Mítoszok ​kora (Az Első Birodalom legendái 1.) (Elan világa 1.) 92% 183 csillagozás

Bár Sullivannek már több mint egy tucatnyi regénye jelent meg magyarul, de nekem ez volt az első, amit olvastam. Nem véletlenül – a fülszövegek és az értékelések alapján ugyanis meggyőződésem volt, hogy – mostanra már – nem én vagyok ezeknek a könyveknek a célközönsége. Túlságosan is tipikus low magic kard és boszorkányság sztorinak tűntek, amelyekért igazából 25-30 éve bolondultam, de az eltelt idő alatt olyan sok hasonlót olvastam, hogy ebből az alzsánerből már csak a legjobbak tudják áttörni az ingerküszöbömet.
Mivel azonban számos figyeltem és ismerősöm lelkesedik a könyvekért, ezért úgy gondoltam, hogy ezzel az új alsorozattal próbát teszek. S bár összességében azt kaptam, amit vártam: egy alapvetően jól megírt, de egyáltalán nem forradalmi regényt, ami azonban jóval felülmúlta a várakozásaimat.

Sullivan az egyik legkorrektebb kortárs fantasyszerző – és nem csak azért, mert mindig előre megírja a teljes sorozatot, még mielőtt az első rész nyomdába kerülne – hanem mert pontosan annyit vállal, amit íróként teljesíteni tud. Abszolút mértékben a szórakoztatás a célja, úgy, hogy tisztelettel viszi tovább a XXI. századi elvárásokhoz igazítva azokat a hagyományokat, amelyek a zsáner kialakulása óta fémjelzik a legjobb műveket.
A Mítoszok kora ugyanis számtalan forrásból merít, és még annál is több nagy előd stílusát és jellegzetes figuráit gondolja tovább, kvázi így tisztelegve előttük.
Az egyik legkellemesebb meglepetés volt, hogy milyen jól sikerült megidéznie a tipikus gemmelli hősöket és gonosztevőket. De azt is a regény javára írom, hogy a címbeli ígéretéhez híven a fő helyszíneként szolgáló kora bronzkori közösségben sorsfordító szerepet kaptak azok a földi mítoszokból és balladákból is ismert baljós előjelek, sötét titkok, ármányok és hazugságok amelyek a valódi, földi legendák és hőseposzok magvát is képzik.
Pedig a regény főhősei magukat leginkább hétköznapi embernek tekintik, akik nem egyszer akaratlanul visznek véghez valamit, ami kiváltja az emberek csodálatát, de valójában leginkább csak boldogulni, túlélni szeretnének, s inkább csak a gerincességük és makacsságuk miatt keverednek mindig az események sűrűjébe, nem pedig valamiféle világmegváltó küldetéstudat miatt. Sullivan ezzel a megoldással íróként ügyesen egyensúlyoz a profanitás és valódi hősiesség mezsgyéjén, és hősei pontosan ettől lesznek igazán szimpatikusak és hitelesek is.
De azért van néhány dolog, amiben Sullivan íróként nem lépett túl a szükséges és elégséges szinten. Az egyik legfájóbb ezek közül az elfek (fhreyek) társadalmának ábrázolása. Itt sajnos meglehetősen fantáziátlan, sőt, kimondottan sablonos, főleg az elhivatottság szerinti kasztokba merevedett elf közösségen belüli hatalmi harcok és a mágia használó Miralyithek leírása kapcsán. Ennél őszintén szólva a 25 évvel ezelőtt megjelent ynevi világleírás is ötletesebb – és jóval elborultabb – elfeket írt le, holott a két koncepció alapvetéseiben kísértetiesen hasonlít egymásra.
Az emberek közösségeiben játszódó részek sokkal gördülékenyebbre sikerültek, s bár az események néha ott is leültek, és egy-egy szereplő motivációja megkérdőjelezhető volt, de azok számomra inkább csak kisebb csikordulások, nem pedig komoly fennakadások voltak az olvasási élményben.

Hát igen, a szerző megírta a Riyria krónikák őselőzményét. A sztori 3000 évvel ezelőtt játszödik, mikor még az emberek kezdetleges sárkunyhókban laktak és istenekként tisztelték a tündéket/ elfeket. Három szálon indul a cselekmény, és bár sok benne a töltelék, én mégis nagyon élveztem. A szerző mindenkit szépen bemutat, hogyan él, hogyan gondolkozik. És voltak ismerős nevek, akiket 3000 év múltán is emlegetnek. Ilyenkor kedvet kapok, hogy újraolvassam a Riyriát, mert az agyam persze nekiáll kombinálni.
Érdekes volt, várom a következő kötetet.

Határozottan tetszett ez a regény. Az izgalmas cselekményszálak szövése már önmagában érdekes volt ebben a fura világban, de leginkább az erős női karakterek leptek meg. Perszephoné és Suri alakja volt rokonszenves – sorsuk alakulása különlegesen feszültté tette a történetet. Malcolm igazán humoros alak számomra: mindig csak kővel dobálózik, Raithe viszont még eléggé hátérben van. Fura, hogy ő a hősies férfialak… Jöhet a következő rész!

Alapvetően a lineáris történetmesélés híve vagyok, és bennem még élénken élénken él Perszephoné és Nefron története a Riyria-krónikákból – tartottam tőle, hogy rontani fog az élményen, hogy tudom mi fog történni velük a későbbiekben, de most valóban az út számít, ami még sokkal csavarosabb is, mint amit a ránk maradt mítoszokból feltételeznénk. Veterán Sullivan olvasóként öröm volt rátalálni az összefüggésekre, például, hogy Cenzlyor miként marad meg az utókornak, vagy a galantiak neve és harci stílusa a teshlor lovagok tanításaiban.
Hozzám közelebb állnak a férfiak nézőpontjai, de itt elég erős az egyenjogúság, és nem győzöm hangsúlyozni, milyen üdítő, hogy az író eltávolodik a fantasy-műfajban megszokott húsz év körüli női szereplőktől, és a korukból adódó sztereotípiáktól a döntéseiket és a cselekményt illetően.
A könyv tempója komótos, de ez nem jelenti, hogy lassú vagy vontatott lenne, meglepően humoros, és van a sztorinak egyfajta finom bölcsessége. A konfliktus érdekekes, a karakterek szimpatikusak – sokáig azt mondtam volna, hogy kissé egysíkúak is, de az utolsó néhány oldal után meg várnék ezzel a kijelentéssel.
Amit viszont felrónék, az a fhreyek társadalmának a leírása: sem a társadalmi felépítésükben, sem a viselkedésükben nem térnek el rhunáktól (fane-t és dahl vezért például egyazon módon választanak) és egyszerűen nem érződött rajtuk több ezer év bölcsessége.
Hónapok óta tologatom a könyv olvasását, megcsömörlöttem a sok fantasytól és előítéletekkel álltam hozzá, mégis nagyon jól szórakoztam az olvasása közben – azt hiszem, ez mindent elmond róla.

Időnként kicsit lassúnak éreztem, de emellett egy remekül megírt történet. Azzal együtt, vagy annak ellenére, hogy sokszor volt olyan az érzésem, hogy az egész nem több, mint vihar a biliben. Talán a következő részekben ez megváltozik?

Amikor egy író úgy dönt, hogy a már „használt” általa felépített világba álmodik egy új sorozatot, mindig benne rejlik a kockázat, hogy már nem lesz ugyan olyan, hogy mindenki hiányérzettel fejezi be a könyveket, hiszen eltűnnek a régi szereplők és a régi cselekmény. Sullivan viszont okosan csavart egyet a dolgon és 3000 évet ment vissza az időben. Ez azért elég nagy idő, így ha nem is lett teljesen új a környezet, jó sok minden megváltozott. Ezek közül az „új” viszonyok közül pedig már nem is hiányoltam annyira a Riyriát.

Karakteralkotás és történetvezetés szempontjából Sullivan hozta a megszokott formáját. Szerethető szereplőgárdát vonultat fel előttünk, nagy többségben legalábbis, mert én személy szerint spoiler a végére legszívesebben fejbe csapkodtam volna spoiler, de őt leszámítva igazán jól sikerültek a karakterek. A regény maga cselekményes, már-már letehetetlen off és habár közben nincsenek olyan hú, de nagy csavarok, a vége igazán váratlan volt spoiler.
Ami időnként kicsit zavart, az a váltott szemszög, mert habár szépen összefutottak a szálak, mindig a legizgalmasabb résznél zökkentett ki.

Hozta tehát az írótól megszokott színvonalat minden téren, kaptunk egy belevaló high fantasyt. Habár már egészen kilábaltam az olvasói válságomból, úgy kellett nekem ez a könyv, mint egy falat kenyér, újra igazán megjött a kedvem a fantasykhoz. Alapvetően magyarul jobban szeretek olvasni, főleg amikor egy ilyen igényesen fordított, szép formátumú, kényelmesen olvasható kiadvány kerül a kezembe, nagy a kísértés, hogy most azonnal megrendeljem az összes folytatást angolul, hogy minél hamarabb olvashassam őket.

Jó volt újra Sullivant olvasni, szépen ír, érdekes a történet, különböző karakterekkel.
Raithe és Malcolm párosa jó volt, már-már Riyria, Malcolm a legvégén nagyon meglepett. Csak kapartam az állam.
Arion és Nefron szerintem még tartogat meglepetést, mire leesett Nefron neve, hogy hol találkoztam vele, valahogy olyan mellékszereplő volt, átsiklottam felette, aztán szó szerint a könyv utolsó mondatánál esett le, hatalmasat szólt.
Peszephóné tetszett, igazi vezető egyéniség, Konniger, Reglan, na, ők már nem.
Suri titka-titkai … Nagyon kíváncsi vagyok, mit fog még mutatni.
A miniszter megérdemli, még egy ilyen arrogáns … Szavakat sem találok.
Remélem nemsokára folytathatom a sorozatot.

Eredetileg megjelenési sorrendben akartam Sullivan könyveit olvasni, ahogy azt itt Molyon is tanácsolták. Viszont a könyvhöz készült kihívás a végéhez közeledett valamint kedvet is kaptam hozzá, szóval a Trónbitorló után nagyot ugorva belevágtam a Mítoszok korába és egyáltalán nem bántam meg.

Bár nagyon szerettem a Hadrian és Royce párost is, ez sokkal jobban tetszett. Ebben sokkal több volt a spoiler és nagyobb szerepet kaptak az spoiler. Mondhatjuk azt is, ez az ő aranykoruk, legalábbis a Trónbitorló időszakához képest mindenképp. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ebből az állapotból hogy fogunk eljutni abba az állapotba, ami a Trónbitorlóban bontakozik ki előttünk.
Izgalmas világot vázolt fel Sullivan. Nagyon érdekesek voltak a különböző népek és társadalmi csoportok. Bár még mindegyikkel nem találkoztunk, de már most ki tudom jelenteni, hogy a kedvenceim a fhreyek lettek, azon belül az Instarya, azon belül a Galati és azon belül pedig Nefron. :D Számomra ő a legérdekesebb karakter és nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz még ki belőle Sullivan a későbbiekben. Ha meg is volt említve a Trónbitorlóban, én azt már teljesen elfelejtettem, szóval számomra most még hatalmas kérdőjel, hogy alakul a sorsa, bár ezt mindenkiről el tudom mondani. Az egyetlen dolog, ami ismerős volt itt a korábbi sorozatból, az az Avempartha. :D Nem volt gondom a többi karakterrel sem. Nagyon szerettem pl. a Raithe és Malcolm párost is.
Mindenképp ki kell emelnem a humort, úgy látom, Sullivan könyveinek ez az egyik alapköve, de ennek csak örülni tudok.
A világ eléggé összetett és sok saját kifejezéssel találkozhatunk, de szerintem nem nehéz tájékozódni, Sullivan fokozatosan adagolja az információkat valamint a Névmutató is nagy segítség.
Maradt bennem néhány kérdés a kötet elolvasása után valamint a végén spoiler csak még inkább felkeltette az érdeklődésemet a második kötet iránt. Úgy érzem, spoiler tartogat még meglepetéseket.

Szívem szerint mostantól kronológiai sorrendben olvasnám végig Sullivan munkásságát, mert a Mítoszok kora alapján ezt nagyobb élménynek érzem. Viszont nem hiszem, hogy lesz türelmem kivárni az összes kötet magyar megjelenését, na meg túl szépek a plecsnik az előző két sorozathoz készült kihívásoknál. :D

Furcsa volt Royce és Hadrian nélkül kalandozni Elan világán, de legalább olyan eposzi élményt adott ez a regény, mint a hatrészes alapsorozat. Ahogy a címből nyilvánvaló lehet: a Riyria megalakulása előtt 3000 évvel, egy mitikus korban játszódik, a sorozat végi spoiler hátterét bontja ki. Látszik, hogy mindez még csak egy kezdet abban a nagyívű sorozatban, amivé kinőheti majd magát az öt kötet alatt (majd újabb 3 regény, ami összekapcsolja ezt a kort a Riyria eredet-sorozatával).

Szép elhúzódós szálakkal halad, több időt hagy elmélyülni, mint igényem lenne rá, de a szereplők és a világ volt olyan érdekes, a helyzetek és párbeszédek pedig vicces, hogy egy oldalig se bánjam. Itt az elfek még fhrey névre hallgatnak, és az embereknek is egész más népei (törzsei, klánjai, nemzetségei) szerepelnek, mint amit az eddigi regényekben megismertem. Rengeteg volt az új név, amiket nehéz felidézni a könyv becsukása után, és ez kissé a jellemek kidolgozottsága, árnyaltsága rovására is ment. Viszont a regény mozgatórúgói ugyanúgy az intrikák és a hőstettek, a varázslat és a mítoszrombolás, a kaland, illetve a „jó” és „gonosz” harca. A mitológia erős hangsúlya ellenére inkább földhözragadt szinten zajlik a történet (még a sokezer éves elfek is eléggé gyarló, emberi módon viselkednek, nem tolkieni mintát követnek), bár azért mágikusabb, mint az alapsorozat volt. Kíváncsian várom a folytatásokat, a Kardok korával és azon túl. :)

Sullivan olyan, mint egy tehervonat, kicsit nehezen jön mozgásba, de ha már egyszer elkapta a ritmust, akkor nagyjából megállíthatatlan off
Van, akit Perszephoné neve zavart, én Nefronnál nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a nefron a vese szerkezeti és működési egysége. Pedig a karakter elég hűha, és itt most nem a két szép szemére gondolok. De tényleg ez volt a legnagyobb bajom, úgyhogy… tejbetökség :D
Vagy a medve volt a legnagyobb bajom? Ami tévé nézésnél működik – hogy csak az ujjaim között lesve követem az eseményeket – az olvasásnál teljes kudarc. Jó, rémálmaim éppen nem lesznek off, de azért voltak olyan epizódok, amikor csak azért nem tettem le, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb. De még ezt is élveztem. Az egészet élveztem úgy, ahogy van!