Az ​órák 82% 492 csillagozás

A hullámok olyan nagy hatással volt rám a hétvégén, hogy nem akartam elengedni magamtól Virginia Woolfot. Itt adódott a probléma viszont, hogy több könyvem nem volt tőle itthon, ám ekkor eszembe jutott, hogy itt van viszont Cunninghamtól az órák, az történetesen megvan és arról tudtam, hogy valahogyan köze van Woolfhoz. Nem ismertem a történetet, és látom most, hogy film is készült belőle, de azt sem láttam, viszont arra emlékeztem, mennyien és mennyire dicsérték a könyvet. Igen ám, de Cunninghammel nekem az Otthon a világ végén óta elég hűvös a viszonyom. Nem kedveljük egymást, mondhatni. Illetve használjak múltidőt inkább? Mert ezzel a könyvvel megvett engem kilóra. Megvett magának. Annyira szép, annyira kerek ez az egész, hogy mikor elkezdtem ezt az értékelést írni, még „csak” szimplán öt csillagot adtam. Aztán ahogy ezeket a sorokat írom, azon gondolkodom, szívesen elővenném-e ezt újra és olvasnám el ismét valamikor majd? Másodszor, harmadszor? Akárhányszor. Mert hogy nálam ez a kedvencek kritériuma. A válasz pedig igen, így felkerül arra a polcra az öt csillag mellé. Csodás!

„Hangvilla ő, Clarissa, aki minden érintésre másképp rezeg, s a teljesség vágyva vágyott képzetét kelti az emberekben. Az írónőnek ez a műve ihlette Az órák című nagysikerű filmet.”
Idézet Virginia Woolf: Mrs. Dalloway fülszövegéből.
Hát egy kicsit sántít, mivel ez nem csak egy film, Michael Cunningham 1999-ben elnyerte a PEN-klub Faulkner-díját, valamint az irodalmi Pulitzer-díjat. (ezt az évet se úsztam meg Puli regény nélkül) Az eredeti könyvből bevallom két év utána csak a hangulat maradt meg, hogy mennyire szerettem az a világot, eleganciát amit sugárzott. Michael erre az alapra fűzte fel a saját képzeletét, és egyben fejet hajtott Woolf nagysága előtt. Három maga módján reménytelenül másra vágyó asszony egy napját mutatja be. Laurát nem értettem, Clarissa sajnáltam, Virginia Woolfot pedig egyre inkább nem tudom hova tenni. Az eleje nagyon csúszott, beszippantott a könyv, benne éltem egy darabig, de sajnos a vége felé nekem túlságosan komor lett a hangulat, egy kis reménysugár jól jött volna, de itt csak a rózsák illatoztak. Mindegy, azért ma is mint sokadszor Laurát játszottam, minden feladatott, gondot, baj félretéve olvastam pár máshonnan ellopott félórát (lesz még böjtje úgy érzem)
Egyedi, szórakoztató, kesernyés olvasmány, ami azt hiszem a Mrs. Dalloway után élvezhető igazán.

Egy precíz órásmester munkája – minden darabka a helyén, a fogaskerekek egymásba illeszkednek, a szerkezet elindul, és számolni kezdi a perceket, órákat, napokat, életeket. Pontosan, néha túl kiszámítottan. Talán emiatt nem tudtam tökéletesen elveszni benne, pedig éreztem a hullámok vonzását, az idő és tér körkörös romjait, a valóság és fikció egymást folytató áramlását, a megálmodott szereplő valóságát, a valós szereplő megálmodottságát. A bölcsész játékát az olvasóval. A borgesi gyönyörű barlangokat, melyek a hősök mögött tátonganak. A barlang tüzének fényében kirajzolódó árnyakat.
Három nő – három gyakran egymásba mosódó idősík – az egyik a húszas években regényt ír, a másik a második világháború után a regényt olvassa, a harmadik a XX. század végén mintegy a regény fikciójából kilépve megéli azt… Közben ezer szállal fűződnek egymáshoz – az író, az olvasó, a szereplő. Ugyanazt a történetet írják, olvassák, élik: a hétköznapi, gyönyörű júniusi reggel szépségét és nyugtalanságát. A csendes felszín mögött fel-felbukkanó hangokat. A látszólag tökéletes mindennapok szerepeinek kényszerítő nyomását, a kiszakadás, a szabadság vágyát – menekülni folyóba, őrületbe, estélybe-fogadásba, hotelszobába; írásba, olvasásba, mindent örömként, boldogságként megélő kissé gyerekes romantikába vagy épp egy kudarcra ítélt szerelem vágyába…
Cunningham, Woolf nyomdokain járva, a tudatfolyam technikáját követve vezet be minket a három nő gondolatvilágába. Nem árad ez a folyam, nem sodor, inkább csendesen, nyugodtan hömpölyög, ráérősen – bár múlnak a percek, telnek az órák. De mit is számít az idő – egész életek vannak belezárva ebbe az egy júniusi napba – emlékekkel, döntésekkel. Ki előre néz, ki hátra, jövőbe, múltba, közben meg mintha találkozna a pillantásuk. Sorsok íródnak ilyenkor, nemcsak női, de férfisorsok is. A kő csobban, hullámokat vet az idő. Gyűrűi szétfoszló rácsok. Kinyílik egy ablak… A reggel vásárolt rózsák szerepet cserélnek. A vázát igazítsd pár milliméterrel jobbra. Így, tökéletes…

Eddig nem kerültek hozzám közel Virginia Woolf regényei. A Mrs. Dalloway sem. Cunningham regénye azonban elérte, hogy újra elő akarjam venni. Egymás tükrében, és persze Woolf életrajzának ismeretében lenne igazán érdekes olvasni őket. Ki tudja, talán ennek is eljön a maga ideje. Ott vannak az órák…

Érzelemdús, melankolikus történet, amiben ha a felszínen sokáig nem is történik sok minden, a mélyben már az elejétől kezdve erős viharok dúlnak.
Három nő három különböző idősíkban, különböző háttérrel, akiket eleinte nehéz volt összekötni, de ahogy lassan-lassan feltárul a belső világuk, az elfolytott gondolataik, egyre jobban kirajzolódik az őket összekötő közös sorsfonal. Mrs. Woolf, Mrs. Dalloway/Clarissa és Mrs. Brown egyetlen napját ismerjük meg, ami elsőre egy gondtalan, nyugalmas élet látszatát kelti. A belső monológjaikban azonban az elvágyódás (sokszor a halál gondolatával párosulva), a változásra/változtatásra való vágyakozás és félelem, illetve a meg nem értettség gyötrő gondolatai törnek a felszínre. Az egyre erősődő érzelmi viaskodás mellett az események viszonylag nyugodt mederben haladnak egészen addig, amíg összeér a külső és a belső, a kinti világ a belső világgal, ami aztán egy katartikus végkifejletben csúcsosodik ki.

A regény stílusa igazi Virginia Woolf-hangulatot idéz a lassan hömpölygő és választékos mondataival, bár a „woolfi” festőiség, az aprólékos megkomponáltság hiányzott belőle. Kell hozzá egyfajta lelkiállapot, mert a mélyben, a részleteiben, sőt, sokszor a ki nem mondott szavaiban történnek az igazán fontos dolgok, ehhez azonban rá kell hangolódni, bele kell merülni. Ha ez sikerül, akkor egy igazán nagyszerű olvasmányélményben lehet részünk.

Három nő az irodalom fogságában, három megtévedt élet, különös mód összekapcsolva. Ugye milyen könnyű megtenni Virgina? Csak egy kis bátorság kell hozzá, meg némi kő, kivonulni a világból, a problémák megszűnnek. Te korán megöregedett író, az itt maradottakkal mi lesz? Clarissa, a neve is jelzi: Mrs. Dalloway. Öregedő entellektüel nő, akit Mrs. Woolf ír a múltban, micsoda párhuzam. És ott van Laura, az elhibázott életű könyvmoly, a megkeseredett háziasszony, a csillogó nyárspolgári élettől belül megundorodva él, de kifelé mosolyog. Vele tudtam talán legjobban azonosulni, azzal, amikor kivonul az életéből és elmegy – botrányos – olvasni. Csak az a szerencsétlen szerető gyerek, na azt tudtam sajnálni. Három csodálatos nő, akik belül különlegesnek érzik magukat, de ezt sosem nyilvánítják ki, csak önmaguk szeretnének lenni, elhessegetni a feleslegesség érzését, elmenekülni nem kielégítő életükből. Ismertem a történetet, és mégis amikor a történetek laza összekapcsolódása mélyebben összefut, újra megdöbbenek. A kegyetlenség teszi a művészt gyakran. A halál mindig megnyugvás, de mégis szerencsések, akik élnek. És egy újabb óra vár rájuk. Az órák. Zavaros voltam. A fordítás érdekes, emiatt olvastam el annak idején a Mrs. Dallowayt és nem tetszett. Talán újraolvasom, de Az órákat biztosan. És én itt vagyok, és újabb óra vár rám.

És bízzál benne, hogy holnap is itt leszel, önmagad számára felismerhetően.

Unjuk már a zsenit, ahogy ő is írja a regényében egy helyütt. Hamarabb unjuk a ragyogó, csillogó elméjű zsenit, mint a biztos kézzel egyenmunkát szalagon gyártó betanított munkás írót. (Jaj, de bonyolultan fogalmaztam, bocsánat érte!) Mert ugye ami a szalagról jön, annak átlaga van: nem biztos, hogy jó, de azt hozza, amit elvárunk tőle, és ennél többet nem is várunk el sokszor. Ez nem baj, mert állítólag mindent a maga mércéjével illene mérni. Ezzel a fenti gondolatmenettel igazából csak arra akartam kilyukadni, hogy én Cunninghamet nem tudom mérni, és már nem is akarom. A mondatai néha egészen mélyre szúrnak bennem, olyan érzés, mintha tükörszilánkkal hasogatná darabokra a lelkem. Máskor meg elringat, mint anya a gyermekét. Az igazság az, hogy mindig gyanútlanná tesz, még így is, hogy ismerem már jól: a szépségében kegyetlenség rejlik.

Cunningham arról ír, amit ismer. Hétköznapokról, arról, hogy elmész virágot venni, vagy partit rendezel, találkozol az utcán egy régi ismerőssel. Valaki, akit évek óta nem láttál, váratlanul meglátogat és sírva fakad a kanapédon. Más valaki tortát süt, azután az egészet a szemétbe hajítja és elmenekül az otthonából. Nem nagy menekülés, persze, hiszen a szabály: csak semmi jelentős dráma! Így hát mindössze olvas pár órát egy szállodai szobában. Megint más valaki kövekkel a zsebében a folyóba sétál, és felette a hídon katonai teherautók dübörögnek el. Azután felravataloznak egy halott rigót a gyerekek, és valaki leugrik egy ablakpárkányról, mintha csak a medence széléről csúszna bele a feszes, hideg, hívogatóan, valószerűtlenül kék vízbe. Hogy mi van még? Rózsákat, giccses ajándékokat vesznek ezek a hétköznapi hősök szerelmeiknek. Olvashatatlan könyveket olvasnak, és még olvashatatlanabb, jelentős könyvekben szerepelnek. Őrzik magukban nagyszerűségük titkát, bábok csupán, nem kifejlett pillangók. Vagyis inkább az van, hogy így érzik magukat. Hogy nem tettek meg minden tőlük telhetőt, és most már késő. Ezt olykor bánják, olykor nem. Olykor tökéletesen elégedettek azzal a hétköznapisággal, ami jutott: rózsák a vázában, egy kellemes reggeli séta, egy unalomig ismert, de megbízható társ.

Ilyen az ember. Néha ránézel a másikra, aki melletted él, talán már évek óta, és egy pillanatra nem ismered fel. Vagy felismered, és emiatt dühös leszel rá. Hogy otromba, hogy mennyivel jobbat érdemelnél. Mennyivel többet elérhettél volna, ha… Mindig csak a „volna, ha”. Értelmét vesztett sopánkodás a hétköznapiság miatt, ami mindannyiunkat sújt. Azt is, aki úgy gondolja, hogy különleges. Mert kivételes, ragyogó elmék jóval kevesebben vannak, mint ahányan ezt hiszik magukról. A legnagyobb harcunk az, hogy fel tudjuk-e dolgozni saját hétköznapiságunkat. Meg tudjuk-e élni, ki tudjuk-e hozni belőle a legjobbat. (Szerintem az nyer igazán, aki a legvégén erre képes, mármint zúgolódás, megbánás és önvád nélkül elfogadni azt, hogy ez volt a legjobb, tőle ennyi telt. Ez lehet a titkok titka, gondolom én.)

Cunningham megküzdött ezzel, bár azt még nem tudtam megállapítani, hogy sikerre vitte-e harcát végül. Néha úgy érzem, sajnálja, hogy ennél több nem telt tőle. Még telhet, egyébként. Írhat még, hiszen él, nem halt meg. Ebben van lehetőség. A halálban már nincsen semmi, noha tény és feltétlenül vonzó körülmény, hogy a hamis reményekkel együtt a kétségek és a csalódások is eltűnnek.

Az órák pontosan erről szól. Erről a vívódásról, erről a gyönyörű gyötrelemről. Arról, hogy vágyjuk a halált, de még jobban vágyjuk az életet, és hogy minden döntésünkért drágán fizetünk. Szóval erről ír Cunningham. És a legszebb az egészben, hogy mindezt olyan gyengéden írja, olyan megértően. Poros, beletörődő, édes egykedvűséggel. Mint ahogy a virágok szárát csípjük le, mielőtt vázába tesszük őket. Ösztönös, gondolat nélküli, megszokott mozdulat: így teszünk, mert így kell tenni. Ezt teszi az ember.

Fantasztikus könyv. Vékonyka kötet, de három nő teljes sorsát rejti.
Nehéz könyv. Nem épp vidám olvasmány. És az utolsó oldalak után sem ereszt el.

Sok mindenről szól, és valahol ugyan arról: a meg nem értettségről, a magányról, egy másik élet utáni vágyakozásról.
Sodró, magával ragadó a történet vezetése, mindhárom nő élete számtalan ponton összefonódik, egymás felhangjai, refrénjei, variáció.

Virginia Woolf csodálatos munkássága előtt is tiszteleg a könyv, Cunningham hangja mellett az övé is jelen van. Nehéz életének önszántából vetett véget. Haláláig küzdött a démonaival: mentális betegségével. Ha jól tudom bipoláris depresszióval diagnosztizálták, amivel szélsőséges hangulat ingadozásait magyarázták. Állapotát ma már talán inkább borderline személyiség zavarként írnák le. Első megjelent regénye a Mrs.Dalloway volt.

Ezt a könyvet olvassa az ötvenes évek tökéletes amerikai álmában élő, és szép lassan megfulladó, Laura. Körülötte minden tökéletes: tökéletes férj, gyerek, ház, élet. Ő mégis alig bír felkelni az ágyból. Nem tud, nem akar szembenézni az élettel és a könyvek világába menekül. Feltehetnénk a kérdést: „Mégis mi baja lehet Laurának? Mindene megvan, miért nem kapja össze magát?” Sajnos a depresszió, a szociális szorongás nem múlik el egy vállrándításra. Laura mosolya mögött néma sikoly rejtőzik.

A harmadik idősík a 2000-es évek eleje. A világ megváltozott. Az amerikai álomba már beleférnek a homoszexuális kapcsolatok, a dolgozó nők, a gyenge férfiak. Clarissa party-t készül adni, épp mint Mrs. Dalloway, akiről a becenevét kapta fiatalkori szerelmétől. Hányszor lehetünk szerelmesek életünk során? A lázadókból lehetnek-e felső középosztálybeli feleségek? Egy kihűlő szerelem tud-e értelmet adni az életnek? Szabad-e mást akarni, mint ami van, mint ami jutott? Megváltozott-e a világ?

Korábban zenei hasonlattal éltem a könyv szerkezetét és a szereplők viszonyait ábrázolandó. De van itt egy másik is: olyan sok ponton szövődik egymásba a szereplők élete, olyan összetett, összefüggő mintázatot ad, mint egy bonyolult keleti szőttes.

Nehéz sorsokat, nehéz női sorsokat ismerhettünk meg.
Nagy hatással volt rám a könyv.
Újraolvasós.

Virginia, Clarissa, Laura. A percek, az órák, az évek, mindhármuk életében egyenlő a kiszámíthatósággal és a kiszámíthatatlansággal. Olyan, mintha a saját sorsukban magabiztosak, erősek, céltudatosak, elszántak lennének. Aztán több idősíkon át, majdnem az érthetetlenséggel küzdve mégis meglátjuk, hogy mindezeknek az ellenkezője is igaz . Van bennük egy képzelt világ, egy számukra élhető – és van egy látható világ – amit próbálnak megélni. Mindezt nem megjátsszák és nem hazudnak, hanem éppen hogy őszinték. Legalább magukhoz. Talán a legnehezebb dolgot viszik véghez ezzel. Nem csak ez közös a sorsukban. Mindhármuk valaki másért él – amíg él. Valakiért, akinek szüksége van rájuk – gondolják ők – aki vagy hagyja vagy nem ezt a kéznyújtást, de a három nő életének ez ad értelmet egy darabig. Mert megtelnek mély bánattal és túláradó örömmel is,mert talán valahol máshol lennének, mégis ott vannak a sorsukban. Nem nyomasztó és nem szomorú könyv. Azt sem gondolom, hogy nem sikerült volna az életük. Ki döntheti ezt el a másik életéről? És mi csak egyetlen napot látunk az életükből, de azon a napon mindhárman választás elé kerülnek. Döntenek és elindulnak… Rajtuk kívül ott a világ. A kettő között pedig a virág, mint a szabadság, az önállóság szimbóluma. Szép szimbólum, bár múlandó – hervadó. De remekül ábrázolja a visszahozhatatlan perceket, órákat. És hogy hova érkeznek, hol találkozik a sorsuk, az igazából Virginián múlik. Az ő tolla írja le az első és az utolsó mondatot is. (Újra és újraolvasás után írtam ezt, de mindig mást tudnék írni róla. Ezért az abszolút kedvenc könyvem.)

Ez volt a ritka kivétel, amikor a film picit jobban tetszett. Mondjuk nem is egy könnyed téma, hűvös távolságtartással az öngyilkosságról… részemről.

Először azt gondoltam, hogy ez a könyv rémesen zagyva, és nem értem a népszerűségét. Aztán rájöttem, hogy jobban oda kell figyelni, ráhangolódni… Ez a helyzet: hangulat kell hozzá.

A könyv három nő egy-egy napját írja le. Nehezen állhatnának egymástól távolabb mind korszakban, mind életkorban, társadalmi vagy magánéletüket tekintve – az író mégis olyan mesterien szövi össze a sorsukat, hogy a köztük levő kötelék megkérdőjelezhetetlenné válik. És hogy mi is ez a kötődés… Az érzelmek egy olyan kusza halmaza, amely megvan nemcsak bennük, hanem bennünk és még sok más emberben, s pillanatról pillanatra átéljük az életük folyamán. Annyira de annyira ismerős gondolatok, mindennapos érzelmek, intenzív és erőteljes impulzusok, de általában nem tudatosulnak teljesen.

Rágódunk a múlton, tépelődünk a jövőn, vagy épp óráról órára próbáljuk túlélni, átvészelni azt a jelent, ami nekünk megadatott. Van, akinek elég az, amit az élettől kapott, és csak arra vágyik, hogy amije van, az meg is maradjon – ilyenek az elégedett emberek? – de van, akinek ez kevés. Van, aki az életét korlátnak érzi; hogy többre lenne hivatott, mégsem tud a mindennapok kötelességeiből és mókuskerekéből kilépni. Hogy mellékszereplőnek érzi magát a saját életében, aki nem való oda, csak kívülről figyeli az eseményeket. Vagy akár leéli az élete javát, mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha… Vagy mit kellett volna másképp…

Fontos szerepet kap a halál. Nem a természetes elmúlás, amikor a szépen leélt élet után azt mondjuk, hogy eljött az ideje… Hanem csak hogy egyszerűen elég volt. Nem is kell hozzá semmilyen nagyobb esemény vagy tragédia. Mondhatja egy ember, joga van úgy döntenie, hogy köszönöm szépen, nekem ebből ennyi elég volt? „Gondolj csak bele, milyen csodálatos lehet, ha már semmi nem számít. Gondolj csak bele, milyen csodálatos lehet, ha nincs több aggodalom, küzdelem, kudarc.” Mi van, ha úgy dönt, hogy ő már nem vágyik többre?

Lebilincselő könyv, érdemes megadni neki az esélyt és ráhangolódni az olvasására.