Az ​oroszlán vallomása 134 csillagozás

Mia Couto: Az oroszlán vallomása

"2008-ban ​az a vállalat, ahol dolgozom, tizenöt fiatalembert küldött ki, hogy telepített környezetvédelmi felügyelőként dolgozzon az észak-mozambiki Cabo Delgado szeizmikus törésvonalainak geológiai feltárása során. Ezen a vidéken akkoriban az oroszlánok mind gyakrabban támadtak emberre. Ezeknek a végzetes támadásoknak a száma néhány hét alatt a tucatnyit is meghaladta. Négy hónap alatt pedig húszra nőtt…

Minél hamarabb vadászokat kellett küldeni a terepre, akik megvédik őket… Szerződtettek is két tapasztalt vadászt, akik Maputóból elutaztak Vila de Palmá-ba, ahol a legtöbb oroszlántámadás történt. A településen néhány helyi vadászt is felfogadtak, hogy velük együtt vegyenek részt a hajtóvadászatban. A halottak száma közben huszonhatra emelkedett.

A vadászok két hónapon át kudarcot kudarcra halmoztak, állandó rettegésben éltek, és naponta könyörögtek segítségért, amíg végre sikerült megölniük a gyilkos oroszlánokat. De nem csak ezekkel a nehézségekkel kellett… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Európa, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055273 · Fordította: Pál Ferenc

Enciklopédia 49

Helyszínek népszerűség szerint

temető · Kulumani


Kedvencelte 13

Most olvassa 4

Várólistára tette 123

Kívánságlistára tette 82

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

(Csak így zárójelben: én valamiért azt hittem, hogy ezt a könyvet egy néger hölgy írta. Erre a hátsó fülön mit látok? Egy szakállas, szemüveges fehér úriembert. Pedig ezt a könyvet az afrikai nőkért írták, azt hiszem, és az, hogy egy szakállas, szemüveges fehér – bár ettől még afrikai – férfinek kellett megírnia, önmagában érv lehet a könyv állításai mellett.)

A könyv színleg gyilkos oroszlánokról szól. De aki a gyilkos oroszlánokra kíváncsi, csalódni fog. Ebben a regényben ugyanis az oroszlánok jelentik a legkisebb veszélyt – az igazi gyilkos a hagyomány, vagyis maga a faluközösség, aki megnyomorítja az afrikai nőt – megöli már jóval azelőtt, hogy a ragadozók végeznének vele. Couto mindenféle nosztalgikus szépelgés nélkül mutatja be, hogy a tradíció micsoda embertelen, kegyetlen és igazságtalan tud lenni – szavainak keménységét pedig csak kiemeli, hogy egy olyan varázslatos-mágikus, mégis gördülékeny nyelvet használ, ami nem zökkenti ki az olvasót: akadálytalanul áradhat át rajta a szereplők fájdalma. Azt hiszem, ez a lendületes nyelv a kulcsa ennek a könyvnek, nem a szándékosan lyukasra hagyott történet (amely lyukasságot amúgy, ha kedvünk tartja, nevezhetjük balladai homálynak is), ez erősíti meg az olvasóban a klausztrofób bizonyosságot, hogy a szereplőknek nincs hová bújniuk a sorsuk elől. spoiler az afrikai irodalom fontos pillanata ez a könyv, és öröm, hogy az Európa ilyen remek fordításban jelentette meg.

7 hozzászólás
Timár_Krisztina I>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/11/mia_couto_…

>!
Európa, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055273 · Fordította: Pál Ferenc
6 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Kétségkívül sokféleképpen érdekes és fontos könyv – ha nem is lelkesedik stílusa vagy kivitelezése iránt az ember, akkor is érzékelni fogja, hogy témáit és konfliktusait nem söpörheti szőnyeg alá a nyugati civilizáció (sem), egyébként pedig Couto európai irodalmi sikerei talán az afrikai írók egyfajta „divatba jövetelét” előlegezik meg.
Az oroszlán vallomása könnyedsége és elvarázsolt hangvétele mellett is nehéz olvasmány – női sorsregény és kemény társadalomkritika, valódi elmarasztalás, a lepel lerántása egy világról, amit egzotikuma, természet-közelisége miatt ártatlanul tisztának, nehéz politikai helyzete okán meg éppen hogy tabunak vélünk, de legfőképpen talán nem is érdekel minket igazán. Pedig a szerző érzésem szerint kimondottan nekünk ír, én legalábbis ezt szűrtem le az emberevő oroszlánok és a rettegésben tartott vidékre kirendelt vadász históriáját látva – ez a toposz annyira passzol az európai szemlélő általános Afrika-képébe, hogy ugyanezt az alapkonfliktust még hollywoodi film is feldolgozta harminc évvel ezelőtt, ráadásul hasonlóképpen misztikus felhangokkal operálva. Éppen itt lóghat ki kicsit a lóláb: mintha átütne az írás szövetén, mire is bazíroz pontosan a szerző, hogyan szeretné torkon ragadni egy kontinenssel arrébbi potenciális olvasóit.

Tipikusan olyan könyv ez, amit akkor is tud süvegelni az olvasó, ha nem feltétlenül élvezte minden vele töltött percét és óráját. Mindent egybevetve jó lenne még találkozni a szerzővel.

>!
Európa, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055273 · Fordította: Pál Ferenc
eme P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Nem tudom, pontosan hányadán is állok ezzel a regénnyel. Kedvelem, mert gördülékeny, olvasmányos, az olvasót azonnal bevonó szöveg révén képes megközelíteni súlyos, komoly témákat. Sajátos módon, a nyugati nézőpontot a helyi kultúra mágikus elemeivel ötvözve szól a volt gyarmatok számos fájdalmáról, a külső és belső háborúkról, kultúrák egymás ellen való feszüléséről, kegyetlen hagyományokról, csendes börtönökről, kiszolgáltatottságról, erőszakról és tehetetlenségről.

Szinte balladás hangulatú (és néha szerkezetű) regényében Couto a vadász és az áldozat szerepkörét járja körül egy olyan világban, ahol nem egyértelmű, ki melyik oldalon áll, ahol spoiler
Couto a mágikus realista elemekkel is ellátott regényét az elhallgatás és kimondás játékára építi – maga a narratíva, szerkezete is ettől válik érdekessé, de témaként is ez áll a regény középpontjában. Köréje pedig olyan további ellentétek sűrűsödnek, mint babona és ésszerűség, őrület és ráció, kereszténység és törzsi vallás, férfi és nő, ezek társadalmi helyzete, szerepe, falu és város, állat/természet és ember, élet és halál… Közben meg egyre egyértelműbb, mennyire elmosódnak helyenként a határok, mennyire közelednek egymás felé a pólusok.
Kulumani világában mindenki egyszerre vad és vadász, áldozat és gyilkos – mindenki örökölt és továbbadott fájdalmak, szokások és babonák áldozata. Ki lehet-e lépni ebből az ördögi körből? Van-e menekvés a holtágba sodródott, saját lelküktől eltávolodott, életükből kilépett, tévelygő embereknek?
Az állandó háború világa ez – gyarmatosítás, civilháború, öldöklés és erőszak világa, amelyben még a látszólagos csönd mögött is kétségbeesett sikoltás lapul. Ha van menekvés, az csakis az írás útján lehetséges, vagyis a kimondás útján – nem véletlenül áll a regény középpontjában a két főszereplő saját maga számára készített feljegyzéseinek sora, nem véletlenül emelte be kvázi önmagát a regénybe Couto a fehér író alakjában. A megértés és önmegértés, a gyógyulás és gyógyítás lehetősége az írás, az elfojtottak kiírása, a lidérecnyomástól való megszabadulás, az oroszlánok kiszabadítása.
Nem fegyver és golyók, hanem a szó a megoldás, ezt bizonyítják a regény pozitív, emberként megmaradni tudó karakterei is – a nagypapa alakjától a falubeli vak emberen át az elöljáróig és Naftalindáig.

Mondhatnám, hogy Couto remekül megkomponálta ezt a regényt, metaforái, motívumai sokaságát biztos kézzel szőtte bele a két főszereplő narratívájába, vigyázott arra is, hogy a központi metafora ne legyen egyértelműen megfejthető, maradjon egy kis titokzatosság, amelyen el lehet rágódni, mégis…
Mégis, az elhallgatások játékába túl sok szájbarágás is szorult. Nem tartom jó húzásnak, hogy már a bevezető részben némiképp lelövi a poént, vagy legalábbis komolyan „megsebesíti” azt, szinte értelmezve már előre a történet lényegét. A Coelho-szerű, eléggé sűrűn adogatott bölcsességek pedig a lektűr könnyedebb vidéke felé való elkalandozással fenyegettek, ráadásul az én ízlésemhez a misztikumból is túl sok volt egy idő után.
Szerencsére végül csak sikerült megtartani a számomra még elfogadható arányokat, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom.

Bori_L P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Sokan Latin-Amerikához kötik a mágikus realizmust, én ehelyett egyre inkább Afrikához kötöm. Van ez a szakállas fehér úriember, aki oroszlánokról meg fekete nőkről ír, és teszi ezt úgy, hogy a mondatai (bár gyönyörűen vannak megkomponálva) úgy odacsapnak, mint az oroszlán hatalmas mancsai. Szép, sőt, gyönyörű, elegáns és kecses, de azért mégiscsak fáj. Nem is kicsit.

Mia Couto valahogy csatornát nyitott köztem és Mariamar között, és ezen a csatornán keresztül úgy mosott át Mariamar fájdalma, mint ahogy őt sodorta a folyó a csónakban. Nem tudom, hogy csinálják ezt, de Nnedi Okorafor szereplői (főleg a Who Fears Death Onyesonwuja ugyanezt a hatást értéke el nálam: hogy egy kontinens választ el minket olvasás közben, de mégis ott vagyok, engem is átjár a fájdalom, a tehetetlenség érzése és a düh. Közben pedig még mindig elképeszt, hogy hogy lehet ilyen szörnyűségekről ilyen gyönyörűen írni. Mintha a nyomorban is lenne valami felemelő.

Pedig nincs. Az égvilágon semmi felemelő nincs az erőszakban, a tehetetlenségben, az élő halálban. A valóságban legalábbis. Mia Couto mégis úgy ír ezekről, mintha ezek valamiféle szent vezeklés részei lennének, mintha a világ számára járna feloldozás, mintha még lenne remény rá, hogy az istennők visszatérnek közénk. Én pedig elolvasom, magamba szívom minden szavát, és hálát adok a modern világnak, hogy errefelé nem élnek oroszlánok, és nem temetik el élve a nőket egész életükre.

sophie P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Nem avatott be végül, mert maga sem volt beavatva. Nem lehet közel kerülni ezekhez az asszonyokhoz. Kulumaniban férfivilág van, a túléléshez olyan tudomány, olyan erő kell, ami innen nézve fel sem fogható. És akkor még a szokásos bajok: misszió, háború és a tradíciók, nincs menekvés, sokan halnak meg.
    Valóságos események, valóságos személyek a szereplők (az előszóból tudom). A könyv a vadász elbeszélésének és Marimar naplójának váltakozó részleteiből építkezik. Azokat is törmelékből rakták össze. Törmeléken érts néhány nagyon súlyos mondatot, nagyon sok apró drámát – kellett közéjük kötőanyag is persze.
    Kulumaniban különös halálesetek történnek, mondhatnánk rejtélyesnek is, de ahol a mágia a mindennapok része, és a környéken vérszomjas oroszlánok (ha oroszlánok egyáltalán) ólálkodnak, és a folyó parancsol, ott mindenre/bármire van kézenfekvő magyarázat. Az elöljáró vadászt hív a városból. Ez a vadász járt már itt egyszer, egy krokodilt kellett megölni, az is egy fura eset volt, de ez most még furább. És a vadász egyszer csak nem tud lőni.
    Nagyon szép és egyszerű nyelven megírva örvénylik a kétágú esemény, látszólag kevés az igazi kapcsolódás, hogy végül – a legvégén – kiderüljön, hogy minden másképp volt. Vagy lehet, hogy pont hogy nem.

Sippancs P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Olyan kevésnek érzem magamat és a leírandó szavakat ehhez a történethez mérten! Talán ha megfürödnék a Lideia folyóban, és engem is elragadna egy oroszlán…

„Ezért is menekülök: félek attól, hogy belepusztulok. De nem a vágyakozásba, amely bennem ég. Hanem a szerelem hiányába. Belepusztulok a vágyba, hogy valaki szeressen.”

Ezzel a könyvvel teljes mértékben kiléptem a komfortzónámból. De Istenem, mennyire megérte!

Lynn>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Teljesen elvarázsolt.
Olyan regény, amiben minden egyszerre van jelen. A vadász és az áldozat, a törzsi szokások és a kereszténység, ahol egy kicsit mindenki őrült, ahol az a normális, hogy az asszonyokat csak kiszolgálószemélyzetnek tartják és ahol küzdenek az oroszlánok ellen, bár senki sem tudja, azok valósak-e és mindenkinek mást jelentenek.

Nagyon tetszett Naftalinda (anyám, milyen név ez?) szerepe. Neki sokat köszönhetnének az asszonyok, ha hagynák, hogy megmentsék őket. De lehet, hogy Kulumaninak tényleg az a sorsa, hogy eltűnjön a világtérképről. Akinek csak egy kicsi esze, és picivel több lehetősége van, menekül onnan.

Végig az volt az érzésem, mintha egy picit a Száz év magány világába kerültem volna, de annál ez a regény sokkal pörgősebb, könnyebben olvasható és emészthetőbb. Kár, hogy a neve alapján nőnek gondolt írótól más nem elérhető magyarul. Vevő lennék rá…

6 hozzászólás
Batus>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Annyira vártam már, hogy értékelést írhassak végre erről a könyvről! Azt hiszem, ez az egyik leggyönyörűbben megírt regény, amit idén olvastam. Nem tudom, hogy az eredeti szövegben rejlik-e ez a szépség, vagy a fordítás ennyire zseniális (vagy mindkettő), de egyszerűen muszáj beleszeretni. Ráadásul ez a szépség tökéletesen ellenpontozza azokat a borzalmakat, amik folyamatosan jelen vannak a szereplők életében. És amiknek az elszenvedői szinte kivétel nélkül nők. Akik ettől keménnyé váltak, a beletörődők halottakká, a harciasabbak pedig vadállatokká lényegültek át. Mágikus realizmussal a nők jogaiért, fuck yeah.

Egyedül a történet végén éreztem úgy, hogy már túl sok, hogy veszít az egyszerűségben rejlő erőből. De ettől eltekintve tökéletes.

Annamarie P>!
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Kulumani falu körül oroszlánok köröznek, üvöltésük léket hasít a nyugalomba. Pedig valamikor teljes harmónia honolt e földön. „Isten valamikor asszony volt. Még mielőtt messzire került volna mindattól, amit teremtett, és amikor még nem hívták Nungunak, a Mindenség Ura éppen olyan volt, mint a világ valamennyi asszonya.”

Egyre több a szétmarcangolt áldozat. Vadászt hívnak, csapatot szerveznek..

A vadász Arcanjo Baleiro, félvér és terheket cipel. Naplót ír. Jól ír. De ölni már képtelen. Ja, ő nem öl. Ő vadászik.

Mariamar szeme sárgán fénylő oroszlánszem. Ő is naplót ír. Testvérei halottak. Nővérét megölte az oroszlán.

A csapat az oroszlánokat üldözi. Várják, hogy bekopogtassanak az ajtón. Jönnek is. De sokkal nagyobb lidércek laknak itt, s nem a sűrű bozótban. A vadászat nyomozássá válik.

Mariamart és Arcanjot összeköti a Lidei folyó.

Mia Couto (a macskák iránti szeretetből vette fel ezt a nevet, megtévesztve minket, hogy esetleg hölgy lenne az író) kegyetlen nyugalommal vágja elénk a szörnyű tényeket. Olyan simulékonyan szövi bele mondandóiba a legrettenetesebb vádakat, mintha bevásárlólistát sorolna. Nagyon aljas dolog, mert iszonyatos érzelmeket vált ki az olvasónőből. De megteheti, mert Kulumani lakói sem csinálnak semmit, csak tűrnek mindent.

"Oroszlánok köröznek a falu körül, és a férfiak továbbra is kiküldik asszonyaikat a földekre, továbbra is kiküldik leányaikat és a feleségüket reggelente tűzifáért és vízért. Mikor tagadjuk már meg az engedelmességet? Amikor már mind odaveszünk?
Azt várja, hogy a többi asszony csatlakozik lázító felhívásához. De azok csak megvonják a vállukat, és egymás után eloldalognak. "

Minden marad a régiben. Restség? A hagyományok iránti feltétlen tisztelet? Félelem?
Hogyan lehet ettől megszabadulni?
"Csak egy módon szabadulhatunk meg valahonnan: ha kilépünk magunkból.Csak egy módon léphetünk ki magunkból: ha szeretünk valakit”

Mindenképp érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert egyrészt nem tobzódunk a mozambiki, magyarul is olvasható könyvekben, másrészt nagyon gördülékenyen és élvezetesen ír Couto, s nem utolsó sorban fontos dolgokról. Nagyon tetszett az a megközelítés, ahonnan indul és ahogyan felfejti a szálakat. Olvasás után mindenképp hagy még gondolkodni valót az olvasónak, bár egyértelmű, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos ópiátokkal szemben.
(Azért ezek az afrikai közmondások, nagyon eltaláltak, és remek a fordításuk is)


Népszerű idézetek

sophie P>!

A gazella minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint az oroszlán, vagy meghal. Az oroszlán minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint a gazella, vagy éhen hal. Nem számít, hogy oroszlán vagy-e vagy gazella: amikor a nap felkel, akkor nem tehetsz mást, futnod kell.
Afrikai közmondás

93. oldal - mottó

Kapcsolódó szócikkek: gazella · oroszlán
Batus>!

Csak egy módon szabadulhatunk meg valahonnan: ha kilépünk magunkból. Csak egy módon léphetünk ki magunkból: ha szeretünk valakit.

29. oldal

1 hozzászólás
sophie P>!

Amíg az oroszlánok el nem mondják a saját történeteiket, addig a vadászok lesznek a vadásztörténetek hősei.
Afrikai közmondás

7. oldal - mottó

Kapcsolódó szócikkek: oroszlán · vadász
Annamarie P>!

A szájban maradt szóból egy idő után mérgező nyál lesz.
Afrikai közmondás

141. oldal

eme P>!

Jó dolog, ha az ember eltéved. Azt jelenti, hogy van út, amelyen mehetne. De ennél súlyosabb, ha már sehol sincsen út.

181. oldal

Annamarie P>!

Az anyám mindig azt mondja, hogy víz úgy csiszolja le a köveket, ahogy a nő alakítja a férfiak lelkét.

63. oldal

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · lélek · nők · víz
sophie P>!

Isten valamikor asszony volt.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Isten
Annamarie P>!

Egy birkanyáj, amelyet egy oroszlán vezet, képes legyőzni egy oroszláncsapatot, amelyet egy birka vezet.
Afrikai közmondás

197. oldal

n P>!

A régi időkben mindig éjszaka volt. És az égen a Jóságos Isten terelgette a csillagok nyáját. Amikor többet adott nekik enni, a csillagok meghíztak és a pocakjuk megtelt fénnyel. Akkortájt minden csillag bőséggel evett, és boldogan ragyogott mindegyik. A napok még nem születtek meg, ezért az Idő még csak fél lábbal járta az útját. Minden nagyon lassú volt még az égboltozaton. Egy nap a pásztor nyájában megszületett egy csillag, amely jóval nagyobb volt a társainál. Ezt a csillagot Napnak hívták, és úgy elterpeszkedett az égi mezőkön, hogy messzire űzte a többi csillagot, amelyek lassan egyre kisebbek lettek. Először történt meg, hogy egyik-másik csillag annyira legyengült, hogy apróra zsugorodott, és elveszett a sötétségben. A Nap egyre jobban elterpeszkedett, csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy egyre nagyobb a birtoka és férfiasan hangzó neve van. Kinevezte magát az összes többi csillag gazdájának, és azt állította, hogy ő a világmindenség középpontja. Azután kijelentette, hogy ő teremtette meg az Istent. Pedig valójában a basáskodó és egyre hatalmasabb Nap a Nappalt teremtette meg. Az Éjszaka csak akkor mert előbújni, amikor a Nap elfáradt és elnyugodott. A Nappal megszületésével az emberek elfeledkeztek arról a végtelen időről, amikor minden csillag ugyanolyan boldogan ragyogott. És elfelejtették, hogy az Éjszaka úgy volt mindennek az ura, hogy soha senkin nem uralkodott.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: csillag · éjszaka · Nap · nappal
Batus>!

Magamba rejtettem, hogy mennyire elkeserített a visszautasítás. Mennyi hely van bennünk, hogy eltemessük aprócska halálainkat!

42. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Tony Park: Távoli láthatár
Lucinda Riley: Napnővér
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara
Marie NDiaye: Három erős nő
Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong
Buchi Emecheta: Másodrendű állampolgár
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Daphne Sheldrick: Szerelem a szavannán
Ron Rash: Serena