Az ​oroszlán vallomása 103 csillagozás

Mia Couto: Az oroszlán vallomása

"2008-ban ​az a vállalat, ahol dolgozom, tizenöt fiatalembert küldött ki, hogy telepített környezetvédelmi felügyelőként dolgozzon az észak-mozambiki Cabo Delgado szeizmikus törésvonalainak geológiai feltárása során. Ezen a vidéken akkoriban az oroszlánok mind gyakrabban támadtak emberre. Ezeknek a végzetes támadásoknak a száma néhány hét alatt a tucatnyit is meghaladta. Négy hónap alatt pedig húszra nőtt…

Minél hamarabb vadászokat kellett küldeni a terepre, akik megvédik őket… Szerződtettek is két tapasztalt vadászt, akik Maputóból elutaztak Vila de Palmá-ba, ahol a legtöbb oroszlántámadás történt. A településen néhány helyi vadászt is felfogadtak, hogy velük együtt vegyenek részt a hajtóvadászatban. A halottak száma közben huszonhatra emelkedett.

A vadászok két hónapon át kudarcot kudarcra halmoztak, állandó rettegésben éltek, és naponta könyörögtek segítségért, amíg végre sikerült megölniük a gyilkos oroszlánokat. De nem csak ezekkel a nehézségekkel kellett… (tovább)

Eredeti mű: Mia Couto: A Confissão da Leoa

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Európa, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055273 · Fordította: Pál Ferenc

Enciklopédia 46

Helyszínek népszerűség szerint

Kulumani


Kedvencelte 7

Most olvassa 7

Várólistára tette 98

Kívánságlistára tette 82

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

(Csak így zárójelben: én valamiért azt hittem, hogy ezt a könyvet egy néger hölgy írta. Erre a hátsó fülön mit látok? Egy szakállas, szemüveges fehér úriembert. Pedig ezt a könyvet az afrikai nőkért írták, azt hiszem, és az, hogy egy szakállas, szemüveges fehér – bár ettől még afrikai – férfinek kellett megírnia, önmagában érv lehet a könyv állításai mellett.)

A könyv színleg gyilkos oroszlánokról szól. De aki a gyilkos oroszlánokra kíváncsi, csalódni fog. Ebben a regényben ugyanis az oroszlánok jelentik a legkisebb veszélyt – az igazi gyilkos a hagyomány, vagyis maga a faluközösség, aki megnyomorítja az afrikai nőt – megöli már jóval azelőtt, hogy a ragadozók végeznének vele. Couto mindenféle nosztalgikus szépelgés nélkül mutatja be, hogy a tradíció micsoda embertelen, kegyetlen és igazságtalan tud lenni – szavainak keménységét pedig csak kiemeli, hogy egy olyan varázslatos-mágikus, mégis gördülékeny nyelvet használ, ami nem zökkenti ki az olvasót: akadálytalanul áradhat át rajta a szereplők fájdalma. Azt hiszem, ez a lendületes nyelv a kulcsa ennek a könyvnek, nem a szándékosan lyukasra hagyott történet (amely lyukasságot amúgy, ha kedvünk tartja, nevezhetjük balladai homálynak is), ez erősíti meg az olvasóban a klausztrofób bizonyosságot, hogy a szereplőknek nincs hová bújniuk a sorsuk elől. spoiler az afrikai irodalom fontos pillanata ez a könyv, és öröm, hogy az Európa ilyen remek fordításban jelentette meg.

7 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Megrázó, csúnya történet társadalmi elnyomásról, lélektani elfojtásról, emlékezésről, felejtésről, sok-sok keserűségről, gonoszságról, szenvedésről. Egymásnak átadott szenvedésről. Amikor az egyik embert meggyötri a másik, és ezért jogosnak érzi, hogy ő meggyötörjön egy neki kiszolgáltatott harmadikat. Amikor az egyik nemzedék a másiknak adja tovább a családi terhet. A sor soha nem ér véget. Az állam függetlenedése meg nem egyenlő a lakosok (nem ám polgárok, mert nem mind teljes értékű polgár!) szabadságával. De nagyon nem. Ja, és amikor egy háború után az emberek szeretnének visszatérni a régi, biztonságos állapotokhoz, akkor időnként ki tudnak derülni olyanok, hogy azok a régi állapotok nem mindenki számára nyújtottak olyan hú, de nagy biztonságot… vagy mit is beszélek. Dehogy derül ki. Arról, hogy a háborún kívül is léteznek, mindig is léteztek kiszolgáltatott emberek, beszélni sem illik. Nem is igaz. Meg sem történt. Hogy képzelem egyáltalán, hogy eszembe juthat ilyesmi.

Jó szöveg, na. Váltott nézőponttal, összetett szereplőkkel, bonyolult viszonyokkal, darabokra tört kommunikációval, gyakran sehová nem tartó mozgásokkal, labirintusszerű világgal, amelynek szigorúan meghatározott játékszabályai vannak, és kegyetlenül megkapja a magáét, aki a legkisebbet is megszegi. spoiler

Úgy van: ezt a vallomást a mágikus realizmus nyelvén lehetett a legjobban elmondani. És egyetértek @Kuszma-val: az már magában indok ennek a könyvnek a létezésére, hogy egy (természetesen mozambiki születésű) fehér férfi hangjára volt szükség ahhoz, hogy a történet elmondódjon. A kiadványért pedig külön kalapemelés a kiadónak. Szép, a könyvhöz illő borító, puha lapok, olvasóbarát méretű betűk, sajtóhibát meg nem találtam.

Egyetlen okom van a fél csillag levonásra: annyira gyorsan olvastatja magát a szöveg, hogy attól félek, pusztán ettől nem lesz maradandó a hatása. Pedig megérdemelné, mert olyan felismerések fogalmazódnak meg benne, amelyeket én így soha a büdös életben nem tudtam volna elmondani. Ha tévedek, és maradandó nyomot hagy, felkerekítem a csillagokat ötre.

* Értve ez alatt a mai értelemben vett mágikus realista regényt. :) Mert most rájöttem, hogy korábban is volt a listán már kettő, de azokra én tettem rá a címkét, hivatalosan nem számítanak annak. Mindkettő olyan régi, hogy a szerzőnek fogalma se lehetett, mi fán terem az a García Márquez, ők csak néphiedelmeskedtek, aztán pár évtizeddel később az olvasó csak les, hogy mi jött ki belőle. Nem kellett ezeknek Latin-Amerika, feltalálták maguktól.

>!
Európa, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055273 · Fordította: Pál Ferenc
1 hozzászólás
>!
sophie P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Nem avatott be végül, mert maga sem volt beavatva. Nem lehet közel kerülni ezekhez az asszonyokhoz. Kulumaniban férfivilág van, a túléléshez olyan tudomány, olyan erő kell, ami innen nézve fel sem fogható. És akkor még a szokásos bajok: misszió, háború és a tradíciók, nincs menekvés, sokan halnak meg.
    Valóságos események, valóságos személyek a szereplők (az előszóból tudom). A könyv a vadász elbeszélésének és Marimar naplójának váltakozó részleteiből építkezik. Azokat is törmelékből rakták össze. Törmeléken érts néhány nagyon súlyos mondatot, nagyon sok apró drámát – kellett közéjük kötőanyag is persze.
    Kulumaniban különös halálesetek történnek, mondhatnánk rejtélyesnek is, de ahol a mágia a mindennapok része, és a környéken vérszomjas oroszlánok (ha oroszlánok egyáltalán) ólálkodnak, és a folyó parancsol, ott mindenre/bármire van kézenfekvő magyarázat. Az elöljáró vadászt hív a városból. Ez a vadász járt már itt egyszer, egy krokodilt kellett megölni, az is egy fura eset volt, de ez most még furább. És a vadász egyszer csak nem tud lőni.
    Nagyon szép és egyszerű nyelven megírva örvénylik a kétágú esemény, látszólag kevés az igazi kapcsolódás, hogy végül – a legvégén – kiderüljön, hogy minden másképp volt. Vagy lehet, hogy pont hogy nem.

>!
eme P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Nem tudom, pontosan hányadán is állok ezzel a regénnyel. Kedvelem, mert gördülékeny, olvasmányos, az olvasót azonnal bevonó szöveg révén képes megközelíteni súlyos, komoly témákat. Sajátos módon, a nyugati nézőpontot a helyi kultúra mágikus elemeivel ötvözve szól a volt gyarmatok számos fájdalmáról, a külső és belső háborúkról, kultúrák egymás ellen való feszüléséről, kegyetlen hagyományokról, csendes börtönökről, kiszolgáltatottságról, erőszakról és tehetetlenségről.

Szinte balladás hangulatú (és néha szerkezetű) regényében Couto a vadász és az áldozat szerepkörét járja körül egy olyan világban, ahol nem egyértelmű, ki melyik oldalon áll, ahol spoiler
Couto a mágikus realista elemekkel is ellátott regényét az elhallgatás és kimondás játékára építi – maga a narratíva, szerkezete is ettől válik érdekessé, de témaként is ez áll a regény középpontjában. Köréje pedig olyan további ellentétek sűrűsödnek, mint babona és ésszerűség, őrület és ráció, kereszténység és törzsi vallás, férfi és nő, ezek társadalmi helyzete, szerepe, falu és város, állat/természet és ember, élet és halál… Közben meg egyre egyértelműbb, mennyire elmosódnak helyenként a határok, mennyire közelednek egymás felé a pólusok.
Kulumani világában mindenki egyszerre vad és vadász, áldozat és gyilkos – mindenki örökölt és továbbadott fájdalmak, szokások és babonák áldozata. Ki lehet-e lépni ebből az ördögi körből? Van-e menekvés a holtágba sodródott, saját lelküktől eltávolodott, életükből kilépett, tévelygő embereknek?
Az állandó háború világa ez – gyarmatosítás, civilháború, öldöklés és erőszak világa, amelyben még a látszólagos csönd mögött is kétségbeesett sikoltás lapul. Ha van menekvés, az csakis az írás útján lehetséges, vagyis a kimondás útján – nem véletlenül áll a regény középpontjában a két főszereplő saját maga számára készített feljegyzéseinek sora, nem véletlenül emelte be kvázi önmagát a regénybe Couto a fehér író alakjában. A megértés és önmegértés, a gyógyulás és gyógyítás lehetősége az írás, az elfojtottak kiírása, a lidérecnyomástól való megszabadulás, az oroszlánok kiszabadítása.
Nem fegyver és golyók, hanem a szó a megoldás, ezt bizonyítják a regény pozitív, emberként megmaradni tudó karakterei is – a nagypapa alakjától a falubeli vak emberen át az elöljáróig és Naftalindáig.

Mondhatnám, hogy Couto remekül megkomponálta ezt a regényt, metaforái, motívumai sokaságát biztos kézzel szőtte bele a két főszereplő narratívájába, vigyázott arra is, hogy a központi metafora ne legyen egyértelműen megfejthető, maradjon egy kis titokzatosság, amelyen el lehet rágódni, mégis…
Mégis, az elhallgatások játékába túl sok szájbarágás is szorult. Nem tartom jó húzásnak, hogy már a bevezető részben némiképp lelövi a poént, vagy legalábbis komolyan „megsebesíti” azt, szinte értelmezve már előre a történet lényegét. A Coelho-szerű, eléggé sűrűn adogatott bölcsességek pedig a lektűr könnyedebb vidéke felé való elkalandozással fenyegettek, ráadásul az én ízlésemhez a misztikumból is túl sok volt egy idő után.
Szerencsére végül csak sikerült megtartani a számomra még elfogadható arányokat, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom.

>!
Bori_L P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Sokan Latin-Amerikához kötik a mágikus realizmust, én ehelyett egyre inkább Afrikához kötöm. Van ez a szakállas fehér úriember, aki oroszlánokról meg fekete nőkről ír, és teszi ezt úgy, hogy a mondatai (bár gyönyörűen vannak megkomponálva) úgy odacsapnak, mint az oroszlán hatalmas mancsai. Szép, sőt, gyönyörű, elegáns és kecses, de azért mégiscsak fáj. Nem is kicsit.

Mia Couto valahogy csatornát nyitott köztem és Mariamar között, és ezen a csatornán keresztül úgy mosott át Mariamar fájdalma, mint ahogy őt sodorta a folyó a csónakban. Nem tudom, hogy csinálják ezt, de Nnedi Okorafor szereplői (főleg a Who Fears Death Onyesonwuja ugyanezt a hatást értéke el nálam: hogy egy kontinens választ el minket olvasás közben, de mégis ott vagyok, engem is átjár a fájdalom, a tehetetlenség érzése és a düh. Közben pedig még mindig elképeszt, hogy hogy lehet ilyen szörnyűségekről ilyen gyönyörűen írni. Mintha a nyomorban is lenne valami felemelő.

Pedig nincs. Az égvilágon semmi felemelő nincs az erőszakban, a tehetetlenségben, az élő halálban. A valóságban legalábbis. Mia Couto mégis úgy ír ezekről, mintha ezek valamiféle szent vezeklés részei lennének, mintha a világ számára járna feloldozás, mintha még lenne remény rá, hogy az istennők visszatérnek közénk. Én pedig elolvasom, magamba szívom minden szavát, és hálát adok a modern világnak, hogy errefelé nem élnek oroszlánok, és nem temetik el élve a nőket egész életükre.

>!
Lynn
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Teljesen elvarázsolt.
Olyan regény, amiben minden egyszerre van jelen. A vadász és az áldozat, a törzsi szokások és a kereszténység, ahol egy kicsit mindenki őrült, ahol az a normális, hogy az asszonyokat csak kiszolgálószemélyzetnek tartják és ahol küzdenek az oroszlánok ellen, bár senki sem tudja, azok valósak-e és mindenkinek mást jelentenek.

Nagyon tetszett Naftalinda (anyám, milyen név ez?) szerepe. Neki sokat köszönhetnének az asszonyok, ha hagynák, hogy megmentsék őket. De lehet, hogy Kulumaninak tényleg az a sorsa, hogy eltűnjön a világtérképről. Akinek csak egy kicsi esze, és picivel több lehetősége van, menekül onnan.

Végig az volt az érzésem, mintha egy picit a Száz év magány világába kerültem volna, de annál ez a regény sokkal pörgősebb, könnyebben olvasható és emészthetőbb. Kár, hogy a neve alapján nőnek gondolt írótól más nem elérhető magyarul. Vevő lennék rá…

6 hozzászólás
>!
Sippancs P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Olyan kevésnek érzem magamat és a leírandó szavakat ehhez a történethez mérten! Talán ha megfürödnék a Lideia folyóban, és engem is elragadna egy oroszlán…

„Ezért is menekülök: félek attól, hogy belepusztulok. De nem a vágyakozásba, amely bennem ég. Hanem a szerelem hiányába. Belepusztulok a vágyba, hogy valaki szeressen.”

Ezzel a könyvvel teljes mértékben kiléptem a komfortzónámból. De istenem, mennyire megérte!

>!
Batus
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Annyira vártam már, hogy értékelést írhassak végre erről a könyvről! Azt hiszem, ez az egyik leggyönyörűbben megírt regény, amit idén olvastam. Nem tudom, hogy az eredeti szövegben rejlik-e ez a szépség, vagy a fordítás ennyire zseniális (vagy mindkettő), de egyszerűen muszáj beleszeretni. Ráadásul ez a szépség tökéletesen ellenpontozza azokat a borzalmakat, amik folyamatosan jelen vannak a szereplők életében. És amiknek az elszenvedői szinte kivétel nélkül nők. Akik ettől keménnyé váltak, a beletörődők halottakká, a harciasabbak pedig vadállatokká lényegültek át. Mágikus realizmussal a nők jogaiért, fuck yeah.

Egyedül a történet végén éreztem úgy, hogy már túl sok, hogy veszít az egyszerűségben rejlő erőből. De ettől eltekintve tökéletes.

>!
Annamarie P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Kulumani falu körül oroszlánok köröznek, üvöltésük léket hasít a nyugalomba. Pedig valamikor teljes harmónia honolt e földön. „Isten valamikor asszony volt. Még mielőtt messzire került volna mindattól, amit teremtett, és amikor még nem hívták Nungunak, a Mindenség Ura éppen olyan volt, mint a világ valamennyi asszonya.”

Egyre több a szétmarcangolt áldozat. Vadászt hívnak, csapatot szerveznek..

A vadász Arcanjo Baleiro, félvér és terheket cipel. Naplót ír. Jól ír. De ölni már képtelen. Ja, ő nem öl. Ő vadászik.

Mariamar szeme sárgán fénylő oroszlánszem. Ő is naplót ír. Testvérei halottak. Nővérét megölte az oroszlán.

A csapat az oroszlánokat üldözi. Várják, hogy bekopogtassanak az ajtón. Jönnek is. De sokkal nagyobb lidércek laknak itt, s nem a sűrű bozótban. A vadászat nyomozássá válik.

Mariamart és Arcanjot összeköti a Lidei folyó.

Mia Couto (a macskák iránti szeretetből vette fel ezt a nevet, megtévesztve minket, hogy esetleg hölgy lenne az író) kegyetlen nyugalommal vágja elénk a szörnyű tényeket. Olyan simulékonyan szövi bele mondandóiba a legrettenetesebb vádakat, mintha bevásárlólistát sorolna. Nagyon aljas dolog, mert iszonyatos érzelmeket vált ki az olvasónőből. De megteheti, mert Kulumani lakói sem csinálnak semmit, csak tűrnek mindent.

"Oroszlánok köröznek a falu körül, és a férfiak továbbra is kiküldik asszonyaikat a földekre, továbbra is kiküldik leányaikat és a feleségüket reggelente tűzifáért és vízért. Mikor tagadjuk már meg az engedelmességet? Amikor már mind odaveszünk?
Azt várja, hogy a többi asszony csatlakozik lázító felhívásához. De azok csak megvonják a vállukat, és egymás után eloldalognak. "

Minden marad a régiben. Restség? A hagyományok iránti feltétlen tisztelet? Félelem?
Hogyan lehet ettől megszabadulni?
"Csak egy módon szabadulhatunk meg valahonnan: ha kilépünk magunkból.Csak egy módon léphetünk ki magunkból: ha szeretünk valakit”

Mindenképp érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert egyrészt nem tobzódunk a mozambiki, magyarul is olvasható könyvekben, másrészt nagyon gördülékenyen és élvezetesen ír Couto, s nem utolsó sorban fontos dolgokról. Nagyon tetszett az a megközelítés, ahonnan indul és ahogyan felfejti a szálakat. Olvasás után mindenképp hagy még gondolkodni valót az olvasónak, bár egyértelmű, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos ópiátokkal szemben.
(Azért ezek az afrikai közmondások, nagyon eltaláltak, és remek a fordításuk is)

>!
danaida P
Mia Couto: Az oroszlán vallomása

Mia Couto-val 2008-ban „ismerkedtem” meg, A Varanda do Frangipani olvasásának apropóján egy addig számomra ismeretlen új világ tárult fel előttem: a portugál nyelvű mágikus realista afrikai irodalomé, melynek az 1955-ben született mozambiki író az egyik legjelentősebb és legismertebb alakja. Neve, írásai nemcsak hazájában illetve a portugál nyelvű országokban ismert és elismert, hanem jó ideje a világirodalmi porondon is széles körben jegyzett, a Nobel-díj várományosait tartalmazó listákon is rendre ott szerepel. Magyarul eddig csak néhány novellát, részleteket olvashattunk tőle, ezért is különösen üdvös, hogy végre – Pál Ferenc kiváló fordításában – Az oroszlán vallomása című regényével mélyebben – és vélhetően szélesebb körben – is megismerkedhet vele a hazai olvasóközönség.
A valós eseményeken alapuló regény – maga Mia Couto is járt abban az észak-mozambiki faluban, melynek lakóit emberevő oroszlánok tartották rettegésben – ötvözi a mozambiki kultúra elemeit, a kontinens egészére jellemző történelmi-politikai sajátosságokat (mint a hagyomány és az új társadalompolitikai modell konfliktusa), a kollektív/történelmi emlékezet (az évtizedes felszabadító háború illetve a polgárháború kapcsán), valamint a nők helyzetének, társadalmi szerepének, jogainak összetett problematikáját.
A regény két elbeszélő nézőpontjából épül fel: a Kulumani falujában élő, őrültnek tartott Mariamar elbeszélése és Arcanjo Baleiro, a vadász naplója párhuzamosan, egymást felváltva vezet végig minket a történeten. Ugyanakkor Mia Couto gazdag és érzékeny prózájának köszönhetően többről van itt szó, mint megtörtént események több szempontból való bemutatása: párhuzamok, álomszerű sűrítések, szertartások, múltbéli jelenetek leírása, a szereplők egy részének hallucinációinak, vágyainak megjelenítése teszik páratlanul sokrétűvé a szöveget.
Valóság és képzelet törékeny határvonalán a középpontban a nők szerepe áll. A nőiség, az afrikai nő, az erőszak és a babona áldozata, a női lét kérdései rajzolják ki a könyv lelkét már a legelső, az afrikai mitológiával telített mondatától („Isten valamikor asszony volt”). Ettől kezdve nyomon követhetjük a nő személyiségének, lelkének és létezésének szétmorzsolódását, Istennőből Senkivé való zuhanását. A társadalmi szerepek erőszakosan és megkérdőjelezhetetlenül behatároltak. A hajdani istennők különböző módokon élhetik meg azt a helyzetüket, hogy még csak embernek sem számítanak (ha nem lehet gyermekük) és hogy teljesen meg vannak fosztva a saját, önálló szavak, cselekedetek és élet lehetőségeitől.
A falu lakóinak hányattatott életét a háború, a szegénység, az erőszak a tudatlanság határozza meg. Mariamarnak sosem volt sok oka az örömre, családja elnyomta, anyja semmibe veszi, apja megerőszakolta, egyedül nagyapja értette és védte meg őt. A megőrülés elől önmagába menekül, bezárkózik, de nem hagy fel az álmodozással: a falu elhagyása, saját gyermek, egy szerető és óvó férfi szerelme mind ott van álmaiban.
A könyv befejezése fájdalmas: Mariamar és anyja, Hanifa Assulua számára egy erős személyiség félelmekkel teli jövőjének felvállalása, míg Naftalinda és a határozatlan Luzilia számára az őrület vagy önmegvalósítás kérdésének napirendre kerülése. Mindannyiukat különböző démonok tartják rettegésben és ezt a harcot csak – valós vagy képzelt – gyilkos oroszlánoknak van bátorsága felvállalni. Senki sem szabadulhat sértetlenül az oroszlánok karmai közül közvetve vagy közvetlenül, fizikailag vagy metaforikusan.
A Mia Couto által felvázolt témák megjelenése a kortárs afrikai irodalmakban nem újkeletű: gondoljunk csak az angolai Pepetela Lueji vagy a kenyai Ngũgĩ wa Thiong'o (szerintem kevésbé jól megírt) Közöttünk a folyó című művére.


Népszerű idézetek

>!
sophie P

A gazella minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint az oroszlán, vagy meghal. Az oroszlán minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint a gazella, vagy éhen hal. Nem számít, hogy oroszlán vagy-e vagy gazella: amikor a nap felkel, akkor nem tehetsz mást, futnod kell.
Afrikai közmondás

93. oldal - mottó

Kapcsolódó szócikkek: gazella · oroszlán
>!
Annamarie P

A szájban maradt szóból egy idő után mérgező nyál lesz.
Afrikai közmondás

141. oldal

>!
sophie P

Amíg az oroszlánok el nem mondják a saját történeteiket, addig a vadászok lesznek a vadásztörténetek hősei.
Afrikai közmondás

7. oldal - mottó

Kapcsolódó szócikkek: oroszlán · vadász
>!
Batus

Csak egy módon szabadulhatunk meg valahonnan: ha kilépünk magunkból. Csak egy módon léphetünk ki magunkból: ha szeretünk valakit.

29. oldal

>!
n P

A régi időkben mindig éjszaka volt. És az égen a Jóságos Isten terelgette a csillagok nyáját. Amikor többet adott nekik enni, a csillagok meghíztak és a pocakjuk megtelt fénnyel. Akkortájt minden csillag bőséggel evett, és boldogan ragyogott mindegyik. A napok még nem születtek meg, ezért az Idő még csak fél lábbal járta az útját. Minden nagyon lassú volt még az égboltozaton. Egy nap a pásztor nyájában megszületett egy csillag, amely jóval nagyobb volt a társainál. Ezt a csillagot Napnak hívták, és úgy elterpeszkedett az égi mezőkön, hogy messzire űzte a többi csillagot, amelyek lassan egyre kisebbek lettek. Először történt meg, hogy egyik-másik csillag annyira legyengült, hogy apróra zsugorodott, és elveszett a sötétségben. A Nap egyre jobban elterpeszkedett, csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy egyre nagyobb a birtoka és férfiasan hangzó neve van. Kinevezte magát az összes többi csillag gazdájának, és azt állította, hogy ő a világmindenség középpontja. Azután kijelentette, hogy ő teremtette meg az Istent. Pedig valójában a basáskodó és egyre hatalmasabb Nap a Nappalt teremtette meg. Az Éjszaka csak akkor mert előbújni, amikor a Nap elfáradt és elnyugodott. A Nappal megszületésével az emberek elfeledkeztek arról a végtelen időről, amikor minden csillag ugyanolyan boldogan ragyogott. És elfelejtették, hogy az Éjszaka úgy volt mindennek az ura, hogy soha senkin nem uralkodott.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: csillag · éjszaka · Nap · nappal
>!
sophie P

Isten valamikor asszony volt.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Isten
>!
eme P

Jó dolog, ha az ember eltéved. Azt jelenti, hogy van út, amelyen mehetne. De ennél súlyosabb, ha már sehol sincsen út.

181. oldal

>!
Annamarie P

Egy birkanyáj, amelyet egy oroszlán vezet, képes legyőzni egy oroszláncsapatot, amelyet egy birka vezet.
Afrikai közmondás

197. oldal

>!
Batus

Magamba rejtettem, hogy mennyire elkeserített a visszautasítás. Mennyi hely van bennünk, hogy eltemessük aprócska halálainkat!

42. oldal

>!
Annamarie P

Az anyám mindig azt mondja, hogy víz úgy csiszolja le a köveket, ahogy a nő alakítja a férfiak lelkét.

63. oldal

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · lélek · nők · víz

Hasonló könyvek címkék alapján

Tony Park: Távoli láthatár
Bédrich Machulka: Vadcsapáson Afrikában
Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara
Paula Hawkins: A lány a vonaton
Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong
Wilbur Smith: Kék horizont
Ngũgĩ wa Thiong'o: Egy szem búza
Wilbur Smith: Napmadár
James Ngugi: Búcsú az éjtől
Disney Állati Szafari 1.