Az előző rész után most végre fellélegezhettem. Amekkora csalódás A kardok kora volt, A háború kora igazi beszippantós, fantasztikus élménnyel várt.
Ahogy az író az előszóban is említi, ez valójában egy záró kötet, (Ennek a fura 6 kötetes sorozatnak az első trilógiájának a befejezése) – es igen ütős zárás. Imádom, hogy ha az ember olvasta a Riyriát, és utána veszi kézbe ezt a trilógiát, igazi szaftos háttéranyagot kap. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és gyönyörűen bemutatja, hogy az idő, az emberi természet és a politikai manipuláció mennyire elferdítheti a történelmet. Ez a saját valós világunkra is igaz, érdemes elgondolkodni rajta.
Mielőtt rátérnék komolyabban a tartalomra, meg kell említenem a csodálatos borítót, amin végre egyszer egy könyvleíráshű jelenet van megfestve a regényből, anélkül, hogy spoileres lenne. Ez a mai AI borítóktól, és spoileres borítóktól hemzsegő világban igen ritka és dicséretes.
De térjünk is vissza a történetre: Így a harmadik részre végre megszerettem a legtöbb fő és mellékszereplőt (Egy kivétellel: Perszephonét az első kötetben még szerettem, de így a harmadikra rendesen megutáltam.) Az előző rész után nem hittem, hogy valaha is kedvelni fogom pl Moyát, Giffordot vagy éppen Ariont, de megtörtént. Mindenki nagyon szépen ívelt kis fejlődéstörténetet mutatott fel.
A kedvencem persze Tesh, és az ő kis izgalmas, rejtélyes szála maradt.
Nem akarok spoilerezni, így a legérdekesebb és legfontosabb főhősökről, Raithéről, Nefronról vagy Malcolmról nem sokat írhatok, de ők is most kapták meg a legnagyobb mozzanataikat, és igen, egyesekről most derültek ki végre a legnagyobb titkok is.
Történetmesélés szempontjából nagyon tetszett, hogy nemcsak a háborús főszál bontakozott ki, hanem a regény első felében kaptunk egy kis extra izgalmat is, ami szervesen ugyan nem kapcsolódik a fhrey/ember háborúhoz. Nekem ez a kicsit gótikus, krimis hangulatú szál tetszett a legjobban.
A végső események mindenféle érzelmet kiváltottak belőlem, sírtam, nevettem, dühöngtem, utálkoztam. Megfelelően lettek adagolva az érzelmek és események.
Egy dolgot viszont nem tudok szó nélkül hagyni ennyi Elan világában játszódó regénnyel a hátam mögött: Most már látom, hogy a legnagyobb logikai bukfenc Sullivan világában az idővel egyáltalán nem arányos fejlődés XD.
Csak gondoljunk bele. Világ megteremtve, értelmes lényekkel ellátva… majd eltelik kb 10-15 ezer év és még mindig csak kb a bronzkornál tartanak. Az elfek még az íjat se találták fel. Pedig még mágia is van a világukban, az ember feltételezne valamivel gyorsabb fejlődést.
Ezek után a Riyriabeli eseményekig ugye eltelik még 3000 év, és még mindig csak kb a középkorban tartunk. Ezt mégis hogy? Értem én, hogy egy fantasy világban az időnek is illik epikusan csorognia, de ez nem nagyon lett itt átgondolva azt hiszem.
Ezt leszámítva, mindenkinek ajánlom az Első birodalom legendáit (Csakis a Riyria után olvasva). Ne hagyjátok eltántorítani magatokat a kissé lapos második rész által!