Dulgath ​halála (Riyria - A kezdetek 3.) (Elan világa 12.) 91% 125 csillagozás

A szerzőnek megint sikerűlt egy izgalmas előzmény kötetet alkotnia. Jöhet a következő, én vevő vagyok mindegyikre. Hadrian és Royce párosa megint jó kis kalamajkát okoz, de itt az író már utal olyasmire, amit a Mítoszok korában olvashattunk ( remélem annak is jön a következő része magyarul). Nem is gondoltom volna, hogy Royce nincs tisztában a származásával, az is igaz, hogy 3000 év alatt nagyot fordult a kocka, hogy ki az úr és ki a szolga. Nekem tetszett, hogy a szokásos összeesküvéses szál mellé még betett egy plusz misztikumot a szerző.
Hadrian meg olyan naiv, persze a maga aranyos módján. Még én is sejtettem, hogy mire kell a Riyria a rendőrbírónak. Még jó, hogy Royce többnyire észnél van.

Michael J. Sullivan talán nem tömi tele intrikával a történeteit, nem fejkapkodós az egész cselekmény, nincsenek hatalmas fordulatok és megdöbbentő elhalálozások, mégis olyan nagyon szórakoztató tud lenni, hogy cserébe mindent megbocsájt neki az ember.
A Dulgath halála is egy ilyen kötet. Pont annyira izgalmas, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődést, a karakterek továbbra is imádni valók off, humoros, de helyenként azért akadnak benne mélyebb gondolatok is és habár viszonylag hamar felfedi a dolgokat, azért tartogat egy kisebb csavart a kötet végére is.
Most pedig egyértelműen érzem a késztetést, hogy újra kézbe vegyem a Mítoszok korát, mert gyanús, hogy vannak még itt kibontakozó félbe lévő összefüggések. Ha valamiben, akkor ezekben a háttérben húzódó szálakban pedig nagyon jó Sullivan, ahogy köteteken át építget, hogy aztán meglepjen mindenkit, aki nem figyelt eléggé.

A Dulgath halála talán egy ici-picit kevésbé tetszett, mint a sorozat többi része, de ettől függetlenül nem érdemel 5 csillagnál kevesebbet. Szórakoztató, kellemes kikapcsolódás, ami nem akar világmegváltó lenni, de hoz mindent, amit vár tőle az ember. Alig várom a folytatást.

Maga a történet nem rossz, mondjuk nem is egy nagy durranás, tulajdonképpen egy A-ból B-be tartó utazás többféle értelemben. Lehet, hogy másoknak vicces az, hogy a két főhős mennyire más, de engem a harmadik kötetnél már idegesített, mint ahogy az is, hogy képes hosszú sorokon keresztül motyogni olyasmiken, amiről rögtön levágom, hogy ez azért van, hogy nőjön az oldalszám. Mivel e könyv előtt egy másik fantasyt olvastam, ami ráadásul tényleg jó is volt, rájöttem, hogy nekem egyszerűen nem jön be az író stílusa, nem is folytatom tovább.

Ezt a részt is élmény volt olvasni, pedig… Igen, pedig, mert alapvetően soha nem történik sok minden, hogy az ember csak kapkodja a fejét, faék egyszerű cselekményből kerekednek a jobbnál-jobb sztorik Sullivan tolla alatt és nem hiányzik a sok csavar, nem baj, hogy teljesen nyílt lapokkal játszik, mert a karakterek elviszik a hátukon az egészet. Erre mondják, hogy karakterközpontú? :D
Ha már karakterek, ebben a részben világosodtam meg Robin kampányolásával kapcsolatban. Minden hét lakat alatt élő embernek szüksége van olyan egyszerűen nyílt társra, mint amilyen Hadrian Blackwater. Tényleg hasonlít egy kutyára, de a legjobb értelemben!

„– Ez igencsak kegyetlen megoldás.
– A gyilkosság általában az.”

Lehetne kevesebb csillagot adni a Riyria – Kezdetek sorozatának bármelyik részére? Szerintem nem, mert ebben a részben is meg volt minden, ami egy jó történethez kell. Volt benne ármány, cselszövés, egy csipetnyi rejtély, mágia, egy csapott kanál szeretet, plusz természetesen harc és vér. Mindemellett elmaradhatatlan Royce és Hadrian, akik mindig felejthetetlen párost alkotnak.

!!Fontos megemlítenem, hogy én a szerencsések között érezhetem magam, mert mielőtt elolvastam volna ezt a részt a kezembe vettem a Mítoszok kora című őselőzmény történetet. Ezt tudom javasolni mindenkinek, mert így lesz igazán hatásos egy-egy rész, olyannyira, hogy a hideg rázott, amikor olvastam.

Innentől el is kezdődik a fejtegetés, hogy milyen párhuzamot vonhatunk még az őselőzmény történettel. spoiler

Nagyon várom a következő előzmény történetet, bár ilyenkor mindig bennem van egy kérdőjel, mert Sullivan már letenni készül Royce és Hadrian történeteit. Ennek oka, hogy ne essen csorba a szereplők jó hírnevén, nem akar Sullivan túlzásokba esni, ezért hamarabb „búcsúzna tőlük, semmint hogy túlontúl sokáig maradjanak ott, ahol már nem látják őket szívesen”.
Így minden könyv ajándék, amely még róluk szól!

Nem lódítok, amikor azt mondom, hogy tűkön ülve vártam ezt a könyvet, hiszen a Riyria a szívem egyik csücske. Nem volt kérdés, hogy a lehető leghamarabb szeretném elolvasni az új kalandjukat, szóval nem is késlekedtem sokáig a beszerzéssel. Már a fülszöveg és a csodálatos borító láttán tudtam, hogy ezt a kötetet is imádni fogom. Meglep valakit, hogy felkerült a kedvenceim listájára?

A páros dinamikája a megszokottak szerint működik már a legelső oldaltól kezdve, ami kellemes nosztalgiával tölti el a régi olvasókat, és reményeim szerint bizakodást vált ki az újonnan becsatlakozókból is – mert igaz, ha valaki a Dulgath halálát veszi először a kezébe, egyáltalán nem fogja idegenül érezni magát az elszalasztott történések miatt, és a finom utalások sem fognak zavaróan hatni rá.

A Riyria nem hazudtolja meg önmagát. Hadrian Royce lelkiismereteként működik, és Royce bár azt mutatja nem szívesen, de mindig hagyja magát meggyőzni. Ebben a kötetben utóbbinak olyan oldala mutatkozik meg, amit nagyon-nagyon ritkán látni tőle, de akik már régebben követik a páros útját tudhatják, hogy ott lapul benne. Hadriant is érdekes egy spoiler látni, és mivel az anyasorozatban nagyon szerettem a spoiler, kicsit orr húzogatva fogadtam a dolgot, de üsse kavics, belefért ez így a múltba.

A karakterábrázolás tekintetében nagyon erős ez a kötet. Dulgath úrnő érdekes szereplő, a körülötte lengő titokzatosságot végig sikerült fenntartani az írónak, és az egyik legérdekesebb húzást produkálni vele. A mellékszereplők nagyon jók, Sherwood a kedvenceim egyike lett, és a végére Scarlett is elérte, hogy megkedveljem.

Michael J. Sullivan szokásos módon, remek humorral megáldva vetette papírra a történetet, s bár eredeti nyelven nem olvastam, mégis úgy érzem, hogy a fordító sokat dolgozott azért, hogy ezt ennyire jól vissza tudja adni. Neki is jár egy hatalmas taps, ne csak mindig a szerzőket dicsérjem.

Egyetlen hatalmas nagy tragédiát mégis meg kell említenem. Hol van a folytatás? Alig várom az újabb kalandot. Remélem, hogy nem kell sokat várni rá, ahogyan azt is, hogy soha-soha nem kell elköszönni ettől a párostól, hiszen kétlem, hogy valaha is meg lehetne őket unni.

Imádom Hadrian és Royce párosával tölteni az időt – sosem okoznak csalódást, és mindig jobb kedvre derítenek. Most sem volt ez másképp, bár, ahogy azt többen megemlítették előttem, azért nem izgultam halálra magam olvasás közben.
A Ryriára váró feladat ebben a könyvben nem kisebb, mint egy gyilkosság megakadályozása. Belecsöppennek egy nyomozásba, régi ismerősökkel futnak össze, keverik a bajt, és mindeközben megtapasztalják a különböző társadalmi rétegbe tartozók közti ellentéteket is. Szóval mondhatnám azt, hogy csak a szokásos felállást kaptuk meg egy újabb helyszínnel körítve, misztikával meghintve, romantikát elrejtve találva. És ezzel nekem nincs semmi bajom – a szerző tud írni, a fordító állandóan zseniális munkát végez, a Ryria pedig számomra megunhatatlan, bárhol járnak éppen.
@szcsigusz-nak köszönhetően a legapróbb részletekre is odafigyeltem, hogy emlékezzek az elrejtett utalásokra Az Első Birodalom legendáit illetően, de ennek ellenére elképzelhető egy újraolvasás, amint eljutok a sorozat végére. Szerintem mindenkinek van egy ilyen a tarsolyában: hívhatjuk comfort readnek, abszolút kedvencnek, nekem az Elan világa. ♥

Újabb előzménytörténet a kedvenc párosommal. Ezúttal elég függetlennek íródott minden más történetszáltól, így akár önmagában, illetve bármikor olvasható. Persze érdemes még az alapsorozat előtt sort keríteni rá – utólag kevésbé hatnak jelentősnek egyes részei. De még úgy is hozhat sok meglepetést, lévén, hogy a szerző Elan világának régmúltjával is összefűzte ezt a regényt. Nem igényli annak ismeretét, de többször utal vissza arra a korra, szóval hasznos lehet akár azt még elolvasni előtte (Sullivan már befejezte a teljes 6-részes sorozatot, mielőtt a Dulgath halálát megírta a Kickstarter gyűjtés hatására).

A cím elsőre úgy tűnik, mintha elspoilerezné a történet végét, mivel úgy indít, hogy Dulgath grófnőjét kell megmentenie a Riyriának. De aztán hamar kiderül, hogy a tartományt a Dulgath családról nevezték el, és nemrégiben halt meg a nő atyja, szóval ennek a következményeire is vonatkozik. De ettől többrétegűbb ez a címbeli utalás. Royce és Hadrian ismét ellovagolnak Elan eddig nem ismert részébe, hogy teljesítsék jó pénzért az egyszerűnek tűnő, aztán eléggé megbonyolódó küldetést. Sullivan az építészeti, a hajózási és lovagetiketti ismereteinek csillogtatása után a középkori festészeti eljárásokban mélyült el, és részletesen ecsetelte mint s hogyan készülnek a festékanyagok, az eszközök és azokkal maguk a képek.

Sajnos a történet elég laposnak bizonyult, mindössze a két főhős és egy-két mellékalak jelenetei tűntek ki az egészből, no meg az utolsó néhány fejezet, miben az olvasók előtt lelepleződnek a háttérben rejtező szálak és az azokat mozgatók. Messze nem a legjobb Riyria regény, kicsit olyannak éreztem, hogy a saját sikerét meglovagolva nem nagyon erőltette meg magát a szerző, csak írt egy középszerű új mesét a hőseivel. Akár ki is hagyható, de a vége és bizonyos jelenetek miatt nem érdemes kihagyni.

Michael J. Sullivan kevés olyan írok közé tartozik akikbe még nem csalódtam. nagyon ritkán szoktam egy könyvet többször elolvasni és ez nem azért van mert nem jók egyszerűen rengeteg új könyv van igy is el vagyok maradva, Sullivan -t nem tudom megunni.
Most sincs ez másként megint hozta a formáját, megint hozta azt a szint amit megszoktunk, elvárunk és még tett rá egy kicsit.
A főszereplők Hadrian és Royce páros még mindig zseniális, az ők kettejük párosa vagány Buddy movie lehetne.

Azt hiszem, részről részre kevésbé mozgat meg ez az előzménysorozat – és nehéz rátalálnom az okokra, hiszen Sullivan receptjében olyan elképesztően sok változás azért nem történt a 7+3 rész alatt.
A Dulgath halála szimplán nem tudta felkelteni az érdeklődésem: a Royce/Hadrian közti dinamika inkább csak nyomokban jelent meg, a történet nem pörgött fel eléggé és hosszú felvezetés után nagyon lassan indult csak el, a mellékszereplőket pedig túlságosan sablonosnak, kiszámíthatónak, túl kevés jellemvonásból építkezőnek éreztem (nyilván Nysa kivételével, de azért az ő szála sem volt annyira meglepetésekkel teli, mint ahogy a könyv dramaturgiája sugallta). A korábbi előzményekre, legalábbis utólag visszatekintve, ezt egyáltalán nem éreztem jellemzőnek, az alapkötetekről nem is szólva.
Persze könnyen végig lehet haladni a könyvön, jót lehet néha mosolyogni, és amikor pörög, akkor tényleg élvezetes, de most a könnyedség mellé nem társult igazi szórakoztatás – így mindenképpen kevés ahhoz, hogy a legkisebb mértékben is emlékezetes legyen az élmény.