Saulus 82% 177 csillagozás

Fegyelmezett, lefojtott mondatok, több csend, mint szó. Tiszta és rugalmas szöveg, ezért számtalan olvasata lehetséges – ám történelmi regényként olvasni nem javallott. A számtalan olvasat közül az egyik: ez egy metafizikus detektívregény. Pál, a nyomozó jó úton halad a megkeseredés felé, amikor felettesei rázós üggyel bízzák meg: kerítse kézre annak a veszedelmes szektának a tagjait, akik egy áruló rabbit követnek, és akik szisztematikusan aláássák a Törvény épületét. Pál hosszú, spirituális utat jár meg, tapasztalásai elbizonytalanítják, de megacélozza magát. Megbízói egyre gyanakvóbban figyelik őt és ő is egyre gyanakvóbban figyeli megbízóit, de nem adja fel. És végül, bár szinte maga sem hisz benne, sikerrel jár. Megtalálja, akit üldöz: Jézus hívét.

Ő maga az.

Mészöly Miklós rutinos és fáradhatatlan olvasójaként jól tudtam, hogy az igen termékeny alkotó minden szövegével alaposan meg kell küzdeni; így nem is ért váratlanul, hogy a Saulus olyan, mint a higany: sűrű, csillogó, szinte áthatolhatatlan, megmérgez, kiszívja az erődet, de valahogy mégis szép. És főleg olyan gazdag és nehezen visszafejthető, hogy gyanítom, minden olvasó más és más igazságot talál meg benne, ahányszor csak végigolvassa Guveir főutcájától a damaszkuszi útig.

Nehéz türelmesnek lenni. Vagy alázat nincs bennem elég, vagy túlságosan is sok van… Nem alázat az is, hogy igyekszünk siettetni az időt, ami úgyis arra vár, hogy beteljesedjék? De a fele idő még hátravan. Másfél hónap. Majdnem annyi, mint a chamsin*, ha megindul Egyiptom felől. Olyankor vörös az ég a homoktól, mint a szégyen. Mások azt mondják: „Megjött a déli szél.” Mi azt mondjuk: chamsin. S tudjuk, hogy ötven napig tart, s hogy olyan, mint a szégyen.

Miért? Miért a sietség, miért a szégyen? Miért nem elég az alázat?
Víziók, álmok, lázálmok, jelképek, allegóriák, szimbólumok és metaforák sorakoznak,
Mások azt mondják:… Mi azt mondjuk:…
annyi olvasat, ahány olvasó, a szerzőtől, a törvénytudó rabbin keresztül, a tanácstalan naiv olvasóig – aki talán legközelebb áll Saulushoz, Saulus tanácstalanságához.
Valamennyi létezik egymás mellett, rettenetes időbeli és szellemi távolságból bámulva, érezve, hogy a nyelv csak festék, csak hang, amit látni és hallani lehet, de nem megfejteni.
A Törvényt lehet, bár tilos különbözőképpen magyarázni, csak egyetlen igazság van, ha van Törvény, személyes Törvény vagy személytelen?

Megválaszolatlan kérdések, időtlen szorongás, és végül kiszolgáltatva a fénynek

* chamsin – száraz, forró szél Észak-Afrikában, Egyiptomban, finom homokot szállít, minden résbe behatol, a szembe, a tüdőbe, nincsen levegő, a bordáid szétroppantak, a gerinced megfeszül, ahogy a kezek derékszögbe rántják a tested, a fájdalom széttép, ezernyi tűszúrás, lángolás a tüdődben, a szemhéjad mögött tüzes fény, ne csukd le a szemed!
miközben nézed a fehér várost, Jerusalajim utcáin, lapos háztetőin gyűlik a finom vörös por, mintákat rajzol a szél, alakok és arcok, ismeretlen tekintetek kereszttüzében a szégyen

Saulus csak keresi az igazságot. Mivel nyomozó, jobban mondva ügynök. Ez a modern kifejezés nagyon szépen belesimul az ókort idéző szövegbe, hiába ütne el tőle önmagában. Hőségben, porban, kövek, kutak és agyagépületek között gyalogolja végig a regényt ez a Saulus, aki feladatul kapta a főnökeitől, hogy kutassa fel „az áruló rabbi” (azaz Jézus) híveit, furfangos kérdések segítségével leplezze le őket, majd adja át őket a hatóságoknak. Saulust azonban már a regény első oldalaitól kezdve ennél jóval több érdekli; az olvasó meg végignézi, ahogy sok-sok bolyongás és még több beszélgetés közben a tökéletes ügynök lassanként maga is azzá válik, amit üldöz.

A teljes értékelés a blogon olvasható:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2023/03/11/az_ugynok_…

Minden gondolatának súlya van.
Minden mondatának jelentősége van.
A befejezetlen sorok bennünk kapnak pontot a végére.
Saul, Saul nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod… ( Apcsel.26:14.)
A törvény és a bárány.
A betű és az élet.
A törvény megöli a bárányt a bárány életet ad a törvénynek.
Üres létem legalján csak álomba merülhetek.
Nem ismerem magam.
Ki azonosít be, ha igazolni ugyan tudom magam?
„Ami hu.” – Én vagyok.
Saul találkozásai (pl. a vak koldussal), mint egy jelzőtáblaként vezetik őt az útján. A lépteit tereli a keresés célja felé.
És a vak aki Látó, idegenként is azonosítja őt.
Azt mondja: Saul – és meg sem lepődik ezen.
„Más hűségre rendeltek” – s arcán már átfut lassan az Ég.
Most már az történhet, amire előkészítették. Az eddigi lét csak előkészület volt.
Sorsújralátás. A Vagyok belülről kifelé vált / oztat / ja meg.
Lélektől-lélekig.
„Oda kell mennem…” – és útra kel.
Már csak egy útja van. Ez már csak egy ösvényi. És végig megy rajta…
Már az ágnak sem kell eltörnie, hogy árnyékát lássa. Csendben izzik és hajlik a föld felé.
Forró kövek oldódnak le a hegyről.
Lassan bontódik elő a lélek.
S a megbocsátás elkezdődhet…

„ – Te mit hiszel Rabbi?
– Hogy mit gondolok?
– Az nem ugyanaz.”

Botorság volt, azt képzelnem, hogy én ezt a vékonyka kis könyvet egyetlen nap alatt elolvasom. Három napot töltöttem vele. Vissza-visszalapozgatva, oldalakat többször újraolvasva próbáltam megfejteni, megérteni gazdag szimbólumrendszerét. Nem állítom, hogy maradéktalanul sikerült. Ami viszont első perctől megfogott, az a sűrű, szinte balladai atmoszféra és az elhallgatásoktól hemzsegő szaggatott és tömör szöveg. Nem lehet elhagyni belőle semmit, és nem lehet hozzátenni sem, mert akkor már nem ugyanazt kapjuk. Minden mondat és minden csend fontos, minden mondat ad gondolkodni valót. Nemcsak lélektani, legalább annyira filozófiai írás is. A legtöbb jelentést mégis a hallgatások hordozzák, amit minden olvasó kitölt a maga gondolatai szerint.

Éppen ezért sokrétű, sokféleképpen értelmezhető, és mindegyik értelmezés igaz. Nem érdemes leegyszerűsíteni egyetlen jelentéssíkra. Attól remek, hogy lehet akár 56-os regényként is olvasni, ha valaki épp úgy akarja, de lehet általában zsarnoki rendszerek parabolája, és akár fájóan aktuális kérdések sorát felvető írás is. Számomra azonban identitásregény, ha van ilyen fogalom. Az identitásváltáshoz vezető válság regénye. Tele zavarodottsággal, érthetetlen feszültséggel és a meggyőződés burka alatt csendes, alig észrevehető belső átalakulással.

A fentiekből bizonyára látszik, hogy ez volt az első találkozásom Mészöly szövegével. Nem adja könnyen magát, meg kellett küzdenem vele, mégis megfogott. Nagyon sok idő kellene igazán elmerülni benne. Nem teszem még vissza a polcra, kézközelben hagyom. Talán még fellapozom itt-ott az eljövendő napokban.

Mészöly regénye időtlen és időtálló. A mindenbe behatoló homok fizikai fájdalmat hoz, lecsiszolja a külső réteget. A végletekig lecsupaszított szövegben még a keresés is célját veszti, belső történéssé alakul. „A lelkiismeret, az benned az Isten.”

Kétszeri elolvasás után mertem csak olvasottnak nyilvánítani…
Amilyen karcsú a kötet, olyan sűrű és nehéz a tartalma. Elolvastam a hozzá tartozó részt a Bibliából (Apostolok Cselekedetei 9, 1-9), véletlenül pont ott tartottam a Biblia olvasásban is. A regény tömörsége, kifejezőkészsége olyan, mintha a Biblia része lenne. Azt a kilenc versnyi történést elemzi, bontja ki, hozza emberközelségbe. Hogy jobban megérthessem, hogyan is vált Saulus Paulussá.

Saulust még csak véletlenül se keverjük össze a bibliai Paulussal. Ő az „abszurd-ember”, aki sok mindenben hasonlít Őze Bálinthoz, a hosszútávfutóhoz, Mészöly előző regényének főszereplőjéhez. Itt is hasonlóan egy „metafizikai nyomozást” kísérhetünk végig, amelyben az elbeszélő-főhős a detektív. Mind a magyar atléta, mind a római-zsidó ügynök halálosan komolyan veszi hivatását. Nem úgy, mint Camus Mearsault-ja, aki látszólag hanyag lazasággal legyint a lét abszurditására. A Saulus nem könnyű olvasmány, mint ahogy általában a Mészöly-írások lenni szoktak. Küzdeni kell rendesen a szöveggel, nem adja könnyen magát, de meghálálja. Számtalan értelmezési lehetőséget ad az olvasó kezébe (transzcendentális-metafizikai, egzisztencialista, allegorikus-szimbolikus stb.). Az író nem rág szájba semmit, sőt inkább még jobban elbizonytalanít, a kérdőjelekre újabb kérdőjelek felelnek. Nem mondanám, hogy újraolvasva mindent megértettem, sőt talán még kevesebbet, mint első olvasatra, de ez legyen az én szegénységi bizonyítványom. Nagyon sok a megfejthetetlen, titokzatos jel ebben a regényben, amelyet Saulussal együtt próbálunk követni, hogy aztán mégiscsak megvilágosodjunk. Mert végül mindent elborít a vakító napfény.

Az Alakulások után gyorsan elővettem, hogy ellenőrizzem: kamaszkoromból, a hetvenes évek közepén, amikor kulturálisan már elég fogékony voltam, miért nem ragadt meg jobban a regény, illetve miért nem szegődtem Mészöly lelkes hívei közé (olyannyira, hogy mindezidáig semmi egyebet nem olvastam tőle).

És lám: most sem szerettem meg. Az egykori naiv olvasatból a fojtogató, depresszív légkör, az elhallgatásokkal tűzdelt, jegesen indulatos stílus most is beugranak, de kamaszkori érzésem, a tán csodállak, ámde nem szeretlek feelingje az újraolvasással sem változott meg. Túl sok a értelmezési lehetőség, és ezek közül a bibliai olvasat nem is a legmegfelelőbb. Az a benyomásom, hogy Saulus meghasonlása csupán ürügy, és az író a bolondját járatja velünk. Egy a Cégben csalódott, megcsömörlő ávéhás allegóriájaként ugyanúgy olvasható ez az írás, mint a merev szabálykövetés elleni kiáltvány gyanánt, vagy szimplán a nihilista mizantrópia dokumentumaként. Saulus és Bazarov kezet nyújtanak egymásnak a fejünk fölött, és Bazarov kissé gúnyosan elmosolyodik (mert ő még képes ilyesmire).

Én viszont nem tudok mosolyogni, mert ez a regény minden derűtől mentes (amikor valami apró részletben mégis felcsillanna, a szerző sietve gondoskodik, hogy beárnyékolja). És rejtvényt fejteni sincs mindig kedvem, főleg, ha túl sok a megfejtés.

Gondosan kimunkált szöveg, de nem ízlik. Érdemei elismerése mellett, úgy gondolom, hogy a rosszkedvemért levont egy csillag méltányos váltságdíj…