Otthon ​a világ végén 84% 178 csillagozás

Ó, bakter, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről… Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről – egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye – ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját – persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk – a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne – mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán – értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség – igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait, a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Ez a könyv nem tetszett nekem sajnos. Pedig még az 1001-es listán is rajta van. Azon gondolkodtam, miért van az, hogy benne van minden, a születéstől a szerelmen át a halálig, bejárjuk Amerikát Clevelandtól New Yorkon át Arizonáig, érdekesebb már tényleg nem is lehetne, én meg folyamatosan unom. Arra jutottam, nem tudtak ezek a szereplők igazán érdekelni, számomra nem kínálták fel az azonosulást, és talán még a hitelességgel is gond van, azt a kapcsolatot, ami a három főszereplő között van, nem igazán értem. Ennél keményebb, hogy ez a könyv a folyamatos árulások sorozata. Így vagy úgy, de jól elbánik itt a másikkal mindenki. Nem kellemes.

Először a filmet láttam, nagyon nagy hatással volt rám, másképp néztem a világra utána. Nem is tudtam, hogy ez könyvben is megvan. Amikor megtudtam, persze el kellett olvasnom, ami után az író a kedvencem lett. A film egy kicsit jobban tetszett, de a könyv is nagyszerű volt.

„Persze, hogy elfogult vagyok. Melyik anya nem szerelmes egy kicsit a fiába?”

Érdekes könyv, az eleje tetszett is, olyannyira, hogy akkor még azt hittem, ez lesz számomra az év könyve, de aztán valahogy szétcsúszott minden. A felnőtt szereplők már nem álltak közel hozzám, egyiküket se tudtam megszeretni, Clare pedig kifejezetten idegesített. spoiler Talán adok azért egy esélyt a filmnek, hátha az jobban bejön.

Mélységesen felkavaró és elgondolkodtató könyv. Érzékeny és éleslátó. Elszomorító és felemelő. Legelsősorban pedig végtelenül, szinte már túlzóan emberi. Nem volna szabad senkibe ilyen mélyen belelátni – egészen a legmélyebbre temetett emlékekig, a legbelsőbb motivációkig, a legtitkosabb félelmekig és vágyakig. Nem szabad mindig látni a szeretet, a vágy meg a gyűlölet gyökereit.
Elképesztő élességgel rajzolódnak elénk a karakterek, zseniális ez a négy szempontú narráció. Nagyon érdekes, hogy a szereplők önmagukról formált képe időnként mennyire nem esik egybe a többi szereplő róluk alkotott benyomásaival, meg az olvasóban kialakuló képpel – ez utóbbi persze rendkívül sokat elmond a mindenkori olvasóról is. Ez egyfelől csodálatosan érdekes, érzelmileg viszont sokkoló élmény. Tényleg sokkoló.
Botrányosnak viszont nem botrányos, aki pikáns részletekre vágyik, határozottan nem jó helyen keresgél.

*kalapot megemel és meghajol*
Földig.
Nyomorult semmi kis életünk, teljesen reális és nagyon szép összefoglalása. Magányos, szomorú, néhol depresszív, ki nem mondható, mások által meg nem érthető, át nem érezhető.
„De volt még néhány percünk, ezért továbbmentünk.” Igen, azt hiszem tényleg és pontosan ennyi. Erről szól az egész. Mert: hol vagyunk otthon a világban? Hol vagyunk otthon az életben? A saját életünkben?
Az órák után nem gondoltam volna, hogy fogom még szeretni Cunninghamat, azt pedig végképp nem, hogy kedvencem is lesz tőle. (Még ha itt-ott Ian McEwan Vágy és vezeklésére emlékeztetett is)

Az eleje a gyerekkori emlékképek még igen, aztán egyre jobban nem. Zavaros kapcsolatok, nyomasztó történet.

Felkavaró regény. Csupa érzelem, csupa lélek, csupa szív. Nem, nem műmájer modorban, hanem végtelenül emberien. Ahogy Te érzel vagy más. Ahogy mind. Nemtől, kortól, identitástól függetlenül. Olyan, hogy nem kell sírni rajta, csak majdnem. Nem röhögsz fel olvasás közben, hanem derűs mosoly játszik az ajkad körül, amikor kell. Nem vág földhöz, de nem is hagy hidegen. Gondolkodtat, szeretetre és elfogadásra tanít.

Hol is kezdjem. Elnéztem, itt milyen sokan el vannak ettől a könyvtől ájulva, hogy milyen testet-lelket megrázó történetet olvashatunk itt, pedig az igazság bizony az, hogy ez egy lektűr, számomra nem volt mélysége.
Először azon húztam fel magam, hogy a történet elején Jonathan anyja olyan szinten Julianne Moore figuráját juttatta eszembe Az órák-ból (nem olvastam azt a szintén eme szerző tollából származó művet, csak a filmet láttam amúgy, de azt is jópár éve), hogy kétségeim támadtak, ez a Cunningham tényleg ekkorka fantáziával rendelkezik, hogy minden könyvében ugyanolyan hősök szerepelnek?! Oké, most sarkítottam.
Nade ha már szereplők. Jó, ha legalább egyvalaki szerethető egy történetben, hát itt rohadtul nem volt senki az. Az elején még Bobby iránt éreztem némi szánalmat, de igazából egy fatökű lúzer maradt szerencsétlen. Clare meg… hagyjuk is inkább. Még talán Alice-t értettem meg leginkább, de összességében ő sem az a nő, akivel szívesen meginnék egy kávét.
Megemlíteném még a rém amatőr fordítást (megboldogult Tótisztól az első fordításom és azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy legalább annyira kókler volt a szakmájában, mint amilyen ellenszenves ember a nyilatkozataiban), illetve az igénytelen kiadást, a legkorábbit olvastam a csodálatos Ulpius-kiadó jóvoltából, elképesztő, mennyire gányul lett összepakolva.
Na de hogy valami jót is mondjak a végére, ez a váltakozó szemszögből előadott történetmesélés viszont tökjó, nem is emlékszem, olvastam-e hasonlót azelőtt.
Szóval Pulitzer-díj ide vagy oda, nekem ez nagyon egyszerolvasós sztori volt.

Eléggé nehéz helyzetbe kormányoztam magam. Külső hatalom vezetett ide spoiler, és az előítéleteim miatt valamiféle giccstől és romantikától csöpögő förmedvényre számítottam. Hálát is adtam az égnek, amikor az előítéletem ebben a formában nem igazolódott. Később egy értékelés olvasása közben bölcsességem teljes tudatában mosolyogtam, hogy a „meg nem értett” tettek és cselekedetek adják a lényegét és a szépségét a könyvnek. Hiszen én is milyen elegánsan átléptem már a Nana-komplexusomon (undorító, meg nem értett, tetű szereplő ==> szerzővel együtt kivégzendő). Abban a pillanatban még büszke is voltam, hogy számomra logikus a múlt és a jelen kapcsolata, illetve nem akadtam ki a poliamoria gyengéd beszivárgásán, amire tavaly még felhúztam volna a szemöldököm. Azt lekopogom, nem szerethető karakterekről van szó: Clare neurotikus, korai kapuzárási pánikban szenvedő p.csa, Bobby az abszolút céltalan, mondhatni töketlen és tökéletlen létforma (joggal lehetne gombának nevezni: van és kiirthatatlanul növekszik a párás környezetben; azon se csodálkoznék, ha képes lenne aszexuálisan szaporodni, spoiler), Jonathan pedig egészen emberi jellem, aki a kirohanásaival tart stabil távolságot az olvasótól. Nem mellesleg meleg. Ebből a mezőnyből emelkedik ki Alice, az anya, aki tök normális, de fél a változástól, így élete első baklövésével bebetonozta magát élete hátralévő részére. Látható, hogy tényleg nem olyan személyek a főbb szereplők, akikkel egy ideális világban fenntartások nélkül kávézna az ember, de egyrészt nem ideális világban élünk, ahol hasonló emberek vannak, másrészt az E/1 személyű, váltott szemszögű történetvezetés gördülékennyé tette a könyvet és a lehetőségekhez képest közel hozta a szereplőket is. Nem szépirodalom, de szórakoztató irodalomnak kiválóan megfelel eddig.

Aztán jött a „törés”. Kb. a 280-300. oldalig vallom, hogy a jellembéli hibákra és a fura felállásra szükség is van. Legalább nem azt a nyálas, romantikától csöpögő könyvet olvasom, amire számítottam. Ha nem is mindennapi (a családi problémák és a kisebbségi lét ilyen halmozódása szerintem nem figyelhető meg minden utcasarkon), de egy szép és lehetséges történetet nyújtott. Nem teljesen kiszámíthatatlan, nem giccsmentes (tényleg, van olyan, ami teljesen giccs és közhelymentes?), de szép, urambocsá' egyeseknek megható. spoiler A baj ott kezdődik, hogy amit a legvégén Clare és Bobby művel az kriminális. Lerombolnak mindent, amitől a könyv eddig működött, de legalább nevetségessé teszik. És pont itt jártam, mikor megkaptam, hogy „Ez Szutyok!” spoiler Az időbeni együttállás miatt kételyek gyötörnek, hogy a karcban is fellelhető, súlyos kijelentések befolyásoltak-e a most következő sorokban. Úgy remélem, hogy nem, a jelentős befolyást pedig kategorikusan kizárom. Lehet érvelni, hogy természetes Clare részéről a kétely, így az is, amit tesz. Aláírom, igaz. spoiler Csak akkor Cunningham hajítsa ki a harmadik részt, úgy ahogy van, fejezze be a második rész végén a regényt és változtasson címet, vagy komoly mértékben dolgozza át a harmadik részt, giccs és marhaságmentessé spoiler téve azt.

Képtelen vagyok bármit is mondani, ehelyett tátogok, mint hal a szatyorban. Jó szívvel csak úgy merem ajánlani, ha tudatosan nem olvassa el az ember a végét. Az meg nehéz. Az első két rész miatt érdemes csak, mert az egy szép nyári limonádé.

*A kamaszkori együttlétek clevelandbeli lehetőségeit a fentebb említett karcban nem sokat kukoricázva tárgyaltuk ki, feltételezve, hogy egy amerikai városban sok kukoricát termelnek. A tévedés jogát fenntartjuk!