Kardok ​kora (Az Első Birodalom legendái 2.) (Elan világa 2.) 92% 68 csillagozás

Ez már izgalmasabb lett, mint írtam, az előző csupán egy bevezető kötet, míg ez lassan bevégzi azt, amit az első csupán ígért. Amúgy nincs a regényben semmi rendkívüli, mégis működik. Valószínűleg a jól eltalált szereplők miatt. Közülük csupán egy bizonyult – ahogy az előző kötetben is – olyannak, akit igazán lehet utálni. És újból felbukkan a titokzatos fhrey, aki népének rossz szelleme. Vagy ki.

Ez a rész talán még jobban is tetszett, mint a Mítoszok Kora. Perszephoné útra kel és összehívja a törzsfőket, hogy összefogjanak az elfek ellen. Útközben csatlakozik hozzájuk három törp ami újabb kalandokat jelent. A szerző az előszavában említi, hogy hat részesre tervezte a sorozatot, és az első két rész még mindig csak az előkészületekről szólt. Nefronék előtt áll még a feladat, hogy kiképezzék a rengeteg embert, mielőtt még összecsapnak az ellenséggel. Tetszett, ahogy Roan mindent tanulmányozott, és tökéletesítette a felfedezéseit, Suri és Arion kapcsolata, és Brin elhivatottsága. A másik szál9n futó cselekmény kapcsán, a herceg egy öntelt idióta, aki rosszul választ barátokat. Sem ö, sem a többi elitista ,Müvész, nem volt szimpatikus. Annak ellenére, hogy a Ryirya krónikákból tudjuk, hogy Nefron 'győzött', nagyon érdekel a mikor és hogyan, és alig várom a folytatásokat.

Kis lépés a fantasy történelmében, de hatalmas ugrás egy szerző számára. Úgy érzem, hogy Sullivan ezzel a könyvével végre utolérte a saját hírnevét. Elkezdett világot teremteni, perspektivikusan gondolkodni, és valami eredetit kitalálni. A történelem egy „elveszett fejezetében” néhány nő elhagyja az épp csak formálódó törzsszövetséget, hogy az új problémákra új megoldásokat találjanak. Az egymással civakodó törzsfők szinte észre sem veszik, hogy eltűntek, vagy ha mégis, akkor sem tulajdonítanak neki jelentőséget. Elvégre ki szabja meg a világ sorsát, a nagy harcosok, vagy a fura nőszemélyek? E zárójelben lezajló küldetés mégis új irányt szab a történelemnek. Érdemes odafigyelni az események fordulataiban rejlő iróniára, a szerző ezzel a már-már szatirikus történetírással ugyanis nagyon jó fókuszt talált korábbi könyveiben kifejezetten céltalanul csapongó humorérzékének. (Gondoljunk akár csak arra, hogy néhány hét vagy hónap alatt mennyi korszakalkotó dolgot „találnak fel” a főszereplők.) Maguk a karakterek is egyre jobban működnek, de szokatlanságuk, heroikus fantasyben és bronzkori világokban egyaránt ritkán látott tesztoszteron-mentességük is eredetibbé teszik a történetet. Szóval csak így tovább, ezek után már elhiszem, hogy ebből most tényleg lesz valami!

Nagyon vártam a magyar megjelenést, aztán mire sikerült megszereznem a könyvet, azon kaptam magam, hogy egyre csak halogatom az olvasást. Aztán nagy nehezen rávettem magam, de igen nyögvenyelősen haladtam vele, az elején kínlódás volt rászánni magam, hogy kézbe vegyem. Aztán a végére sikerült belerázódnom és gyorsítani a tempón, de a Mítoszok korához képest jóval kevésbé volt átütő az élmény.

Eleinte úgy tűnt, hogy leginkább csak átvezető rész, de aztán a végére egészen szép történet kerekedett ki belőle. Azért így, hogy a végére összeállt a kép és az első ránézésre üresjáratnak tűnő részek is jelentőséget kaptak, így is volt sok minden, ami kimondottan nem tetszett. Az első és legfontosabb Perszephoné karaktere. Olyan mérhetetlenül irritál, hogy arra nincsenek szavak, ami kimondottan hátrányos hatással van az olvasásélményemre, mivel ő az egyik legfőbb karakter. Raithe szintén idegesített, leginkább egy kanos 16 évesnek éreztem a viselkedése alapján, Mawyndule meg max 12-nek tűnt. Értem én, hogy a fhreyeknél még ifjoncnak számít, de azért huszonévesen már használhatná legalább néha az agyát. Nefront sem kedveltem, mint karaktert, viszont ő legalább érdekes a maga titokzatos ármánykodásával.
A szereplők mellett a cselekmény – végre igazán izgi részével – is akadtak gondjaim. A törpök mohóságukban mélyre ástak és felébresztették az ősi világ egy lényét, ami rájuk szabadított valami hatalmas szörnyet – Balgargarathot –, ami most a csarnokaikban és tárnáikban császkál és kinyír mindenkit, aki odamerészkedik és csak egy varázshasználó tudja legyőzni. Gondolom, nem csak engem emlékeztet kísértetiesen egy bizonyos epikus fantasyra az 1900-as évekből.. Alapvetően nagyon elnéző tudok lenni az innen-onnan átvett dolgokkal kapcsolatosan, főleg mivel már annyi könyv született, hogy nehéz igazán egyedit alkotni, de azért ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Azt meg, hogy Surinak spoiler ahhoz, hogy legyőzhesse, egyenesen utáltam.

De hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem a rengeteg pozitívumot is, amik miatt minden más ellenére igenis megéri elolvasni a könyvet. A könnyed olvashatóság és az ellenszenvesek mellett felbukkanó rengeteg szerethető karakter – Minna, Arion, Suri, Brinn, Moya, Roan, Tesh, Tekchin – a világépítés, és maga a cselekmény biztosítják a kellemes olvasásélményt. Talán rosszkor olvastam, talán túl sokat vártam és az elvárásokhoz képest kicsit kevésnek bizonyult, de azért szerettem és kíváncsian várom a folytatást off.

Nem gyors, olyannyira nem az, hogy itt is bejött az az érdekes kettősség, hogy egyrészt olvastam volna, mert érdekelt, mert ez egy jól megírt, jó mese, ugyanakkor minden mást is csináltam olvasás helyett, mert elengedett, és én is el tudtam engedni. De mindig van egy pont, ahol az egész átbillen és onnantól nem lehet letenni, és onnan visszanézve az előző többszáz oldal is egy kellemes emlék lesz. Összességében soha nem okoz csalódást.
A törpök kifejezetten jót tettek ennek a résznek és Roan, valamint Brin felfedezéseiről is egy élmény volt olvasni. Izgatottan várom, hogy merre folytatódik ez a monumentális küldetés. spoiler

off
off

Olvastam már jobban, szebben, okosabban megírt fantasy történeteket, és néha-néha mintha rájuk is ismernék Elan világának regényeiben, de egyiknél sem éreztem azt, amit Sullivannél, hogy ’uramatyám, ez a pasas nekem ír’. Az én nyelvemen beszél, és nekem szól, engem akar megnevettetni vagy megríkatni. Pont annyit ad és pont úgy, amit és ahogy elvárok. Ez a könyve is pontosan ilyen. Tudtam, hogy elég kényelmesen bekuckózni (na meg magamra zárni az ajtót és kikapcsolni a telefont), hátradőlni és hagyni, hogy meséljen nekem.
Ez a rész összeszedettebb már, mint az első, kicsit jobban is tetszett. A cselekmény egyszerűségéért pedig engem simán kárpótolnak a karakterek, bár érzem, hogy talán túl sokan vannak és nehezebben bontja őket ki és építi, mint mondjuk a Riyriában. Látom én a hibáit, csak nem érdekelnek.
Ami viszont nagyon is érdekes, hogy milyen sok erős női szereplőt kapunk (éljen a bronzkori emancipáció), és a regénynek a történései, hogyan köszönnek vissza a másik két sorozatban.
Most már tényleg nagyon várom, hogy elkezdődjön végre a beígért háború.

Ez nekem nem jött be. Tudom, sokaknak tetszett és tényleg jobb mint az első kötet. Igaz, csak egy hajszálnyival. Csak azért olvastam végig, mert egyszerre kölcsönöztem ki a könyvtárból, az első kötettel. Egy olyan korban vagyunk, ahol nem ismerik a nyilat, a kereket és nem tudják megmunkálni a fémet. Legalább is az emberek. Ennek ellenére az egyes törzsek vezetői kb. olyan jellemmel rendelkeznek, mintha kocsmában beszélgetnének a haverok, kártyázás közben. Hiányzik belőlük a túléléshez szükséges vadság. ( Na jó, egy törzs kivétel. )
Vannak elfek, de kicsinyesek, torzsalkodók és kidolgozatlanok. Amikor az ő száluk volt, azt mérhetetlenül untam. Megjelentek a törpök is, de ők is csak dísznek. Valahogy a Karr-Khazad kapui című novellás kötet jut eszembe. Ahhoz képest, a törpök népének kidolgozottsága olyan, mint egy faék a gőzmozdonyhoz. Azaz semmi. A karakterek, továbbra is szürkék ( talán Suri a kivétel ) és érdektelenek.
Az egyetlen plusz dolog a könyvben, az a törpebányákban lévő kaland volt, de ez nem emelte meg annyira a szintet, hogy folytassam.

Nekem ez a sorozat véget ért.

még mindig kedvelem a világot.
még mindig kedvelem a szereplőket. az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a barbárok része érdekelt az „istenek” valahogy untattak.
ennyit tudtam csak írni .

Mozgalmas második rész, és igen érdekesnek ígéri a többieket -még úgy is, hogy tulajdonképpen tudjuk, mi lesz a vége. Na de addig is – hogyan halad a kiképzés? Szereznek-e fegyvereket? Mi lesz az elfpuccs kimenetele? Milyen mágus lesz Suriból? Még semmire sincs válasz – még ez is egy kezdő kötet. És alig várom a harmadikat.

A Mítoszok kora folytatásában Sullivan ismét bebizonyítja, hogy egyre jobb író lesz. Az első rész kissé döcögős szerekezet és aránytalansága, valamint az elfek birdoalmának talán kissé sematikusna, nem eléggé átgondolt bemutatása után remek cselekményszövés jellemzi a második kötetet. A karakterek egyre jobban működnek, jó volt a csapatdinamika, és külön tetszett, hogy a csupa nőbúl álló társaság oldja meg a problémákat a törpe tárnák mélyén, anélkül, hogy ez átmenne tolakodó feminizmusba, illetve túlzott PC-be. Az esemélnyek jól megágyaznak a későbbi történéseknek és az írásb, a kerék feltalálása is remekül megoldást kapott. Most sokkal életszerűbbek az elfek királyságában játszódó részek emellett nekem elképesztő hangulatot árasztottak a törpe városban játszódó részek. Rengeteget fejlődött Sullivan ,mint író, mesélő képessége szintet lépett.