A ​bilincs a szabadság legyen 9 csillagozás

Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997
Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen

A 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb írójának és társának, a tanatológia magyarországi úttörőjének több mint 700 darabból összeállított levelezése két erős és nagy hatású személyiség összefonódó sorsáról, sokat próbált, de elszakíthatatlannak bizonyult kapcsolatáról tanúskodik. Mészöly Miklós (1921‒2001) és Polcz Alaine (1922‒2007) levélváltásaiból azonban nem csupán a híres házaspár közös életének jelentős és hétköznapi pillanatai tárulnak fel, de érzékletesen rajzolódik ki a félmúlt, a szocializmus és a rendszerváltás történelmi korszaka.

>!
Jelenkor, Budapest, 2017
618 oldal · ISBN: 9789636767358
>!
Jelenkor, Budapest, 2017
892 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636765965

Most olvassa 32

Várólistára tette 68

Kívánságlistára tette 87

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
dontpanic P
Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

Ezt a könyvet sokféle irányból lehet közelíteni.
Lehet irodalomtörténeti dokumentumnak tekinteni, vagy akár kordokumentumnak. Korának egyik legjelentősebb magyar írója, illetve a leghíresebb magyar tantalógus, a Magyar Hospice Alapítvány létrehozója elevenedik meg a lapokon. Emellett bepillantást nyerünk abba, hogyan működött az irodalmi, kulturális élet, illetve a politikai rendszer 1948 és 1997 között.

Persze egy szerelmes-/házaspár magánlevelezése nem hivatott lekövetni a korszak közéleti változásait. Sok minden kimarad, sok mindent csak sejtünk. A levelezés kezdetekor éppcsak véget ért a második világháború – erről közvetlen leírásokat mégsem kapunk. Persze nagy a szegénység, és időről időre megjelennek a levelekben a páros háborús traumáira/sérülései való utalások (Polcz Alaine a frontvonalon szerzett élményeiről az Asszony a fronton című könyvében ír: több orosz katona megerőszakolta, ettől és a nélkülözéstől szerzett sérüléseitől és azok kezeléseitől élete végéig szenvedett. Mészöly pedig harcolt, valószínűleg ölt is, amit nehezére esett feldolgozni, illetve katonaszökevény, hadifogoly is volt).
Ami ezzel kapcsolatban megdöbbentő volt, hogy Mészöly egy alkalommal ellátogat Auschwitzba, majd később közli, hogy volt velük valaki, aki amúgy innen szabadult. Nekik ez még nem történelem, hanem élő tapasztalat volt.
Az ötvenhatos események is kimaradnak, az ’56 júliusa és ’57 májusa közötti időszakból nem szerepel levél.
Ettől függetlenül mégis kirajzolódik a korszak, nagy alakjai révén (Örkény, Jancsó, Nemes Nagy Ágnes, Nádas Péter… Soros György se csak plakátokon jelenik meg, hanem emberi mivoltában…), illetve a három T rendszere is életre kel a lapokon, amikor Mészöly eleinte csak meséket vagy bábelőadásokat ír, vagy amikor előbb jelenik meg az első regénye Franciaországban, mint itthon. Az útlevelekért és utazási engedélyeket is állandóan járni kell kuncsorogni.

Emellett lehet bulvárcéllal is olvasni a könyvet, keresni a levelek sorai között megbúvó botrányokat, megcsalatásokat, elhagyásokat, visszakönyörgéseket, találgatni, kiket takarnak a rövidítések, mikor kezdődtek a viszonyok…
Sok aspektusa lehet annak, mit emelünk ki ebből a könyvből.

Nekem talán a legérdekesebb az olvasói élmény felől közelíteni:
Milyen is volt olvasni ezt a könyvet? Zavarba ejtő, néha frusztráló. Eddig elenyésző számú levelezést olvastam, és az is távolabbi ismerősök közötti volt leginkább (konkrétan egy ilyen kötet jut eszembe, Petőfi és Arany levelezése, amit egyébként nagyon ajánlok mindenkinek). Levélregényeket persze olvastam már, de az más. A levélregény úgy van kitalálva, hogy lehetőségeihez mérten minden információt megadjon az olvasónak. Nem úgy egy magánlevelezés. :) Itt utalások vesznek el, ki tudja, mire gondoltak a levelezők, amikor visszautalnak egy-egy beszélgetésükre. Vagy amikor leírják, hogy “na de ezt majd szóban”. Fúúú, de mérges voltam! :)
Illetve hát az elveszett levelek esete… Polcz Alaine valószínűleg gondosabban őrizte meg az irományokat, így Mészölytől sokkal több megnyilvánulás került a kötetbe, mint tőle.
Olvasóként az is érdekes volt, hogy bár ebből a kötetből rajzolódik ki előttem kettejük kapcsolata, ez, amit itt látok, tulajdonképpen a kapcsolat “hiánya”. Mert ezek a levelek akkor születtek, amikor egymástól távol voltak. Az, hogy milyenek voltak a hétköznapokban, amikor együtt voltak, hogy milyenek voltak az élőszavas beszélgetéseik, rejtve marad az olvasó előtt.
Aztán, olvasóként örök dilemmám, mit kezdjünk azokkal a művekkel, amiket nem a nagyközönség szemének szánt az írójuk. Volt is erről egy jó beszélgetésünk, majdnem pontosan egy éve: https://moly.hu/karcok/966003
Itt úgy voltam vele, hogy maga Polcz Alaine adta oda a leveleket a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, tehát ő biztosan nem bánta volna, hogy olvassuk őket… ettél még persze nem biztos, hogy védhető ez az álláspont, de tény, ami tény, ezzel a kötettel kapcsolatban a kíváncsiságom felülkerekedett az esetleges fenntartásaimon.

Polcz Alaine leveleit jobban szerettem, jobban vártam, mint Mészölyéit. PA érzékletesen mesélt minden helyről, ahol járt, a szemem elég vetítette a tájakat, városokat, embereket. Mészöly inkább felsorolásszerűen írt, és elveszett a részletekben, praktikumban (ami nyilván érthető, nem szépirodalmat írt, hanem levelet a feleségének. Van is erről egy megjegyzése egyszer, hogy akinek a mestersége az írás, attól nem várható, hogy “szabadidejében” is első dolga legyen a levélírás). Ettől még Mészöly leveleiben is volt mélység, ha nem is mindig, de amikor volt, akkor mindig értékes gondolatokat tartalmazott.

Amit még nagyon szerettem Mészöly leveleiben, hogy minden alkalommal megemlékezik róla, ha kutyát látott, kutyával találkozott. :) Gyakran ír saját kutyáikról is, bár a tágabb család egyik kutyájának elég csúnya vége lett, na az lesokkolt rendesen. (Csak erős idegzetűeknek, de tényleg) spoiler
Szerettem, amikor a saját korukra reflektálnak, például amit Mészöly a hippikről írt: https://moly.hu/idezetek/989211
A technika fejlődését is figyelemmel követhetjük, a vezetékestelefonok, tévék térnyerését…

És persze, the elephant in the room, vagyis kettejük szerelmi kapcsolata is érdekes volt… de ahogy írtam, veszélyes erről véleményt nyilvánítani, belemenni, mert az már szinte bulvár. Alapvetően nem is rám tartozik. Ettől még nyilván érdekel.
Az ember sietne véleményt mondani, ítélkezni: Mészöly a csapodár, aki nem bírja a nadrágjában tartani a… pennáját (sorry). Alaine pedig a szent, aki csak tűr. Sokszor sajnáltam Alaine-t, de aztán észbe kaptam, hogy ha sajnálom, azzal áldozattá teszem, azzal elvitatom a jogát a döntéséhez, hogy ő mindezek után végig Mészöly mellett maradt. Ő így döntött. Persze ez nem teljesen igaz, mert többször akarta elhagyni a férjét, csak az mindig visszakönyörögte magát, nagy jelenetek közepette. Vajon miért nem engedte el? Számolatlan rövid viszonya volt, ami csak a testiségről szólt valószínűleg (ha jól értem, PA ezeket nagyjából el is nézte neki), de voltak nagy szerelmek is, amik éveken át tartottak, minimum kettő is. Mészöly ilyenkor tulajdonképpen két nővel élt együtt, felváltva. Miért nem volt neki elég egy? Miért nem tudta elengedni a feleségét, akivel a levelek tanúsága szerint az utolsó években (évtizedekben?) már testi kapcsolata egyáltalán nem volt.
Mészöly többször hangsúlyozza a levelekben, hogy az Alaine-hez fűződő kapcsolatához nem ér fel semmi. Hogy még csak meg se közelítik azt az összetartozást, ami köztük van. Talán fura, hogy ezt mondom, de erről meg azt gondoltam, hogy vajon a másik nő(k)nek is ezt mondta? Vagy ha nem, akkor meg ez valahol velük szemben tiszteletlenség. Ha tényleg Alaine a fő, akkor miért kell a többi nő? Persze valahol sejthették, hogy Alaine bizonyos értelemben mindig első marad (még akkor is, ha ez a mindennapokban a legtöbbször nagyon nem így látszott).

Lehet mondani, hogy MM micsoda egy szemét alak, aki nem bírt nyugton maradni, de az is igaz, hogy PA a kapcsolatuk nagy részét kórházi kezeléseken, betegen töltötte. Ez pedig nyilván nagyon megterhelő lehet az egész kapcsolatra nézve, illetve ilyen módon nem biztos, hogy mindig olyan partnere tudott lenni MM-nek, amilyen neki kellett volna. (És most nem feltétlenül a testiségre gondolok.)
Én nem is a csapodárság miatt haragudtam igazán Mészölyre (na jó, azért is egy kicsit), hanem inkább azért, mert PA levelei szerint MM nem igazán állt kommunikációs képességei magaslatán. Sokszor sértődött meg, dörrent rá PA-ra, zárkózott el tőle, veszekedett vele, ingerlékeny volt. Nyilván mert folyamatos bűntudatban élt (még akkor is, ha a viszonyai nyílt titok voltak, PA is elfogadta őket – legalábbis a felszínen). A levelekből az jött le, hogy igazán nem tudják megbeszélni a problémáikat, mert folyamatos a feszültség köztük. MM általános bűntudatban élt, ami emésztette, még akkor is, ha kapott engedélyt a kilengésekre. De az ember nyilván nem így működik. Nagyon jól tudta, hogy amikor az egyikkel van, akkor a másiktól vesz el időt, energiát. PA pedig folyamatos önfeláldozásban élt, mintegy piedesztálra lett emelve, ő lett a “szent” a kapcsolatukban. A leveleiből azért kiderül, hogy nem volt túl boldog a helyzettől, sokszor volt magányos és sokszor magába fojtotta a magányát, megbántottságát, elhagyatottságát. (Tudom, milyen az, amikor az ember nem elég a másiknak, és kell valaki más is – hát, nem egy kellemes mentális állapot, és elképzelni, hogy PA éveket, évtizedeket töltött így… borzasztó.)
És még amikor ki volt adva az “engedély”, akkor is sokszor hazugságba futottak, mert más megmondani, hogy persze, lehet házasságon kívüli kapcsolatod, és más ezt a mindennapokban (csúnya szóval) lemenedzselni. Mészöly sokszor választotta a szeretőket PA ellenében, és nyilván tudta, hogy ez PA-nak fáj. És így jöttek az újabb hazugságok, újabb sumáklások, még akkor is, amikor hivatalosan “szabad” volt.
Bár PA-nak is “szabad lett volna”, ő elzárkózott attól, hogy bárki mással legyen, mint a férjével. Az, hogy valaki folyamatosan morálisan felsőbbrendűnek érzi magát a társánál (és a másik által is így van kezelve), az sem egy egészséges lelkiállapot egy emberi kapcsolatban. Nem csoda, hogy mindkettejüket emésztette a feszültség, és nagyon sokszor kerültek emiatt kapcsolati mélypontra, teljesen viszont mégsem tudták elengedni egymást. PA-nak fontos volt az “írófeleség” szerep, hogy ő az, aki lehetővé teszi MM zavartalan munkáját, támogatja a háttérből, holott önjogán is olyan értéket tesz le az asztalra, amit kevesen (erre is voltak megjegyzései MM-nek: hogy az ő munkája, az írogatás, nem érhet fel értékességben a pszichológusi missziósmunkához, amit PA folytat. Ez megintcsak arról a bűntudatról, illetve PA “szentté avatásáról szól”, ami azért következett be, mert a valójában mindennek ellenére PA volt alárendelve MM-nek és a munkájának). MM pedig… hát, ő megmondta, hogy Alaine-hez senki sem fogható.
Vajon mi volt ez? Igaz szerelem? Kapcsolatfüggőség? Folyamatos bántalmazás egyik részről és mártírkodás a másikról? Talán a legtisztességesebb nem felcímkézni. Két élet volt ez is, szorosan összefonódva.

Amikor belekezdtem a könyvbe, akkor egy pillanatra megijedtem, és az futott át az agyamon, hogy ez 800 oldalon át ilyen unalmas lesz…? Aztán valami megváltozott, ráhangolódtam a könyvre, és az első elbizonytalanodás után egy pillanatig sem volt unalmas, sőt, nagyon szerettem ezt a néhány hetet a páros társaságában tölteni. Hiányozni fognak, még szerencse, hogy mindketten termékeny írók voltak, így van mivel pótolni ezt a hiányt.

14 hozzászólás
>!
Futóhomok P
Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

Már néhány oldal elolvasása után szükségem van az utószó igazolására: ezeket a leveleket valóban a házaspár adta át a 90-es évek végén a Petőfi Irodalmi Múzeumnak és nem korlátozták a hagyaték kutathatóságát. A zavar érzése ettől függetlenül háromnegyed évig velem marad – nem muszáj ennyire elhúzni az élményt, de nekem kimondottan jólesett a kisadagos napi Mészöly –, nagyon intim rétegek hántódnak le és közben persze sérülnek a személyes írásműfajnak köszönhetően. Kettejük történetét Polcz Alaine már többször elmondta itt és itt a maga oldaláról, ám az a próza mégis az én és a ti számára megfogalmazott finoman szűrt utólagos tanulság, ez a csaknem 1000 oldal pedig a te-nek címzett kendőzetlenség, sokszor kétségbeesett vád és védekezés. Az asszonyi gondosság jóval több levelet őrzött meg, ezért a kötetben a férfihang az erősebb, így az általam korábban olvasott Alaine könyvekkel együtt látva lesz igazságosan teljes kettejük története. Elsődleges olvasatomban pedig fokozatosan átalakult az egész szöveg férfi-nő drámává, párbeszéddé, ami a konkrét főszereplőktől, izgalmas irodalmi- és kortörténeti csemegéktől (utóbbiakban bővölködik természetesen a gyűjtemény) egészen független igazságokkal bír.
Végül: Kinek ajánlom feltétlenül ezt a terjedelmes levelezést? Aki ír vagy írni fog. Számos levélben tetten érhető Mészöly írói alázata, ahogyan egy-egy szóért viaskodik, kifejezéseket szelídít, alakít és formál, ahogyan a már kész saját szövegeihez viszonyul. Követendő példa.

>!
Silla
Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

Egy nagyon szép, nagyon alapos értékelés Reményi József Tamástól:

A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós – Polcz Alaine levelezése, 1948–1997
2018.01.14.
„Körülöttünk ugyanis annyi, de annyi házasság belepusztult önmagába, hogy azt kell mondjam, valami isteni kegyelem folytán mi megúsztuk” – írja Mészöly. (A francokat úsztátok meg, jegyezné itt meg Nádas, szándékos, sebző és önsebző vulgaritásainak egyikével.) REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS RECENZIÓJA.

Ez a leveleskönyv, bármilyen terebélyes is, nem engedi az olvasgatást, nem hagyja, hogy csak belelapozzunk itt-ott, adatra, időszakra kíváncsian, a névmutató alapján egy-egy névre rákeresve. Ha belefogtunk, visz végig magával. Egy emberpár története a 20. század második felében, s ahogyan egy harmadik személy, a „tanú” emléklapokat fűz hozzá, a történetből hármuk drámája bontakozik ki. Az emlék(lap)író Nádas Péter hajszálpontos dramaturgiával szituál: a szobában áll az asszony a bőröndjeivel, menekülésre készen – mi zajlik le addig, amíg a férfi visszakönyörgi? Erre kapunk válaszokat, sejtéseket ötven év leveleiben.


Polcz Alaine és Mészöly Miklós kapcsolata már régtől az irodalmi közbeszéd tárgya volt. Nyersebben szólva: a pletykabeszédé. Külön-külön túl erős jelenségek voltak ahhoz, hogy ne támadjon legendájuk, akár egymás ellenében. A szenvedéstörténetre mindig fogékony legendagyártás Alaine-t persze intenzívebben övezte, hiszen a háborús traumájával megküzdő nő, a rettenet tapasztalataiból hivatást teremtő szakember, ugyanakkor az „ura” árnyékába kényszerülő titkos író képzete megrendítőbb lehetett az ugyancsak háborúval megvert, de hódító, magát írófejedelemmé kinövő férfi portréjánál. Az Alaine-legenda nagyon ízetlen, vádaskodó változatai publicitást is kaptak. Nem segített ezen külön-külön a két fél maga sem, merőben más típusú szemérmességük ugyanazt a képet erősítette: Polcz Alaine a visszaemlékezéseinek megbocsátó tapintatával óhatatlanul a maga mártíriumát erősítette, Mészölyt pedig, aki Szigeti László Párbeszédkísérlet című interjúkötetben nem térhetett ki egészen az akkori jelen boncolgatása elől, a válaszkényszer olyan elvonatkoztatásokra ragadtatta, amelyek néhol a nagyvonalú mellébeszélés érzetét kelthették az olvasóban. „Körülöttünk ugyanis annyi, de annyi házasság belepusztult önmagába, hogy azt kell mondjam, valami isteni kegyelem folytán mi megúsztuk” – mondja. (A francokat úsztátok meg, jegyezné itt meg Nádas, szándékos, sebző és önsebző vulgaritásainak egyikével.) Egyébként is, bölcseleg Mészöly, a szerelem „modusaiban és modulációiban mindig is kiszolgáltatottja volt és lesz azon kor érzelmi és gondolati logikájának, átélési mechanizmuskészségének, amelyik azt a kort alapvetően meghatározza”.

Ugyanakkor van egy passzus a Párbeszédkísérletben, amelyik épp a levelezés olvastával kel életre: „Későbbi együttélésünk során az emberi gyengeségeknek szinte hiánytalan, teljes képletét tudtam produkálni továbbra is, de ebben az alsó szférában mégiscsak arról volt szó, hogy ez a szerelem rendelkezett egy olyan felhanggal, egy olyan esendőségen túli többlettel, amely válsághelyzetekben túlemelte [Alaine-t] az emocionális barikádokon, valamerre a tökéletesen egyszerű érthetőség irányába, és valószínűleg ez konzerválhatta mindenen keresztül a kapcsolatunkat.” A konzerv, persze, konzerv.

Igen, a leveleskönyvben megelevenedik hogyan született szövetség 1947 végén két ember között, akik mindketten túlélők, és akik aztán évekig a szakmai-egzisztenciális boldogulás iszonyú retardációjával, szegényen, filléres gondokkal éltek együtt. Együtt. Az együvé tartozás egyben kitartás volt, s már jócskán középkorúak, amikor az őket kívülről is összeabroncsoló szorítás enyhül, de kísérletező természetük, szellemi nyughatatlanságuk, félkész-érzetük még különös lebegésben tartja az életüket. Társadalmi érvényesülésük megkésettsége, a permanens kiszolgáltatottság kettejükben a szellemi-szakmai útkeresés közös magányával ötvöződött. Ez a dráma az eltérő alkatok, magatartások szülte konfliktusokra ráépülve tartotta mozgásban legalább négy évtized dialógusait.

Fizikai értelemben sok időt töltöttek külön (ennek köszönhető a temérdek levél). Miklós tolnai és szigligeti alkotóházi távollétei, Alaine látogatásai Erdélybe, a szülőföldjére és más-más formában jelentkező betegségének gyógykezelései, később mindkettejük szakmai útjai, majd az elhúzódások a kisoroszi házba mind-mind elviselhetőbbé tették azt, amit nem akartak feladni. A távolsági szeretet, tudjuk, jól színezhető, a kín az üzenetek játékosságával enyhíthető, ez a levelezésnek mint olvasmányélménynek a kulcsa. De amikor a férfi üzenetei egyértelműen és ismétlődően, egyre hosszabban más kapcsolatokból érkeznek, a varázs is megtörik. Egy 1953-as levélben még inkább csak szellemes, mintsem keserű a búcsúmondat: „Tökéletes felesége vagyok a tehetségednek.” 1957-ben még lehetett jóízű Mikes Kelemen-stílusban évődni, s az írót edző bánat képzete is fölmerülhet, miszerint az asszony csalja meg az urát, de Alaine rendkívül apró betűs írása, a szorongó, vergődő emberé, egyre olvashatatlanabb. „Kincsem; Édes Kincsem!” – hangzanak így a megszólítások hosszú-hosszú ideig, mígnem az 582. levél indítása, Mészölyé, mellbe vág a kétértelműségével: „Te súlyos Kincs!” Alaine az Egész lényeddel című könyvében írja: „Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal és családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük…” Melyik Kincs volt a súlyosabb?

Elfelejtettük. A többes szám enyhít a vádon, de attól még a magánéletileg alá-fölé rendelt viszony fennáll. És azt nem jellemezhetjük pusztán a nőügyekkel. (A szakmai autonómiát a leveleskönyv kiadója nagyon elegánsan jelzi: a borítón a két ember szerzőtársként, kötőszó és központozás nélkül szerepel.) Ugyanakkor nem tagadható, hogy ez a többes szám alázatba bújó részvétkeltés is. Hát hiszen mintegy én is elfelejtettem…

„Nőügyek.” Alaine tudja, írja a könyvében, mennyire elbűvölték Miklóst a még bimbózó lányok, nem tudott nekik ellenállni. És ebbe a képbe mindig beletolakszik okként a gyerekhiány, a gyerektelenség fájdalma is (mindkettejüké), amely persze külön, dermesztő fejezet, de nem magyarázat egy korántsem ritka férfitapasztalatra. Aztán ott a vadászszenvedély is, amelyet Nádas „a vörös Imola” ironizáló anekdotájával idéz föl. És ott a gyötrelem, a „beteg feleségé”, akit vigasztalni, ápolni, szeretni, babusgatni kellene fáradhatatlanul – szexus nélkül. De a mélyebb magyarázat megint csak az alkatokban rejlik. Egy óvatlan pillanatban ezt írja Mészöly (125. levél): „Tudod, mi van benned? Valami metafizikus gyakorlatiasság”. Aztán sietve hozzáteszi: „Nő vagy te nagyon, mégis. Jobban, mint magad is gondolod”. Ez megint csak kétértelmű gondolatmenet, hiszen a női mivoltnak lehet sine qua non-ja a metafizikus gyakorlatiasság, és ellenkezőleg, lehet olyasmi is, amit a női vonzóerő legyűrhet. De hiába biztosítja a levélíró a (valóban gyönyörű) címzettet az utóbbiról, valójában mégis folyamatosan hiányzik neki a nőstény. Az, aki nem „bántóan tárgyias ember”, ahogy Nádas jellemzi Alaine-t. És a férfi egyre gyakrabban, önző, disznó, megbocsáthatatlan módon hagyja magára az asszonyt tanácstalanul, árván. „Gondoljunk Kumria rác apácára”…

Mindkettejüknek kialakul az udvartartása, Mészölyé értelemszerűen hamarabb és rendkívüli intenzitással, s ebben nem csupán a fiatal irodalmárok tanítványi érdeklődése dominált – amely persze joggal szólt a hivatalossággal szemben független s az Újholdnál radikálisabb szemléletű, mozgósító írónak –, hanem médiumokat talált az ő fogékonysága is az újra, ismeretlenre, szokatlanra. A levelek tanúskodnak erről például a pályakezdő Tandori esetében, de maga Nádas is így kerül „képbe”, aki aztán gondolkodótárssá lett, Alaine-nek is, Mészölynek is napi segítséget nyújtó baráttá, majd a házaspár kapcsolatának hézagaiban, egyre inkább szakadékaiban pedig családtaggá. Nádas maga sem tudta kivonni magát a hódító, szép ember igézete alól (jónéhány férfikollégám lelkesült mosolyára emlékszem, amikor az „öreg atlétáról” beszéltek), de ő persze az óhatatlanul kialakuló, megszilárduló szerep mögött láthatta az esendőségeket is, azt a regisztert, amelyben valaki mindenféle kitárulkozástól fél, mert az ezzel párosuló érzelmesség, zsigeri humorérzék híján, kiszolgáltatottá teszi. „Félsz a hittől, az érzésektől, igen-igen, az érzésektől!” – hangzik (még sután) Mészöly egyik zsengéjében, az 1947-es Fekete madár című novellában, ami köré az „együttérző idegenség” írói ideológiája épül aztán (ennek esztétikai következményeiről, Mészöly forradalmi csodájáról a magyar prózában itt nincs hely értekeznünk). Sokatmondó, hogy házasságuk egyik, 1975-ös mélypontján, miután egyetlen nap alatt háromszor írt Berlinből (egyfajta elkülönítőből), Mészöly arra kéri Alaine-t, hogy semmisítse meg a leveleket. Nem az utókorra gondolva (nem irodalmi levelezés az övék), hanem hogy ők maguk ne szembesüljenek később az ezekben vázolt önarcképpel! A váratlan túláradással. Aki Tarkovszkij remekén, az Iván gyermekkorán, megfogalmazása szerint, „csaknem meghatódik”, az mintha gyengeségen kapta volna magát, zavarba jön, mindent gyanúval kezel, ami a tárgyias megfigyelést a banalitás, a giccs felé hajlíthatja. Épp úgy, ahogyan Alaine is önvédelemből hátrál vissza gyakran az „én csak egy nő vagyok” lelki biztonságába. Az a gyászmunka, amelyet iszonyú energiával sokáig közösen végeztek a század – a megszállás, a terror, a diktatúra – által bennük elpusztított remény fölött, fokozatosan kifelé fordult, a nagy magyar író és a nagy magyar tanatológus munkájába, érvényesülésébe, külső kapcsolataiba, Mészöly esetében a nyolcvanas évektől addig szokatlan közéleti szerepvállalásokba.

Közélet. A levelezők egymás felé fordított figyelme a külvilágot a hírközlés, a napi tények rögzítése, úti beszámolók szintjén engedi be, országos események reflexív leírásai nem jellemzik, sőt Mészöly esetében még az irodalmi élet szereplőinek minősítése, a környezetében megszülető művek mérlegelése is csupán nyomszerű. Ezt nem tekinti a levelezés feladatának, más műfajokra és a szóbeli diskurzusokra bízza. De így is mi minden elevenedik meg a korból! A hallgatásra kényszerülő és kényszerített írók bábszínházi-meseírói-kulimunkás hétköznapjai az ötvenes években, amelyekről testközeli képet kapunk. Ezzel párhuzamosan Alaine kínlódása a pszichológia háttérbe szorult tudományának és praxisának (máig hatóan) elmaradt specializációjával. Mészöly nyugati útjain a vasfüggöny mögül érkezett alkotók iránti, szűk szellemű, kizárólag politikai érdeklődés természetrajza. (Ennek röhejes leágazásaként Az atléta halálának párizsi, sportújságírói fogadtatása, melengető ellenpéldájaként pedig a találkozás Milan Kunderával – gondoljunk például a Janaček modernizmusát taglaló Kunderára –, akivel Mészöly igazán szót érthetett.) A szigligeti televény. A tolnai és az erdélyi családi háttér plasztikus rajza. A művek kiadástörténete, amelyből kiviláglik a cenzúra tényénél is súlyosabb abszurditás: az életművek szerves és nyilvános építkezésének ellehetetlenülése.

A kiadót nemcsak a borító elrendezése dicséri – a szöveggondozás, a jegyzetelés, egyáltalán a szöveget körülvevő apparátus egésze példamutató munka. A kötetnek tényleg gazdája volt Nagy Boglárka személyében, oldalán Jankovics József és Szörényi László lektorokkal. Egy lábjegyzetet itt csak azért pontosítok, mert mögötte egy egész hátország nyílik meg (mint a levelek utalásszerű említései mögött általában). Egy 1981 tavaszán kelt levélben Mészöly a Mozgó Világhoz készült felszólalását említi, a lábjegyzet szerint ez „valószínűleg a MV 1981/7. számában megjelent hozzászólás az Esterházy Péter Termelési regényéről folyó vitához”. Márciusban a Mozgót (a József Attila Körrel együtt) leállították, a tervezett (nem hozzá-, hanem) felszólalás az Írószövetség-beli vitákat illethette. Mészöly, akit épp két hónappal korábban, a januári számban köszöntött hét szerző a 60. születésnapján, ekkoriban került egyre közelebb a szerkesztőséghez, később többször kiállt a lapért, a ’81-es, újrainduló évfolyam 8.(!) számában is gesztusszerűen adta közre kistanulmányát Esterházyról (akinek a regényéről vita nem folyt, „csupán” egy ugyancsak többszerzős kritikai ciklus született korábban, a kötet megjelenésekor).

A 60. születésnap laudációi között Nádas Péter rendkívül izgalmas vázlata olvasható az életmű alakulásáról. Egy mondata így hangzik: „Talán innen [Mészöly] írásainak forró intimitása, hideg tárgyiassága.” Mintha a leveleskönyv szövegeit s mellettük saját mostani kommentárját jellemezné.

Szerző: Reményi József Tamás

http://revizoronline.com/hu/cikk/7016/a-bilincs-a-szaba…


Népszerű idézetek

>!
cseri P

A balfaszságra egyébként az „íróság” még nem mentség, ezt be kell látnom. Képes leszek még a pokolba is betévedni, mert valami kóbor lélek rábeszél, hogy menjek csak, arra van a mennyország.

238. oldal (Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

1 hozzászólás
>!
dontpanic P

Újból rájöttem, hogy nagyszerű egyedül lenni a lakásban. Olyan oldott és laza vagyok, ha nem vagy otthon, rengeteg időm van mindenre, ugyanakkor üres is a nap. Furcsán teli, mert sokat tudok dolgozni és pihenni, de valahol értelmetlenül üres is. A fene ezt az ambivalenciát, hát két nap lehet az ember csak problémamentes?

518. oldal (364. Polcz Alaine Mészöly Miklósnak)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

>!
dontpanic P

Találtam egy csodálatos biblioterápiás novellát az amerikai antológiában, Salingertől – olyasféle, mint a Kálmus – csak remekmű, szóval igazi.

291. oldal (169. Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

11 hozzászólás
>!
dontpanic P

Az orvos-továbbképzőre hívtak előadásra és nagy hódításaim vannak (mármint nőnek), felfedezték, hogy izgalmas és ragyogó nő vagyok, továbbá, hogy fénnyel és élettel telik meg a szoba, ahova belépek. Ezt csak azért írom, hogy Te is tudjad.

487. oldal (334. Polcz Alaine Mészöly Miklósnak)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

>!
dontpanic P

Csupa érzékenység vagyok, következetlen keménység, görcs, oldottság, hűtlenség, ragaszkodás – és valami elementáris várakozás. Nagyon szeretnék valamit létrehozni – nem tudom, mit.

448. oldal (304. Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

>!
dontpanic P

Magunknak kell teremteni az „elviselhető” mellé a „jót”.

5. oldal

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

>!
Futóhomok P

Kaptam 16 éven át a tökéletes, az igazi kapcsolatot és lényedet, és munkádból, hogy melletted lehettem. Hogy úgy tudtam élni, hogy magamról kívülre helyeztem a központom, mert fontosabb voltál, mint az életem. Emlékszem, néha néztelek a műteremablakból, mikor távolodtál, és azt mondtam magamban, ott megy az életem fele, a nagyobbik fele. És el is takartad egy kicsit a világot. Csak, ha nem voltál, akkor láttam és akkor tudtam, kapcsolatba lépni emberrel, állattal és tájjal is.

706. oldal

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

4 hozzászólás
>!
cseri P

Mennyire mások az őszi neszek! Minden szárad, aszik, perceg, aprókat reped – jó kis modern zörejzene lenne, ha felerősítenék és sűrítenék. Mi puhányok – gerincesek – bezzeg nem adunk ilyen szép zenét, ha egyszer elkezdünk megszűnni.

255. oldal (Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

>!
dontpanic P

Kincsem, szeretnék születésnapodra egy igazi levelet írni Neked.
Valahogy nagy nehezen, erőfeszítésekkel és küzdelmekkel, valamennyit szabadultam abból az erős kötésből, ami Hozzád fűzött. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagy éppen olyan fontos nekem, hanem az az odafigyelés, az a feléd fordulás, ami még álmomban is kötött, akaratos és tudatos munkával, az én belső szabadságom akarásával és igényléseivel (is), lazul.
Nem is tudod, de az is lehet, hogy már többször mondtam, ha előttem mentél valahol, vagy távolodtál és ablakból néztelek, azt gondoltam magamban: „ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.”
Most is a nagyobbik fele vagy, de szabadon akarlak hagyni, azért, mert igényled, és mélységesen igazad van. Talán bűn is volt, ahogy Te nekem az életet jelentetted. (Persze minden szerelemben így van, de nem 22 évig.)
Ez alatt a szabadság alatt, amit Te kívántál meg és úgy nyújtottad nekem, konkrétan nem is gondolok semmit.
Szeretnék magamat kicsit kizárva örülni annak, hogy vagy, hogy Te vagy, hogy olyan vagy, amilyen vagy. Mert Neked sejtelmed sincs róla (hála Istennek), hogy emberségben, tehetségben mi vagy. És hogy nekem mit adtál ebben a 22 évben, hogy én is az lehettem melletted, aki vagyok. (Persze ez nem zárja ki, hogy ne pukkadozzak a zoknijaid miatt, ha a földre dobod, és az ágyad miatt, ha nem veted be.)
És azt sem, hogy visszaessek és bőgjek, és kapaszkodjak Beléd.
Csak igyekszem eljutni ilyen szükséges pillanatokig, és igyekszem megállni.

570. oldal (410. Polcz Alaine Mészöly Miklósnak)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

5 hozzászólás
>!
dontpanic P

Képzeld csak, senkivel nem tudok igazában beszélgetni. Kicsit szégyellem is magamat, azért lettem annyival jobban, mert egymagam lehettem. Csinálom, csinálom, de nincs igazi közöm az emberekhez. A munka jól megy, szakmai beszélgetés, vagy irodalom is (tegnap voltam Ágneséknél), de belülről nincs közöm majdnem senkihez. Úgy fogalmazhatnám meg, hogy amit ők csinálnak, érdekel, de magam személy szerint érdektelenül kívül állok.

383. oldal (238. Polcz Alaine Mészöly Miklósnak)

Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997


Hasonló könyvek címkék alapján

Ómolnár Miklós: Torgyán a kapuk előtt
Orosz Ildikó: Marton László – Összpróba
Finszter Géza – Kőhalmi László – Végh Zsuzsanna (szerk.): Egy jobb világot hátrahagyni…
Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem mindennapi történelem
Kiss Sándor: Mammut: Feketén-fehéren
Komáromi Magda – Vida Sándor – Kővágó Sarolta: Küzdtünk híven
Kozma László: Egy Kossuth-díjas börtönévei
Szakonyi Károly: Bolond madár
Csák Elemér: És azt meséltem, hogy…?
Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel