a regény jobban tetszett, mert a megőrülés folyamata és a magány is jobban be lett mutatva benne. Sokkal elborultabbra és merészebbre sikeredett, mint Bogáti regénye.

Erősebben is hatott az érzelmeimre ez a könyv. A Földön kialakult tömegpszichózistól káoszba fulladt emberiség bemutatása, amit a visszaemlékezésekből ismerünk meg, érzelmileg letaglóz, és a földhöz vág. Döbbenetes képsorokkal mutatja be, hogy az egyébként okos főszereplőn lépésről lépésre, hogyan uralkodik el a félelem és, hogy ez a félelem milyen tettekre sarkallja. Már itt észrevehetőek az őrület jelei, sőt szerintem már itt megtörténik az elme teljes elborulása. Ezzel a sokszereplős és mozgalmas szállal szembe lehet állítani a szintén döbbenetes a Hope Dempsy űrhajón történteket. Annyira jól megfogta az író a magány érzetét, hogy olvasás közben többször is teljesen magányosnak, elveszettnek éreztem magam. A vörös „hajónapoló”-ba írt elmélkedések, a földi emlékek felidézése, a valóság és képzelet közötti csapongás, a számítógéppel történő kommunikáció és a látomások mind-mind arra szolgálnak, hogy megbontsák, a regény tematikáját ékeket verjenek a linearitásba ezzel is szemléletesebbé téve főszereplőnk bomlott elméjét. A rutinná váló feladatokkal és ingerhiánnyal küzdő a végletekig magányos Ryan háborodott, látomásoktól gyötört elméje végül eljut odáig, hogy hiába gyötri magát már nem tudja eldönteni, hogy mi a valóság és mi a képzelet, hogy mi történt meg valójában és mi nem. A lezárás miatt úgy gondolom, hogy ez nem is dönthető el igazából…

Nagyon elborult nagyon komor regény, de nekem bár nem lett kedvenc, ennek ellenére nagyon tetszett.

>!
Bla IP
Michael Moorcock: A fekete folyosó

A fekete folyosó Moorcock-tól egy kifejezetten jó, aktuális könyv. Nem is gondoltam volna, hogy egy sci-fi ennyire időszerű üzenetet fogalmazhat meg több, mint 45 évvel első megjelenése után. Ez csak azt jelenti, hogy az író íly régen felismerte azt a társadalmi ellentmondást, amelyre a művet építette. Minden elismerésem. S azt kell mondanom: lehet, hogy mai „vezéreink” ilyen könyveket is olvasnak, csak az a kár, hogy rossz példákat követnek.
A könyv egy a családja és barátai életét mentő ember története, aki azon értékek védelmében – amelyet vall – épp ezen értékeket adja fel, mert a célja – szerinte – szentesíti eszközeit. De ebben a helyzetben és folyamatban, amely új atmoszférát teremt, elveszíti normális önkontrollját, megháborodik, paranoiássá válik…A könyv ennek a folyamatnak az ábrázolásában nyújt kiválót, a sci-fi csak keretet biztosít ehhez.
Ajánlom értő olvasóknak, felnőtt könyv!

>!
Jerico
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Moorcock ebben a könyvében egy káoszba és gyűlöletbe forduló Földről mentené ki az űrhajón utazó üzletembert és családját, és néhány barátját egy távoli világ felé. Ryan az üzletember van egyedül ébren, és felügyeli a többi 13 ember hibernációját, és az űrhajó napi ellenőrzését. Most nem mennék bele abba hogy mennyire nonszensz ez a felállás, mert nem mint tudományos sci-fi, hanem mint társadalmi, pszichológiai és filozófiai kérdések tárházát vonultatja fel a regény. Nem tudom mennyire volt a 60-as évek végén élhetetlen az emberek viszonya egymáshoz, de a könyvben bemutatott „idill” valami borzasztó, tényleg megérti az ember a menekülési kényszert. Remekül bemutatja a politikai gyűlöletkampányok velejáróit, amit sajnos most, majdnem 50 évvel később mi is az arcunkba kapunk. A főszereplőn keresztül láthatjuk, ahogy egy alapjában nem rossz, de az események hatása alatt a jótól igen messze távolodó ember lassan, fokozatosan olyanná válik ami elől menekülni szeretne. De végül csak saját démonjaitól /akiket maga idéz elő/ üldözött, a saját cselekedetei súlyától megrogyó psziché, hogyan próbál racionalizálni olyan tetteket, amiket nem is lehet feldolgozni. spoiler. Moorcock hideg érzéketlenséggel visz végig ezen az úton. A könyv szereplőit szinte semmilyen szinten nem lehet megkedvelni se. Mondjuk Ryan-en kívül nem is zavarnak sok vizet, csak hátteret szolgáltatnak egy emberi dráma kibontakozásához. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek az emberi pszichében vájkálni. Nekik remek kikapcsolódás lesz ez a könyv.

>!
Dave_Bowman
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Egy űrhajó távolodik az anarchiába süllyedt Földről, egy állítólagos lakható, távoli bolygó felé. A személyzet (akik valójában nem űrhajósok, hanem egy család és barátaik) minden tagja hibernált állapotban, kivéve Ryan-t a parancsnokot, aki napi szinten végzi monoton ellenőrzési feladatait és ettől szép lassan megkattan. Nagyon.

Annyira érdekelt, hogy ebből mit tud kihozni Moorcock, és egy picit csalódtam. Egy picit jobban ki lehetett volna dolgozni ezt az őrületet. Ráadásul a szereplők közül mindenki unszimpatikus, és valójában kicsit sem drukkolunk az űrhajónak, és a rajtuk utazóknak, hogy elérjék céljukat.

Ráadásul a többi szereplő (akik tulajdonképpen hibernálva vannak, csak Ryan elég gyakran visszaemlékszik az indulásuk előtti eseményekre) kidolgozatlan és szürke. Semmilyen részvétet nem ébresztenek, akármi is lesz a sorsuk (mert ez szintén nem derül ki a könyvből).

Amiért ennyire értékeltem, az leginkább a sötét, reményvesztett hangulat, amelyet az író sikeresen megteremtett a regényben.

Lehetett volna jobb is…

>!
stancili1
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Hát, régen nagyon tetszett, most már kevésbé. Scifi az izolációról, egyedül szép csendben megőrülő űrhajós a semmi közepén, jól-rosszul (leginkább iparosmunkaként) megírva. Másfél csillag lenne, Buda Béla tanulmánya miatt két és fél.


Népszerű idézetek

>!
csartak MP

Az űr végtelen
Sötét
Közönyös.
A csillagok elenyészőn csekély tereket töltenek ki benne. Kis nyájakba tömörülve, néhány billió itt. Néhány billió amott.
Az űr nem fenyeget.
Az űr nem vigasztal.
Az űr az idő és az anyag hiánya.

Kapcsolódó szócikkek: űr
>!
csartak MP

És mindig akad valaki gyalázatos messiás, aki hajlandó elprédikálni az embereknek azt, amit hallani akarnak – és akit aztán vakon követnek, csak hogy ne kelljen a saját józan eszüket használniuk. Akárcsak Don Quijote a gadarene-i konda élén!

Kapcsolódó szócikkek: Don Quijote
>!
csartak MP

A rothadás már az én időm előtt megkezdődött. Hidrogénbombák, radioaktív sugárzás, vegyi szennyeződés, rossz születésszabályozás, rosszul vezetett gazdasági élet, elferdült politikai eszmék. És aztán – a pánik.
És tévedni akkor már nem lehetett. Megállítani egy olyan bonyolult és fejlett társadalom gépezetét, mint a miénk volt – csak a káosz következhetett. Egyszerű válaszokat akartak adni bonyolult kérdésekre. Messiást kerestek maguknak, amikor a problémák megoldásán kellett volna töprengeniük. Ez az emberiség régi átka. Ez alkalommal azonban meg is fogant az átok. Az emberiségen.

>!
Jerico

A homo sapiensnek nagy tehetsége van rá, hogy homokba dugja a fejét, miközben elhiteti magával hogy szembenéz a problémákkal.

53. oldal

>!
Karakai_András P

Egyszerű válaszokat akartak adni bonyolult kérdésekre. Messiást kerestek maguknak, amikor a problémák megoldásán kellett volna töprengeniük. Ez az emberiség régi átka.

>!
Jerico

– Eddig azt hittem- mondta –, hogy a világűr felfedezései kedvezőbb perspektívát tártak valamennyiünk elé. Úgy látszik azonban, nemhogy messzebbre látnánk, még szűkebb lett a látószögünk, és még torzabb a látásunk. Valamikor az emberek csak az olyan emberfajtáktól, nemzetektől, embercsoportoktól rettegtek, amelyeknek az övékével ellenkező vagy más érdekeik voltak. Most már azonban már mindentől rettegnek. Ez már túlmegy minden határon, Henry.

85. oldal

>!
Jerico

És mindig akad valaki gyalázatos messiás, aki hajlandó elprédikálni az embereknek azt, amit hallani akarnak – és akit aztán vakon követnek, csak hogy ne kelljen a saját józan eszüket használni.

53. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alastair Reynolds: Napok háza
John Wyndham: A triffidek napja
John Wyndham: Újjászületés
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia
Samantha Shannon: Csontszüret
Douglas Adams: Az élet, a világmindenség meg minden
Arthur C. Clarke: A város és a csillagok
Aldous Huxley: Szép új világ
Karen Traviss: A 66-os parancs
David Mitchell: Felhőatlasz