A ​hókirálynő 21 csillagozás

Michael Cunningham: A hókirálynő

Barrett Meeks New Yorkban él bárzenész bátyjával, Tylerrel és annak halálos beteg szerelmével, Beth-szel. A szerelmi csalódástól bánatos Barrett egy novemberi éjjelen különös, angyali fényt lát a Central Park fölött. Nem tudja eldönteni, vajon csak a képzelete játszik vele, esetleg földönkívüliek eljövetelének tanúja, vagy inkább egy égi jel mutatkozott meg neki. Jó ideig senkinek nem beszél róla, mert fél, hogy bolondnak néznék.

A drogproblémákkal küzdő Tyler megható, szerelmes dalt próbál írni Beth számára a közelgő esküvőjükre, közben pedig elborzadva szemléli a világot maga körül, nem bírja elhinni, hogy az amerikaiak képesek másodszor is újraválasztani Bush-t.

Michael Cunningham amerikai író, esszéista és fordító. 1998-ban jelent meg világsikert hozó regénye, Az órák. melyért Pulitzer- és Faulkner-díjat kapott, s amelyből 2002-ben film készült Meryl Streep, Nicole Kidman és Julianne Moore főszereplésével. Az író jelenleg New Yorkban él, és a Yale Egyetem adjunktusa.

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Jaffa, Budapest, 2017
272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155715778 · Fordította: Illés Róbert
>!
Jaffa, Budapest, 2017
272 oldal · ISBN: 9789634750680 · Fordította: Illés Róbert

Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 25


Kiemelt értékelések

>!
robinson P
Michael Cunningham: A hókirálynő

Az Andersen mesében két gyerek érkezik kalandjaik, gyermekkoruk végére, hogy észrevegyék: felnőttek. Itt is két központi karakter, a két fiú testvér köré épül ez a kortárs történetet. Számos dolog történik ebben a könyvben, a szerző prózája nyugtalan és érzéki.
https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/12/a-hokiralyno.html

>!
Morpheus
Michael Cunningham: A hókirálynő

Ha nem az egyik kedvenc íróm neve lett volna a címlapon, akkor az első harmadnál letettem volna, de így tovább erőltettem, bár nem szerettem olvasni. Három ember élete spoiler fonódik itt össze, ezek az életek nagyobbrészt céltalanok, elveszettek, néha-néha felcsillan a remény, vagy a csoda, de aztán ugyanúgy folyik tovább minden. Persze mindenki változik, emelkedik vagy süllyed az élete, ki valamiféle révbe ér, vagy épp hajótörést szenved, a drog a legfőbb barát… Hát nagyjából ennyi. Hasonlítok rájuk, ezért sem volt jó olvasni.

>!
Kabódi_Ella P
Michael Cunningham: A hókirálynő

„Ki nem áhít, ki nem igényel holdat, amelyet csodálhat, mesebeli üveg és arany várost az óceán túlsó partján? Ki erősködne, hogy hús-vér szeretője – a férfi az ágyában, aki elfelejti kidobni a használt papír zsebkendőket, aki megitta az utolsó adag kávét, mielőtt munkába ment – az a hold, vagy az a város?”

Cunningham A Hókirálynő című regényében, ha szabad így fogalmaznom, nem távolodik messzire önmagától. Az alapkoncepció talán már a megszokott. Vannak fogásai, vannak axiómái, amiktől nem tér el. Ezek az ő jellegzetességei, amivel minden írót megvert a sors, amiből kitörni nem tud, legyen bármekkora tálentum. Általában három főszereplője van. Általában két férfi és egy nő. Általában az egyik férfi homoszexuális. Általában a szexualitás nála nyílt és behatárohatatlan, karakterei nem bizonyos nemi jellegzetességekhez vonzódnak specifikusan, hanem valamihez, ami többnyire megfoghatatlan. A szépséghez, függetlenül attól, hogy az a szépség férfihez vagy nőhöz tartozik-e. Ezek ellenére sosem kaotikus, sosem túlspékelt, és sosem csömörlik meg a felesleges erotikától. Ez a regénye feltétlenül az egyik legaszexuálisabb. A szereplők közötti érzelmi kapcsokban kevésbé rezeg az az izgalmas vibrálás, az a reszketeg, finom fátyol, amit vágynak hívunk.

Ennek a történetnek valójában a hit a főszereplője, mely leginkább a regény legszánnivalóbb, leginkább kételkedő karakterében manifesztálódik, a homoszexuális, önmagát még a negyvenes évei felé közeledve is egyre csak kereső Barrett Meeksben. Barrett templomba jár néha. Nem imádkozik, nem vesz rész miséken, nem áldoz, nem gyón. Csak ül a hátsó padok egyikében és végtelen nagy békességet érez. Számára ez a vallás: ez a nyugalmas ücsörgés, ez a semmire sem gondolás abban a hatalmas, vastag falú, gyönyörű és fenséges épületben, amit templomnak nevezünk. Szóval Barrett Meeks nem hívő ember, mármint a szó legszorosabb értelmében nem az. Mivel a saját lábán megállni képtelen, fivérével, Tylerrel, és annak halálos beteg feleségével, Bethszel él együtt. Egyik éjjel jelenést lát: furcsa fényt a fekete bársony égen a Central Park felett. Ragyogó, különös fényjátékot, mely azt az érzetet kelti benne, hogy fentről valaki egyenesen őt nézi. Hogy valaki, vagy valami odafenn jelen van, és lát. És néha kegyelmet gyakorol. Néha, akár egy irgalmas atya lenéz a földre, és megszánja tévelygő teremtményeit. Néha csodát tesz. Nem sokkal ezután a halál mezsgyéjén szinte már átbillenő Beth csodálatos, és megmagyarázhatatlan módon meggyógyul mégis. Az orvosok sem értik. A csoda valóban megtörtént, és Beth, akár csak Lázár, feléled halottaiból. Barrett hiszi, hogy a fény tette ezt a csodát, mégsem mondja el sokáig senkinek, mit látott akkor éjjel.

Az ember sajátja a kétely. Kérdései vannak, melyeket senkinek nem tesz fel, mert nem is teheti fel őket senkinek. Soha. Éppen ezért gyötri magát, drogokhoz nyúl, vagy egyéjszakás kalandokhoz gyönyörű vadidegenekkel. Kínozza a tudat, hogy soha semmi nem elég. A középszerűségnél bármi jobb. Az ember bármit elvisel: az éhezést, a kínzást, a pokoli fájdalmakat. Mi több, nem csupán elviseli, túl is éli, építkezik belőle. Hiszen ettől is más lesz, egyedi, különb, mint a többi, hogy tessék, megtörtént vele, és túlélte. Az embernek egyetlen ellensége van, mely örökké rágja, mely belülről emészti fel, mely elpusztítja sejtről sejtre: a középszerűség csalhatatlan érzése. Minden lenne inkább az ember, csak átlagos nem akar lenni soha. Hányszor találkozunk ezzel? Az online platformokra írt bemutatkozások fele így kezdődik: Nem vagyok egy átlagos tinédzser, nő, férfi, stb. Süthet ránk bárki bármilyen bélyeget, de aki azt mondja ránk, hogy hétköznapiak vagyunk, arra igazán tudunk haragudni. Ki szeret úgy gondolni magára, mint valakire, aki olyan, mint a többi? Akiben nincs semmi különleges. Aki beleolvad a tömegbe. Arctalan. Névtelen.

A hit, mint erény jelenik meg A Hókirálynőben. Legalábbis én így látom. Talán Cunningham az önnön rettegését írta bele ebbe a könyvébe, a jeges kézzel markoló riadalmat, hogy ünnepelt, Pulitzer-díjas íróból egyszer csak középszerű, idős tanárember lesz, aki önmagát ismételgeti folyvást, és képtelen újra nagyot alkotni. Hiszen kétségtelen a tény, nem írt soha jobbat, mint Az órák. Cunningham így fogalmazza meg két mondatban azt, ami miatt a hittel, az Istennel és önmagunkkal mi emberek olyan nagyon hadilábon állunk:
„Félelem: az éjszakai jelenés nem jelent semmit, csak egy apró rendszerhiba, véletlen betekintés a mennyei függöny mögé, semmi több. Más félelem: az éjszakai jelenés jelent valamit, de esélye sincs megtudni, vagy kitalálni, hogy mit.”
Érezni a fájdalmas realitást ezekben a sorokban. A reménytelenséget. Az emberi hitetlenséget. Elsősorban vagyunk középszerűek és hitetlenek. Ez a mi tragédiánk. Ez jár át minket, meg az ettől való félelem. Pedig nincs mit félni attól, ami a miénk, ami bennünk van, amitől szabadulni nem lehet. Ezért van, hogy a zseni bármit megtehet: lehet agresszív, lehet díva, lehet hisztis, kegyetlen, ölhet is akár. Kit érdekel? Hiszen művész! Hiszen zseni! Mindennél többre tartjuk azt, aki kitűnik a tömegből. Azt, aki különbözni mer. Mindenre felmentést ad az, ha valaki fenomén. A hit ebben az olvasatban tehát olyasmi, amit nagyon kevesek tudnak magukénak, mert feltétlen odaadást és valami égit, valami angyalit kell magában hordoznia annak, aki az elrendelt sorsával és azzal, amit megváltoztatni nem lehet megbékélni képes. Aki hiszi, hogy minden úgy jó, ahogy van. Az ilyen karakterekből lesznek a valódi hősök. A mi szemünkben biztosan, hiszen valamilyen formában ők is többre képesek, mint a nagyátlag. Elfogadják önmagukat. Túllépnek az ego dörömbölő, hangos zajokkal telt, fáradhatatlan őrjöngésén, és fejet hajtanak.

"Megpróbálod közelebb dalolni magad a csillagokhoz (vagy a magukat csillagoknak álcázó repülőgépekhez), és az egészben az a legszebb, hogy áthidalhatatlan a távolság, akkor is, ha képes lennél repülni. Kinek kellene közeli csillag? Ki vágyik olyasmire, ami elérhető?

Az eredeti bejegyzést a blogomban találjátok:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2019/11/mich…

>!
almamag
Michael Cunningham: A hókirálynő

Nem tudok, nem is akarok „hagyományos” értékelést írni ehhez a könyvhöz – ehelyett azt szeretném elmesélni, melyik kedves elfoglaltságomat juttatta eszembe. Néha sikerül elcsípnem azt az egyre ritkább csodát, mikor az éjszaka közepén esik a hó. Ilyenkor csak állok az ablakom előtt és bámulom a ház melletti, zsebkendőnyi kertet – figyelem ahogy szép lassan fehérbe borul a világ és csak azért nem rohanok ki, mert a lábnyomaim megtörnék a varázst (ebből következik hogy az első kóbor járókelőt gondolatban elküldöm minden szóba jöhető kellemetlen helyre :). Csend, nyugalom és törékeny szépség – egyszerre sokszor látott-hétköznapi és különleges. Ilyen érzés volt nekem ezt a könyvet olvasni. Megkockáztatom, hogy a 2017-es olvasmányaim közül ez lopódzott legközelebb a szívemhez.

1 hozzászólás
>!
Avilda
Michael Cunningham: A hókirálynő

Rettentően vártam Cunningham új regényeit, hisz az Otthon a világ végén benne van a top 5 kedvenc könyvemben, és annak idején majdnem petíciót indítottam az íróért.
Talán a vágyakozás jobb volt?
Tagadhatatlan a könyvben a cunninghamizmus – vagyis a tabu gondolatok kifejtése, a lélek bugyraiban való elveszés, az aktuálpolitika említése, New York leírása –, azonban ez nekem túl cselekménytelen volt, túl felejthető, túl… álombéli? Nem tudom rendesen megfogalmazni, de bajom volt az időbeni ugrásokkal, és hogy mindig csak egy rövid szeletet kaptunk. Sosem szerettem ezt a megoldást, és itt valahogy még szembetűnőbb volt. Mindenesetre örülök, hogy kiadják a könyveit, a Mire leszáll az éj is a polcomon csücsül, és lehet, máskor, újraolvasva már hatással lesz rám a regény.
Megjegyzés a kiadónak: kérlek, hagyjátok el ezt a vágott borítót, mert mindenbe beleakad (vonaton utazok, táskában cipelem), és így sajnos rontja az összképet.

2 hozzászólás
>!
Tamas_R
Michael Cunningham: A hókirálynő

Vegyesek az érzelmeim a regénnyel kapcsolatban. Ugyan Cunningham ebben a könyvben is óramű pontossággal írja le az emberi pszichét és tabuk nélkül tárja fel karakterei legbensőbb érzelmeit, mégis úgy éreztem, hogy mindezt tisztes távolságból teszi – számomra nem engedte közel az olvasót a karakterekhez, nem engedett érzelmi bevonódást a történetbe, inkább éreztem magam passzív megfigyelőként, mint beavatott résztvevőként. Pedig a könyv rengeteg érdekes témát boncolgat: családi és testvéri kapcsolatok, felnőtté válás, függőségek, életcéljaink és önmagunk keresése. Most is számtalan érdekes és gyönyörű gondolatot fogalmaz meg az író, illetve érdekeltté is tesz a karakterek sorsainak kimenetelében. Így végérvényben végig lekötött, és értékes olvasmánynak tartom, egyedül az a „plusz” maradt el, ami a kedvenceim közé emelhette volna a könyvet. A gyönyörű kiadás is dicséretet érdemel!

>!
georgecobbler P
Michael Cunningham: A hókirálynő

A fülszöveget már csak azért olvasom el, hogy megtudjam, miről szól a könyv, máskülönben Michael Cunningham neve önmagában garancia egy újabb csodálatos olvasmányélményre. Mint ahogy a Mire leszáll az éj, ez is elgondolkodtat, lelki síkon ragad el, és a tömör, egy-két szavas párbeszédei ellenére rendkívül sokatmondó. Felejthetetlen.

>!
olvasoterem
Michael Cunningham: A hókirálynő

Michael Cunningham egy korábbi művéért, Az órákért Pulitzer- és Faulkner-díjat kapott, ami azt feltételezné, hogy a többi műve is elér egy olyan szintet, amit igényesebb olvasók is élvezhetnek. Az általam felállított mércét nem üti meg ez az olvasmány. A stílusa alulmarad az elvártnak, nem ránt magával, nem képes lekötni a figyelmet. Bár a hangulata valamelyest átjön, némi melankóliát csempész az olvasó lelkébe, mégsem okoz maradandó élményt.

A teljes kritika: http://olvasoterem.com/blog/2018/03/30/michael-cunningh…

>!
hulyemano
Michael Cunningham: A hókirálynő

A szövegen belüli zárójeles közbevetések az őrületbe kergettek. De ezt leszámítva sem sikerült ez a könyv sajnos.


Népszerű idézetek

>!
robinson P

Úgy látszik, a szerelem nemhogy váratlanul, de olyan véletlenszerűen, olyan szeszélyesen érkezik, hogy ámul az ember, amiért hisz, amiért bárki mégoly futólag hisz ok és okozat törvényeiben.

231. oldal

>!
robinson P

– Én nem szentimentális vagyok, hanem … együttérző.

178. oldal

>!
Kabódi_Ella P

Másik furcsaság: az, hogy ismerjük valakinek a mélyebb indítékait, vétkeinek és paranoiájának forrásait, nem feltétlenül segít.

43. oldal (Jaffa, 2017)

>!
Kabódi_Ella P

Bukd el. Próbáld újra. Bukd el szebben. Nem igaz?

58. oldal (Jaffa, 2017)

>!
Kabódi_Ella P

Ki nem áhít, ki nem igényel holdat, amelyet csodálhat, mesebeli üveg és arany várost az óceán túlsó partján? Ki erősködne, hogy hús-vér szeretője – a férfi az ágyában, aki elfelejti kidobni a használt papír zsebkendőket, aki megitta az utolsó adag kávét, mielőtt munkába ment – az a hold, vagy az a város?

62. oldal (Jaffa, 2017)

>!
robinson P

Félelem: az éjszakai jelenés nem jelent semmit, csak egy apró rendszerhiba, véletlen betekintés a mennyei függöny mögé, semmi több.

25. oldal

>!
robinson P

Barrett-tel gyerekkora óta nem fordult elő, hogy magára maradt volna egy titokkal.

48. oldal

>!
Carol_Souya

„Néha szinte tapintható daccal ölelte magához személyiségét, mintha csak a világ szemébe vágta volna, hogy: nekem így tetszik, és akkor mi van?”

>!
Avilda

(…) A kiáltásokra, a „Boldog új évet” kurjantásokra, a vidám tülkölésekre, az időnként felharsanó dühös dudálásra (az autóduda csak egyféle hangot képes kiadni, mitől olyan nyilvánvaló, hogy dühöt fejez-e ki vagy örömöt?) (…)

163. oldal

>!
robinson P

Más félelem: az éjszakai jelenés jelent valamit, de esélye sincs megtudni, vagy kitalálni, hogy mit.

25. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mario Puzo: A Keresztapa
Hanya Yanagihara: Egy kis élet
Kathryn Stockett: A Segítség
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok
Nicola Yoon: Minden, minden
Jamie McGuire: Gyönyörű esküvő
Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai
John Green: Alaska nyomában
Jodi Picoult: Elrabolt az apám