Ebben a kötetben ott folytatódott az immár négyfőssé bővült főszereplőgárda (Royce, Hadrian, Arista és spoiler) eposza, ahol az előző rész véget ért, csak épp 1 évvel később.
A szereplők hátterének elmélyítése és világépítés (az egyház szervezete, a Gyémánt tolvajcéh, az egyre inkább begyűrűző háború, Hadrian szülőfaluja, illetve a patkánytanyaként emlegetett Ratibor) tekintetében szerettem ezt a kötetet, ám az eddigi rendszerűen szolgáltatott kaland valahogy ízetlenebb volt a szokásosnál. Nem maradt el, de sem nagyívűnek, sem izgalmasnak nem bizonyult. Inkább drámai volt több fejezet, ami remekül illett a már említett karakterfejlődéshez. Örültem, hogy mindenkire gondos figyelmet fordított, senki nem maradt ki az alap hármasból: Royce alvilági kapcsolatai, Hadrian öröksége, Arista önmagára találása mind kiváló élményt nyújtott – különösen az utóbbi (mert a regény elején még kevésbé tetszett a politizálós irány, hiába imádtam magát Aristát az Avemparthában), a negyedik szereplő pedig még csak most indult el egy új úton (kíváncsi vagyok, meddig lesz spoiler). A szerző a felesége és a lánya hatására gazdagította, illetve finomította a női szereplőket – meg is lett a jó eredménye, valóban élőnek hatott az ábrázolásuk (tartok tőle, hogy enélkül teljes unalomba fulladt volna az összes Modinás jelenet, így se volt sok híja :D).
Kiemelendő még:
– Végre van varázslás! Noha Sullivan szándékoltan nem bonyolította a mágiarendszert, sem vált az egész látványos tűzgolyópuffogtató közhellyé (szerinte ha a mágia túl nagy hatalmat ad a szereplőknek, az könnyen tönkreteheti a fantasy történeteket). Tetszett, hogy szabad volt a varázslás módja, mégis kötött a hatalom, amit irányíthatott, illetve hogy ráébredt a határokra, amiket tanácsos nem átlépni.
– Arcadius prof intrikázása kicsit emlékeztetett a Koronatorony végén felsejlő jelenetre (a titokzatos alak neve azóta sem bukkant fel, és tartok tőle, hogy nem is fog; bár a Mítoszok korában van egy hasonló nevű alak).
– Tetszett, ahogy a csavarok tovább csavarodtak – vagy épp mégsem bizonyultak olyan nagyon összetettnek, mint azt az első utalásokból sejtettem. Jó, ha egy könyv elgondolkodtat olvasás közben, de nem agyat terhelően, inkább felszabadítóan, szórakoztatóan.
– A mellékszereplők kidolgozottsága és a helyszínek leírásai számomra továbbra is erősségei a sorozatnak.
Amit kifogásoltam ebben a részben:
– A szövegben nekem nagyon furcsa volt, hogy Hadriant szinte mindig tolvajként emlegeti, miközben ő alapvetően zsoldos/harcos, és Royce a tolvaj. spoiler
– Ezrahaddont használhatná kevésbé deus ex machina módon is (ha tévésorozatról lett volna szó, rá lehetett volna fogni a korlátos büdzsére, de egy regényszereplőnek nem fizet bért a szerző, hogy csak röpke feltűnésre fussa kötetenként :D). Viszont a következő rész első oldalain egész közeli fókuszt kap.
– az első nagyobb csata helyett egy utólag elmesélt pár oldalas összefoglalót kaptam, amit szintén olcsó írói húzásnak vélek (értem, hogy a regény kereteibe már kevésbé fért bele, de akkor inkább előtte lévő üresjáratokat kellett volna megvágnia, nem az izgalmasnak ígérkező részeket).
– eddig még egy kósza törp és pár félelf szerepelt a sorozatban, sehol egy „teljes” elf vagy goblin. Remélem, ez változik, ha már az elején emlegette őket.
Összességében jó olvasmányélmény volt a kötet, de azért több fejezet mélypontnak bizonyult számomra.
off