Sajnos az kell, hogy mondjam, hogy a Leo óta ez volt az első Mia Sheridan kötet, amelyre „csupán” négy csillagot tudok adni. Ez is egy nagyon jól-, és szépen megírt történet volt, de valahogy számomra túl sok volt a dráma, és a karaktereket sem igazán tudtam megkedvelni.
Minden Mia Sheridan regényben van valami olyan különleges plusz, ami egyedivé és utánozhatatlanná tudja tenni a köteteit, egy olyan jel, amely örök nyomot hagy a szívedben. Ez legyen akár egy növény metaforája, egy emlékezetes karakter, egy visszatérő motívum vagy egy akkora fordulat a kötet legvégén, ami miatt kétszer kell elolvasnod az epilógust, hogy megértsd, hogy mit is olvastál. :) spoiler És sajnos ez a valami, ez az ismertetőjegy, ez a plusz valahogy most számomra elmaradt. Szép volt, élvezhető volt, de sajnos nem hittem, hogy ezt a szót valaha is használnom kell Mia könyvei kapcsán, de átlagos volt.
A történet főszereplője Brogan Ramsay, aki De Havilland család kertészének fia. Brogan családja Írországból érkezett Amerikába, és miután édesanyja betegség következtében elhunyt, az apja állása az egyetlen, amiből megpróbálják fenntartani magukat, azonban ez igencsak nehéz, ha az apuka egész nap az üveg fenekét keresi, italba fojtva napjainak jó részét. Brogan apja helyett is igyekszik ellátni a kertészeti feladatokat, hiszen nemcsak saját megélhetése, de kishúgáé is múlik rajta, aki aki ráadásul beteg lábbal született, így orvosi segítségre is szüksége van.
Brogan bár keményen dolgozik, mégis van egy valami, vagy inkább valaki aki olykor-olykor elvonja figyelmét a munkáról. Ő nem más, mint Lydia De Havilland , Mr. De Havilland lánya, aki titokban szintén szerelmes Brogan-be. Ám azt egyikük sem gondolja, hogy a lány egy meggondolatlan lépése az első dominó ledöntéséhez vezet, amely következtében Brogen lába alól egyik pillanatról a másikra kicsúszik a talaj.
Brogen innentől kezdve arra teszi fel az életét, hogy bosszút álljon azokon, akiknek egyszer könyörögnie kellett, nem törődve azzal, hogy milyen pusztítást hagy majd maga után.
Azt le kell szögeznem, hogy Mia Sheridan egy nagyon jó történet mesélő. Ismét egy szépen felépített, igényesen elmesélt történetet kaptam, mégis ami miatt leginkább hiányérzetem van, az az, hogy nem igazán lopták be magukat a főszereplők a szívembe. Folyamatosan rossz döntéseket hoztak, vegyes érzéseket váltottak ki belőlem és ez számomra nagyon frusztráló volt. Sajnos ez alkalommal a férfi főszereplő sem vett le a lábamról, azonban azt meg kell említenem, hogy a két mellékszereplőt Fionn-t és Eillen-t igazán megkedveltem, és a gaelic (ír) kifejezések is nagyon tetszettek.
Mégis, véleményem szerint túl sok volt a dráma és a lent-fent érzés ebben a történetben. Soha nem szerettem igazán azokat a könyveket, ahol végre nagy nehezen egymásra találnak a szereplők, minden rendbe jön, és még utána is bedobja a szerző az olvasókat a szakadék mélyére. Őszintén szólva mindig is úgy gondoltam, hogy nekem elég egyszer is megtenni ezt az utazást a karakterekkel, nem kívánok nekik ennyi szenvedést. :D Courtney szerintem egy teljesen felesleges karakter volt, őnélküle is pontosan elég lett volna a könyvben lévő feszültség, és így már tényleg nagyon szappanoperásra sikerült a történet. Voltak benne szegények, gazdagok, ármányok, szerelmi háromszögek, félreértések, maffia, bosszú,..stb. esküszöm ebből az egy történetből egy filmsorozat két évadának forgatókönyve kitelne. :)
Összességében tehát számomra túl sok volt, és valahol mégis túl kevés, legalábbis Mia Sheridan mércével mérve. Amit őszintén nagyon sajnálok…
