A ​sátánármányosparázsvarázs­pokolikőrpuncspancs­lódítóbódítóka 90% 184 csillagozás

A gyermeki énemnek nagyon kellett most ez a kalandmese, az összes varázsigéjével és aranyos poénjával. Ha lesz gyerekem, neki is a kezébe nyomom majd. :)
A felnőtt énem meg időnként rosszul volt. :/ És majd hogy könnyeket nem hullatott, hogy hol marad már ez a csavargó csatornatöltelék holló meg ez az elfuserált operaénekes macsek, hogy végre kihúzzák az emberiséget a bajból szilveszterkor, mégpedig a huszonnegyedik órában.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/25/michael_en…

A gonosz varázsló, Belzebub, és hasonlóképp romlott természetű boszorkány nénikéje, Vampiria, más néven Bubi és Piri, Szilveszter estéjén nem mást tűznek ki célul, minthogy elkésztsék azt a varázsitalt, melynek nevét a címből lehet kiolvasni annak, aki elég bátor hozzá. :D Nekem már meg se kottyan! Eme varázsital azért különleges, mert minden kívánságot teljesít, méghozzá oly módon, hogy a rosszakarók ne bukjanak le az esetlegesen őket figyelő kémek előtt. Mert hát természetesen ilyenek is vannak, az Állatok Nagytanácsa már régóta gyanakszik rá, hogy közük van az utóbbi időben elszaporodó környezetszennyezéshez (1989-ben íródott műről beszélünk!), ezért odaküldték Maurizio di Maurót, vagy póriasabb nevén csak Móricot, az énekesi babérokról álmodozó, elkényeztetett kandúrt, illetve Krakél Kareszt, a józan paraszti ésszel megáldott hollót, akinek ugyan már “rejomás” a szárnya, mégis számtalan hollóhölgy várja vissza puha, meleg fészkébe. Mauriziónak és Karesznak csupán néhány órája van megállítani a gonoszokat, illetve megcáfolni azt az elméletet, miszerint madár és macska egymás természetes ellenségei. Szerencsére pont jó arányban keveredik bennük az örök pesszimizmus és a határtalan lelkesedés.

Ez egy nagyon jópofa kis meseregény volt, hozzá tökéletesen passzoló illusztrációkkal. És Michael Ende nem hazudtolta meg önmagát, ismét komoly mondanivalót is csomagolt a történetbe, méghozzá a környezetvédelemről. Nagyon szimpatikus nekem, hogy eddig mindhárom tőle olvasott gyermekkönyvben volt valami fontos téma. Azt mondjuk kétlem, hogy egyedül olvasva ez megfelelően átjön egy gyereknek, de közösen a szülővel nagyon jó kis beszélgetéseket indíthat el. És nem vitte túlzásba, pont annyi volt, amennyi kellett.
“Még amikor saját érdekükben állt volna, hogy meghallgassák a természet segélykiáltását, az emberek akkor is süketek maradtak.”
Elképedtem megint, mint amikor Atwoodtól az 1988-as Macskaszemet olvastam, hogy már ilyen régen tudunk a környezeti problémákról és még mindig nem tartunk szinte sehol.
A nagy mondanivaló mellett voltak kisebb tanítások is, pl. hogy amikor sokáig küzdöttünk valamivel és már a célegyenesben járunk, akkor nem szabad elkezdeni kételkedni magunkban, mert azzal mindent elronthatunk. Pedig olyankor törnek rank leginkább a Sikerülni fog? vagy: Miért teszem ezt?, vagy Mi értelme van?, avagy: Mi lesz ebből? kérdések.
A Momóval ellentétben itt a történet sem volt unalmas, sőt, még engem is le tudott kötni és a karakterek is tetszettek, még a gonoszokon is lehetett szórakozni. Megérdemli az 5 csillagot.
A fordító előtt pedig emelem kalapom, zseniális munkát végzett, már a címmel is, de az összes többi kis vers is nagyon pöpec volt. Nem lehetett könnyű dolga, de remekül megoldotta.

A valóság világa nem mindig marasztaló, ezért jó a mese, a fantázia varázslatos útjain elindulni. Michael Ende belevarázsol, átsző a jóság hangulatával. Gyermekkora nem volt felhőtlen és talán épp ezért a képzelet világát választotta a megszépítésre. 1972-ben írja meg a Momo-t, 1979-ben születik meg a Végtelen történet és 89-ben ez a remek lódítóbódítóka. Eddig csak a Végtelen történetet olvastam tőle, de azt is nagyon régen, a film zenéjét még „hallom”. Most is jól esett egy kicsit ármánykodni, boszorkánykodni, de mindezekkel együtt mellé állni Maurizio és Krakél Karesz világmentő, humorosan bölcs terveihez. Muszáj valamiért lelkesednem, ezért próbálom meg mindig a legjobbat elképzelni, és azért aztán mindent elkövetni, ami csak lehetséges. –mondja Ende és hihetetlen lendülettel, néhány óra leforgása alatt a jó, célba ér. Elűzni a rosszat, úgy, hogy a jobb jó maradhasson. A mese üzenete egyértelmű. Kétoldalú mesevilág a barátságról, az összetartozásról, az egymás iránti felelősségről. Miért mondom kétoldalúnak? A történetben az író remekül ábrázolja a rosszalkodó barátok, gonosz célért való kűzdelmének eszközeit és ezzel állítja szembe a jóbarátok hűséggel, szeretettel, néhol kissé bárgyúan bölcs, nagyon szerethető ötleteit. Bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember fölébe emelkedik örömnek és bánatnak, aggodalomnak és részvétnek, becsvágynak és sértődésnek. Már a mesehősök nevei is nagyon találóak. Dr Lidérczy Belzebub és Tyrannja Vampiria… Ki nem tudnék ilyet találni! Írják, a szereplők elnevezése, fondorlatos cselekedetei, utalás E.A. Poe A holló (Krakél Karesz), Belzebub a sátán vagy Tyrannja az ókori görög türannosz , a zsarnokra. Dícsérem még a fordító, Lázár Magda munkáját, mert nem lehetett könnyű dolga. A könyv címének megjegyzésével nekem még mindig gondjaim vannak és éppen ezért tartom tökéletesnek. Ez egy olyan mese, amit nem csak úgy elmondunk…nem, nem… ezt még látni is kell. Látni a kacskaringós címet, az élethűen ábrázolt szereplőket, eseményeket, ami Regina Kehn kezéből lett átadva nekünk. Egyszóval, kézbe kell venni, többször is, szó szerint megforgatni, aztán kinyitni és elhinni, hogy az év utolsó délutánján szokatlanul korán teljesen besötétedik és közeledik a mesebeli világvége…
Michel Ende hátborzongatóan szép fantáziája 1990-ben elnyerte a svájci La vache qui lit irodalmi díjat.

Ezt már akkor akartam, amikor először megjelent, de elolvastam a fülszöveget, megijedtem a nevektől, a proletár-varjútól meg a többi „csemegétől” és huszonöt évre meg is feledkeztem róla. Aztán most, hogy a Molyklubon @dontpanic beszélt róla, megint úgy megkívántam! És nagyon tetszett. Ilyen mesét kérek, rengeteget! Imádtam a lökött, beképzelt macskát, a szlenges varjút, Szent Szilvesztert, és hangosan nevettem a pohárköszöntőkön. És tetszett maga a könyv is, a baljós rajzaival vagy a fejezetcím-órák.

Szuper „mesekönyv”, felnőttként legalább olyan jól szórakozhattam rajta, mint akármelyik gyerek.
Ende nagyszerű író és amit csak olvastam mind tetszettek a könyvei, a Momo, a Végtelen történet, Gombos Jim, A varázslóiskola történetek, és most ez, úgyhogy kicsit utánaolvastam végre (a Wikipedia-szócikkén legalább) mit lehet róla még tudni. Például, hogy rengeteg könyvet írt, „80 és 8 év közötti gyerekeknek”, és egyáltalán nem meglepő módon igen aktív politikai életet élt humanista, pacifista (stb) aktivistaként. Ez a társadalmi tudatosság átjön az írásain is. Van még pár magyarra fordított dolga, amiket majd apránként előkerítek és elolvasok, ahogy tudok.
Műfajilag így elég macerás meseírónak vagy éppen társadalomkritikus írónak, neadj'isten fantasy-írónak skatulyázni; nem is erőltetném a dolgot, mindenesetre a kimondhatatlanul vicces című sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbódítóka-mese varázsló, boszorkány és beszélő (sőt, kémkedő) állatok szereplésével egy egész társadalomkritika rajzolódik ki. Ahogy a Momo is a felnőtt élet kellemetlen valóságait járja körbe kalandos mesében, itt is izgalmas cselekmény keretében láthatunk sokmindent kibontakozni. Szpojlerezni továbbra sem szeretnék: mindenesetre olyan témákat is sikerül jól megfognia, mint a környezetpusztítás, a pénzfelhalmozás és a haszon gonoszsága, a szerződéses viszonyban elkövetett kizsákmányolás, mindezt valahogy szórakoztatóan és elgondolkodtatóan is. Nem kis teljesítmény.
Groteszk, varázslattal és veszéllyel, meg persze humorral teli világot kanyarított Ende a meséjének, hogy akár Tim Burton is megnyalhatná mind a tíz ollós ujját utána, ha esetleg megrendezné a filmet.. Emellett már a cím (ami németül akár egyfajta nyelvi önparódiának is beillene) is sugallja, hogy nyelvi játékosságban is bővelkedik ez az írás. És ezt a magyar szöveg remekül hozza, a fordító is jót tett velünk, olvasókkal.

Michael Ende ismét teljesen elvarázsolt. :) Teljesen odáig vagyok az érzésért, amit a könyveitől kapok, amikor nem is kell gondolkodnom azon, hogy mi volt az előző oldalon, vagy mi következik a következő fejezetben, hanem egyszerűen csak rábízom magam a szövegre és az kézenfogva vezet el az egyik pillanatból a másikba.
Imádtam a szereplőket, hogy senki sem csak fekete vagy fehér, hogy mindegyiküknek vannak erősségei és gyengeségei egyaránt. A két főgonosz, akik éppen a Föld olyan elviselhetetlen hellyé tételével foglalatoskodnak, mint amilyennek azt látjuk a híradókban, ők sem egyszerűen utálhatók. Külön bája a történetnek, hogy a két állat bátran szembeszáll mindennel, hiába gyengék és esendőek saját bevallásuk szerint is.
Szintén odáig voltam a fejezetek elején azoknak az órák rajzaiért, amiken tudtam követni, hogy a történet hol jár szilveszter éjszakáján.

Szinte tökéletes időzítéssel sikerült befejeznem ezt a könyvet szilveszter napján (azért csak szinte, mert akkor lenne az igazi, ha az egészet ma olvastam volna ki, „valós időben” :)).

Bár nem olvastam sok meseregényt, ez nem von le semmit annak a jelentőségéből, hogy úgy gondolom, ez a kedvencem. :)

Ez a mese szilveszter napján játszódik, délután öt órától éjfélig, és nincsenek benne fejezetek, csak rajzolt órák, amik mutatják az idő múlását. A könyv főhősei egyik részről egy gonosz varázsló és boszorkány, akik szerződésükhöz híven még az óévben ezernyi csapást és szörnyűséget akarnak zúdítani a világra, a másik sarokban pedig egy kövér, hiszékeny, de jó szándékú kandúr és egy zilált, pesszimista, csélcsap varjú.
A szilveszter egyébként is varázsos idő, találkozik a régi és az új, összegezhetjük az elmúlt időszakot és készülhetünk a következőre, valami lezárul és valami elkezdődik, és az sem számít, hogy ez a válaszvonal tulajdonképpen csak a mi fejünkben létezik, és december 31. alapvetően semmiben sem különbözik mondjuk április 27-től. Akkor is különleges idő ez, telnek az óév utolsó percei, közelednek az újév első pillanatai. Már ez a különlegesség, a várakozás megalapozza a könyv hangulatát, hát még az, hogy az egész egy varázsló házában játszódik, a fentebb vázolt főszereplőkkel.

A könyvnek emellett humora van, kéremszépen, sokszor méghozzá fekete, ahogy az egy gonosz varázslóhoz és banyához illik. A humor és az eredeti történet alatt pedig néha felsejlik valami alig észrevehető bölcsesség is, sokszor egy károgó varjú vagy egy elkényeztetett macsek szájába adva, amit aztán Ende néha jó érzékkel azonnal le is csap, nehogy már túl komolyan vegyünk egy ilyen szilveszteri mesét.

Talán negyedszerre olvastam, nem tudom, de még sokszor szeretném. Jó lenne, ha minden év végére odaférne. :)

(Ja, és az illusztrációk is fantasztikusak. Sokszor egészen elképesztően szöveghűek.)

Csak szenzációs lehet az a könyv, melyben a gonosz varázsló, Lidérczy Belzebúb (nénikéjének csak Bubi) és a még gonoszabb boszorkány, Tyrannia Vampiria (azaz Piri néni) szilveszter estéjén összefog, hogy a pokolikőrrel végleges romlásba taszítsák a világot – csak egy nyamvadt varjú és egy kis kövér kandúr állíthatja meg őket, már ha sikerül…
Vicces, izgalmas mese, zseniális fordításban!!!

Remek évkezdő olvasmány volt ez a könyv. Mese, de felnőtteknek is kiváló szórakozás. Tetszett a fordítás és a grafika is, bár utóbbi a gyerekeknek színesben talán tetszetősebb lenne.
Szilveszterkor mindenki fogadalmakat tesz, a két varázsló pedig a puncs főzése után szeretne minden jó dolgot kívánni. Vagy mégsem? :)
A két háziállat civódása, majd összetartása is jó kalandokat eredményez. Sajnálom, hogy a cica lett a butábbik fél kettőjük közül, pedig úgy általában a macskák nem hülyék. Ez a kandúrka amúgy is különleges, mert trikolór bundával fiúcicának születni ritkaság (bár ezt szerintem ő nem tudja).

Többet vártam, minden téren ettől a könyvtől, valahogy nálam nem működött olyan jól.
Az alapötlet jó volt, de szerintem nem aknázta ki elégé a történetet az író. A karakterek se lettek az igaziak, nem tudtam megkedvelni sem a macskát, sem a hollót. A boszi és a varázsló meg ugye nem is erre lett kitalálva. Ami tetszett azok a kisebb sallang részek, a dunsztos üvegbe tárolt lények, maga a likőr neve, és ahogy rímbe voltak szedve a kívánságok.
Ettől független még olvasni fogok az írótól, biztos megtalálom a magamnak tetsző történetét.