Jellegzetes ​napok 80% 54 csillagozás

Az órák mindig a hátizsákomban van. Kívülről tudom, mégis mindig újat mond. Ezért is volt bizalmam felé. Cunningham kreativitást tanít és azok közé a tanárok közé tartozik, akik értik, érzik és reménység szerint át is tudják adni amit tudnak. Ő ebben nem szenved hiányt, irigylem is ezért. Nádas Péter memoárja után olvasási válságban szenvedtem (ez egy ilyen moly mondat, többször láttam erről a válságról karcokat) és átlendített ezen (ha minden igaz) és minden más, semmihez nincs kedvem helyzeten. De, hogy a könyvről is mondjak valamit. Jó könyv.

Michael Cunningham és David Mitchell a bravúros, meglepő, költői és/vagy stílusbravúros mindenmindennelösszefügg-próza ikercsillagai. És a magyar könyvkiadás két nagy vesztese, nem mellesleg. Megérdemelnének már egy rendes kiadót, mi meg a könyveiket, no.

Nem hiszem, hogy meg fogom tudni magyarázni, miért tetszett ennyire.
Walt Whitman örök. Meg Amerika is. Továbbá a szobor, a tálka és a Ló is. Meg a három főszereplő is örök. Vagy minden és mindenki visszatér. Miközben többen versben beszélnek. Ráadásul horrorral kezdődik, thrillerrel folytatódik, scifi-re végződik.
Gagyi? Unalmas? Láttuk már ezerszer? Ezo-izé? Didaktikus? Oszt' még majd Obi-Wan Kenobi is eljön repülő csészealjon, mi? Hagyjálbékén?
Hát igen, de valahogy mégis van benne valami. Egy ilyen szikraszerű izé, ami minden releváns lelki porcikádat megérinti, és eltölt valami nagyobb dolog tudatával (még engem is, bizony durva), amitől jó lesz, és felemelő lesz, és mindennek valahogy értelme lesz, és várod Waltot a sarkon, de ha nem jön, akkor is rendben lesz minden, és ló lesz. Az égen. De még tán a földön is.
És közben rettenetesen izgalmas, és a második történettől nagyon paranoidnak lehet lenni.
Nem is tudom, nem kéne-e most rögtön elkezdenem újra.

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása…

Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik – végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.

Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember – legalábbis olvasás közben – úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni.

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András – akire Michael Cunningham „magyar hangjaként” fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt – a lélek gyönyörűsége.
[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje – hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük –, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét – vagy a három történet rétegeit – Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.

Milyen lehet meghasadt elmével gondolkodni, létezni: mint a Benn a gépben című részben.

Nem lett kedvenc, mert annyira nem tetszett, mint előtte Az órák – amely a szintén elég negatív hangulat árasztásának ellenére közel került hozzám –, vagy az Otthon a világ végén. Ebben benne lehet az is, hogy itt társadalmi problémát boncolgat, kevésbé az egyén belső érzelmeit. A kamaszfiú története végül is tetszett, mert ipari forradalmas hangulatba tudott keríteni. A jelenkori történet is, mondhatjuk rá, hogy tetszett – mai New York, tapasztalat híján, mint a filmekben. De az utolsó sci-fi történet nagyon nem, nem kötött le, nem tudtam vele azonosulni.

Érdekes, hogy a 3 név, Simon, Catharine és Luke nevek mindhárom történetben feltűntek valamilyen formában, és hogy volt kicsiny kapcsolódás a történetek között.

(Ebből a könyvből tudtam meg, hogy John Lennon gyilkosánál volt egy Zabhegyező példány.)

Az első és második történet is nagyon-nagyon tetszett, a harmadik a műfaja miatt kicsit nehezebben ment -nem áll rá az agyam. De a 2009-es év nagy kedvence lett.

Az Órákhoz képest elég nagy csalódás.

Hála neki, belebolondultam a Fűszálakba (bár meglenne magyarul is). Tetszettek a három történetnek időt átívelő kapcsolódási pontjai.

Az első két történet nagyon tetszett; a harmadik kevésbé. Szuper – és nagyon különleges – volt a három különböző kor összekapcsolása és a szereplők neveinek a használta. Talán az első volt a kedvencem a maga egyediségével, bármennyire is szomorú volt :(

Nekem nagyon tetszett! Igaz, a harmadik rész kezdetekor volt egy hatalmas szakadás, de utána mégis sikerült megbarátkoznom vele. Az egész tele van misztikummal, rejtélyjel, és csak vonszolja tovább az olvasót.