Az előző rész drámai vége után meglehetősen lassan indult a zárókötet, s közben is gyakoriak voltak az elnyújtott szálak, jobbára üresjáratok, késleltetett kifutások, hosszas tanakodások arról, hogy mitévők legyenek – miközben a háttérben zajló események azt sejtetik, hogy bármelyik percben itt a világvége. Igyekeznének, de nem jutnak előbbre, sokszor tanácstalanul és tehetetlenül toporognak. Nincs igazi konfliktusforrás, nincs megragadható ellenség, csak a megállíthatatlan fenyegetés, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni a hősök, hacsak meg nem szerzik a McGuffint. Aminek holléte és rendeltetése nagy rejtély, csak homályos legendák szólnak róla. A cím azt sejteti, hogy végre eljut a történet a világos magyarázatokhoz, és viszonylag boldog befejezéssel minden rendeződik. De itt volt az előző kötet, ami rácáfolt arra, hogy csak ilyen vége lehet a sorozatnak. Szóval kíváncsian vártam, hova fut ki a történet.
Összeállt a társaság, Sullivan igyekezett minden jeles szereplőt bevonni a végső nagy kalandba, hogy elmondhassa róluk, amit még szeretett volna. Végig lassan adagolta a cselekményt, csak néhányszor pörgött fel igazán, mintha nehezére esne elengedni a szereplőket és a világot. Egyiket sem tudta igazán, hiszen jelenleg a harmadik előzménysorozatot írja hozzájuk. Meg tudom érteni. Viszont azért valahol zavaró is ez a véget nem érő bodorítás… bár amíg érdekes történeteket szállít, én vevő vagyok rá. A Riyria-páros múltját illetően még van pótolnivalója. :)
A hangsúly továbbra is Hadrianon és Royce… helyett most Aristán volt. Az ő fejlődése tetszett a leginkább a hat regényen keresztül: dacos hercegnőből kényszerűen kalandor spoiler. Hadrian maradt nagyjából ugyanolyan, mint volt, legfeljebb kicsit többet tudtunk meg a hátterétől. Royce jellemfejlődése is jelentős, de kicsit az éj leple alatt zajlott – jobbára csak eme utolsó kötetre derült ki, hova is jutott. Viszont kellemes jeleneteket szerzett Mauvin Pickering, Magnus és Modina is. A showt ezúttal a páratlan emlékezettel bíró könyvmoly csuhás, Myron lopta el (meg a két kislány a mosómedvével ;)). Imádtam minden jelenetét, az összjátékát a többi szereplővel. Sőt, a másik kedvencem, Nimbusz – bár vele kissé takarékoskodott a szerző (spoiler). Voltak viszont alakok, akiket alig ismerhettem meg – némelyik nem élte túl, némelyik pedig annak ellenére sem kapott érdemi játékidőt, hogy túlélte.
Tetszett a befejezés, szép lezárást kapott. Ám sajnálatomra a nem emberi fajokról keveset tudtam meg – jobbára elvesztek az elhallgatott történelem homályában, vagy Myron zúdította rám a száraz leírások tömkelegét, vagy Magnus fakadt ki a törpök múltját illetően (csak hogy róluk is legyen valami). Tetszett, hogy a szenzárok és a teshlorok hátterét, illetve a császári/birodalmi szálat viszonylag szépen kifejtette, megválaszolta a kérdéseket. Meghökkentem (a szereplőkkel együtt), hogy mekkorát csavart az egészen, gyakorlatilag minden, amit eddig sejthettem, az mégsem úgy lett.
Összességében nagyszerű élményt nyújtott a sorozat, előzményestül, mitológiástul. Nem kellett agyalni a szövevényes összefüggéseken, nincs benne meglepő újítás, amivel forradalmasítani akarná a fantasyt. Nincs benne kemény valósághűség, túltolt politika, gyomorforgató brutalitás, szerelmi sokszögek, kiismerhetetlen rejtély vagy elvont mágiarendszer sem. Az egész nagyon közérthető, követhető, könnyed, szórakoztató, szerethető, átélhető – remekül feltölt.
Ajánlom szívből.