A ​Végtelen Történet 91% 1444 csillagozás

A képzelet nem arra való, hogy másnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Hanem önnevelésre. Hogy jobb legyen a világ.

Felejtsd el a filmváltozatot, a tizedét nem tudja annak, amit a regény. Sőt, a film konkrétan az ellenkezőjét mondja annak, amit a regény, ami annyit tesz, hogy a film hazudik. Bocs. Ende nem hazudik, hanem kitalál mindenfélét. Nem, az oly mértékig nem ugyanaz, hogy a kettőnek a viszonyáról leginkább a 180 fok jut eszembe.

Nagyon, nagyon sokat jelent nekem ez a regény. Azon kevesek közé tartozik, amelyek komolyan hozzájárultak a felnőtté válásomhoz. (Függetlenül attól, hogy tizenkevés évesen olvastam elsőként, a kamaszodásnak éppen csak a legelején.) Az a fajta könyv ez, amelyből minden korosztály a neki szóló üzenetet fogja fel. Amíg nem jut el az ember a felnőttkorba, addig is jóval többet kap tőle egyszerű kalandmesénél – gyakorlatilag utat mutat neki a különböző kalandmesék között, hozzásegíti a megfelelőek kiválasztásához –, amikor pedig már eljutott oda, akkor megtanítja, hogyan érdemes – és hogyan tilos – a világot alakítani. Különösen a magamfajta Fantázia-utazó számára fontos ez, akinek oly mértékig sikerült (reményei szerint) felnevelni önmagát, hogy már mások neveléséhez is hozzá mer fogni. Ilyen könyvek olvasásakor tudatosul bennem, mekkora bátorság, vagy inkább vakmerőség kell ahhoz, hogy emberi lélekhez nyúljak.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/05/michael_en…

Egy barátom unszolására még főiskolásként olvastam a el könyvet, amihez a film megnézése után nem fűztem túl nagy reményeket.
De szerencsére tévedtem, és egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb.
A könyv számomra egyik legnagyobb tanulsága, hogy az Aurionon olvasható négy szó, a „Tedd azt, amit akarsz!” baromira nem egyenlő a „Tegyél meg bármit, ami eszedbe jut!”-tal.
Nagyon-nagyon bölcsnek és józannak kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogy valójában mit akar, és megszabaduljon azoktól a hamis vágyaktól, amelyek valahonnan kívülről erőszakolódnak rá.
Azt hiszem, hogy ez a felismerés az egész felnőtt életemet meghatározta, és segített, abban hogy jobb ember legyek.

Tolkien meséi és mítoszfolyama mellett Ende a másik nagy kedvencem, éppen azért, amiben különbözik angol kollégájától. Tolkien az ismert mesék és mondák tömkelegéből alkotott egy új és teljes mitológiai ciklust az Arthur király és a Kerekasztal lovagjai képére. Ende a lélek legmélyére, a tudatalatti szintjére bukott alá, és Fantáziát onnan népesítette be soha nem hallott, egyedi rémekkel és hősökkel, némi mítoszi behatással. Ez a Fantázia senkiére nem hasonlít, máshol nem találkozunk versenycsigával, vagy Igramul a Tömérdekkel. A Végtelen Történet nem öntörvényű, szórakoztató mese, hanem az Én allegóriája. Az egyéniség keresésének lovagi hőskölteménye. A magányos, gyászába és apja érdektelenségébe belefáradt kisfiú útkeresése, aki majdnem elveszíti a való világot, és belevész a saját maga által teremtett fantázia-világba, ahol mindenki törődik vele. Amíg el nem merül visszafordíthatatlanul benne, és végül csak egy érzelem marad már, ami visszavezeti az élethez, és az a szeretet.
Aki látta a filmet, de nem olvasta a könyvet, sürgősen tegye meg, a két műnek a mély mondanivalót tekintve szinte semmi köze nincs egymáshoz. A film ott ér véget, ahol a könyv lényege elkezdődik.

Hohó én vagyok Bux Barnabás Boldizsár. De gondolom vagyunk ezzel így páran.
Gyerekként sohasem olvastam, és a filmet sem néztem végig, egyszerűen nem tetszett a kutyafejű sárkány, ezért eldöntöttem, hogy én a Végtelen Történetet nem is szeretem. Úgy tűnik fel kellett nőnöm hozzá, de valószínűleg a @Móra Kiadó csodaszép új kiadása nélkül nem is vettem volna a kezembe. Ez a könyv az a könyv. Mármint a regényben leírt Végtelen Történet külseje pont így néz ki. És a belseje is varázslatos. Korábban hallottam már arról, hogy a regény betűkészlete kétszínű, és örömmel nyugtáztam, hogy ebben a kiadásban is vörös és zöld tinta választja el a valóságot Fantázia birodalmától.
Michael Endében az a legjobb, hogy végtelen a fantáziája, ezért képtelen kiszámítható vagy sablonos lenni. Kalandból kalandba esünk, egyik veszély támad a másik után miközben ismeretlen és elképzelhetetlen lények véget nem érő sorával találkozunk. A színek, a képek rendhagyók és formabontók és ritkán van közük a valósághoz. Aztán ahogy végig gondolom, mégis, bár talán az érzetekhez és az álmokhoz van több köze, de mégis, a formavilág ismeretlenül is ismerős.
Felnőtt fejjel valószínűleg egészen más olvasni a Végtelen történetet. Érdekes volt, hogy több mai „tanítást” is felfedeztem benne. Nyílván ezek nem új keletűek, de csak a 21. században kerültek elő gyűjteményesen írásos formában pl. Rhonda Bryne vagy Louise L. Hay tollából. Olyanokra gondolok, mint a „Ha nem kívánsz már semmit, megkapsz majd mindent”, vagy az „Az vagy, aminek látod magad”. Michael Ende a korát megelőzve leírta ezeket, így tulajdonképpen ha értőn olvasod, egészen másféle tartalmat is találsz a sorok mögött. Valahogy egyébként nekem ebben a formában hitelesebbek is ezek a megállapítások. Hiába, nincs új a nap alatt.
Illetve van, ha visszalépünk a mesébe. Mert amit a szerző kitalált az biztosan új. Ha nagyon akarunk, felfedezhetünk benne népmesei gyökereket, vagy minden mást is, de annyira összetett a történet, hogy teljesen felesleges elemenként boncolgatni.
Nekem a történet két út volt. Befelé és Kifelé, és ez utóbbi volt a hangsúlyosabb. Talán mert Fantáziában elmerülni sokkal könnyebb, mit kikeveredni belőle. Meg is értem, hogy sokaknak nem sikerül.
„De ez már egy másik történet és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.”

Jóságos ég, nőjön fel az, aki akar! Már majdnem elfelejtettem, milyen is volt gyereknek lenni.

Ne haragudjon meg egyik moly se, aki leszólta a filmet, de nekem nincs akkora bajom vele, mint másoknak :-D Lehet, azért, mert gyerekként láttam a Végtelen történetet, így természetesen beleszerettem a történetbe, így most, korosodó felnőttként utánaolvasva a könyvet sem tartom olyan rossznak. Nagyon, de nagyon hiányzik a második fele a történetnek, hiszen voltaképpen abban van egy jókora fejlődéstörténet és mindaz, amiből egy gyerek is rengeteget tanulhat. Ugyanakkor az első fele még a „könnyedebb” mesés-fantáziás rész, a rengeteg lénnyel, amelyet persze a 80-as években meglehetősen kevesebb technikával tudtak visszaadni a készítők (amit már akkor sem tudtam megbocsátani, hogy hogy az istenbe lehet egy sárkánynak kutyafeje? ez mindig zavart :-D A könyvön viszont a borítón lévő sárkány zavar, mivel van szárnya! úgyhogy 1:1 :-D)

A könyv mindenesetre mesés, örömmel és izgalommal olvastam végig, még azt a részt is, amit „ismertem”. A mocsaras rész filmen sokkal szomorúbb (de még mennyire), a farkassal való rész pedig sokkal betojósabb (emlékszem gyerekkoromban hogy megborzongtam mindig arra a részre, ahol a múltbeli képeket nézve az utolsóhoz érkezik…) … itt meg farkasember… ejjj… :-D Viszont a Kislány Királynő ezerszer jobb figura a könyvben persze :-D Summa-summárum, örök-kedvenc történet :-D

Nem is értem, hogy miért csak most találkoztam ezzel a könyvvel.
Egyszerűen elvarázsolt Michael Ende írása. Egy ifjúsági fantasy, de nagyon sokrétű alkotás, ami könyv a könyvben történet, egy önbizalomhiányos, szomorú kisfiúval a középpontban. Lenyűgözött a szimbólumrendszer, amivel az író dolgozott, a mű felépítése pedig bravúros. Hihetetlen képzelőerő tükröződik vissza a A végtelen történetből és olvasás közben az Ezeregy éjszaka meséi és Harry Potter jutottak eszembe, de számomra ez még jobb volt.
Kedvencem lett, sokszor kell elolvasnom, hogy a szimbólumok, rétegek sokaságát felfejtsem.

Egyik ismerősöm közölte, neki azért nem tetszett, mert hülyeségek voltak benne….Eszembe jutott mit mondott Barnabásnak Konrád úr : „ Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába…”

Ez a könyv érték.
Generációnk sok tagjának volt kedvenc gyerekkori filmje spoiler, ahogy nekem is. Ha kimondod a címét, azonnali reakciót láthatsz az emberek arcán. Még a gyermeket is megpillanthatod a történet ismerőinek a szemében.
De sokan csak a filmet ismerik, a könyvet nem olvasták. Ezidáig én is közéjük tartoztam.
Pedig egy másik végtelen történetet találunk a lapokon, ami mégis hasonló alapokon nyugszik. Csak itt amikor a filmből ismert történet végére érünk, akkor még csak a könyv harmadánál járunk. Ráadásul itt ténylegesen végtelen a történet. Nagyon ötletes :)

A könyvnek viszont egészen mély rétegei is vannak, ráadásul mondhatni sok. Az ember lépten-nyomon belezuhan az egyik ámulatból egyenesen a másikba.
Mesekönyv kategória. Klasszikus mesék stílusában íródott. De gyerekeknek?
Erre a kérdésre nem igazán találtam meg a megfelelő választ. Nem tudom, ki a célcsoport. Talán mindenki. Vagy senki. Vagy az a kevés kivételes egyén, akinek a kezében varázskönyvvé válhat.
Azt hiszem én ilyen szerencsés kivétel voltam. Talán nekem íródott. Vagy annak spoiler, aki visszanéz rám a tükörből.

Vándor, ki erre jársz, vidd hírül a film szerelmeseinek, hogy a könyvet is azonnal ragadják a kezükbe, hiszen biztos újra átélhetik azt az élményt, amit gyerekkorukban kaptak. Miközben a különbségeket keresik, a mélységein gondolkoznak, vagy épp az ötletességén ámuldoznak, azon veszik észre magukat, hogy a Végtelen Történet részévé váltak.

Vajon ha mindenki csak tévét fog nézni, senki sem olvas, senki sem használja a képzeletét, akkor mi fog történni? Michael Ende szerint egyszerű a válasz: nem lesz többet Fantázia. Az a gyönyörű, színes ország el fog tűnni a Föld színéről. Bekebelezi majd a nagy fekete Semmi. Senki sem fog emlékezni arra, hogy léteznek sárkányok és Kislány Királynők az Elefántcsonttoronyban, csupán a nagy földhözragadt szürkeséget fogjuk bámulni. De jó lesz.
13 évesen olvastam, rövid időn belül kétszer, de utána soha többet nem tudtam újrakezdeni, hiába próbáltam. Ez a könyv hagyta a legmélyebb nyomot bennem, és ugyanolyan élénken él bennem még ma is. Megmagyarázta, hogy miért kell olvasnom. Én is Barnabás vagyok, mindannyiunknak Barnabásnak kell lennünk. Ha nem akarjuk a Semmit.