Az ​atléta halála 84% 110 csillagozás

Próbáltam a Mészölyi stílusnak megfelelően redukálni az értékelést, de sajnos nem sikerült. Így nem csak a regényről, hanem Mészölyről Miklósról, Polc Alaineről, Albert Camusról, Ottlik Gézáról és Esterházy Péterről is szó lesz.

Mészöly regényének mind a formája, mind a tartalma is érdekes és izgalmas. Persze az utóbbival lehet vitatkozni. Az író már a legelején belengeti a mézesmadzagot, hogy a szerető feleség, Hildi, mint „detektív” minden apró kis részletet feltárva, teljes valójában bemutatja, és megírja férjének, az atléta legendának, Őze Bálintnak az élettörténetét. Azonban a nagyszabású vállalkozás mégsem úgy sikerül, ahogyan azt az elbeszélő-főhősnő elképzeli. „Oknyomozó regény” ez, ahol a kérdésekre újabb kérdések a válaszok.

Az elbeszélő megpróbál a legtárgyilagosabban elmesélni mindent, azonban érzelmei, reflexiói és kiszólásai mégiscsak erősebbeknek bizonyulnak, és ez hiteltelenné teszik az objektív narrátort, azonban annál hitelesebbé avanzsálják a szerető nőt. Ez azonban nem csak az elbeszélés alanyára, a feleségre, hanem annak tárgyára, a férjre is igaz. Őze Bálint nem úgy jelenik meg, mint halhatatlan legenda, hanem mint esendő, halandó ember. Az atléta nem más, mint a modern ember prototípusa, aki szembesül a lét abszurditásával. És akkor már Camusnál, az Idegennél és Mersault-nál vagyunk. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a francia és a magyar író megközelítésében melyik a humanista és melyik az „anti-humanista” nézőpont. A szöveg azt sugallja, hogy a lét abszurditására, ellenállással, látszólag értelmetlen emberi küzdelemmel lehet reagálni. Őze Bálint is egyre magasabb atlétikai csúcsokat akar megdönteni. Halálának rejtélye mindvégig homályban marad, mint egy jó „metafizikai krimiben”.

A narrátor 8 idősíkban beszéli el Őze Bálint élettörténetét, már amennyire elbeszélhető. (Nálamnál bölcsebbek számolták össze.) Az elbeszélés nehézségeiről Szolláth Dávid ír nagyszerűen monográfiájában, hogy mi köze van Mészöly regényének Ottlikhoz vagy Esterházyhoz. Ez itt a reklám helye volt. Az olvasó végül mégis csak arra a végkövetkeztésre jut, hogy az emberi természet megismerhetetlen rejtély, misztérium és elbeszélhetetlen.

Hildi alárendeli magát mind Bálintnak, mint pedig annak a szövegnek, amit ír. Sokan kritizálták, hogy ilyen női alak nincs, pedig van. De itt nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, ahogyan az író alázatosan viszonyul a szöveghez. Noha a szöveget az író hozza létre, mégis a szöveg határoz meg mindent.

Hildi és Bálint kapcsolatára sokan Mészöly Miklós és Polcz Alaine házasságára asszociáltak. Valószínűleg az író meríthetett az életből, mert persze mi más lenne a „nyersanyaga” az irodalomnak, de azt gondolom, hogy a regény szempontjából ez nem fontos. Ez a valóságban, amennyire utána olvastam, nem így volt. Mészöly többször megcsalta Polczot, és a feleség emiatt el akarta hagyni a férjet, de a férfi annyira ragaszkodott hozzá, hogy a nő végül mindig megbocsátott neki.

A kritikusok körében Mészöly, míg az olvasók körében Polcz a mai napig az etalon. Szerintem mindkét szerző munkássága fontos és kiemelkedő életmű a magyar irodalomban, és amennyire sikerült megismernem olvasmányaim alapján őket, valószínűleg mindketten rigolyás emberek lehettek. Ez érthető is, hiszen mindkettőjüket megviselte a háború. Polcz Alainet többször is megerőszakolták, Mészöly Miklósnak pedig több embert is meg kellett ölnie, de mindezek ellenére szerethetők, és ez a lényeg. Ugyanakkor meg valami titokzatos kötelék összetartotta ezt a két embert.

Akármilyen furcsa viszonyban voltak is egymással, ez a két emberi lény szerette egymást, és ennél fontossabb tényező nem hiszem, hogy számít egy kapcsolatban. És ez az a pont, amiről tulajdonképpen ez a regény szól, két ember „furcsa” szerelméről, Mészöly Miklósról és Polcz Alaineről, Őze Bálintról és Hildiről. Mert minden szerelem furcsának tűnik egy külső nézőpontból, objektíven szemlélve, csak azok számára nem, akik benne vannak. A szerelem elengedhetetlen kelléke emberi létünknek, ha nem a legfontosabb. Ami ugyanolyan abszurd, mint az élet.

Polgári regény, egzisztencialista, először franciául, majd németül jelent meg az 1960-as évek első felében – ezért aztán a magyar kiadása kikényszerített, és a hivatalos kritika kereszttüzétől kísért volt.
Okos, hideg, metszően pontos mondatokban megfogalmazott élettelen szöveg.
Nincsen hős, az atléta halott – már a halála előtt is halott volt? –, a személyiség leírhatatlan, helyette tárgyak, tények és események merülnek fel az emlékező leírásában, önkényes dramaturgiának engedelmeskedve.
Az emlékező nő a saját személyiségét elrejti, nézőpontja ezért objektívnek látszik, lényegest és lényegtelent egyformán szenvedélymentesen rögzít. Nem gyárt mitológiát, szándéka szerint megértésre törekszik, de megfigyelésének, emlékezésének tárgya, a szerelme(!) megfejthetetlen titok marad számára. Amit általa látunk: előttünk egy idegen élet, a magányos futóé, aki mellett a történelem és mások élete egyformán reflektálatlanul szalad el, és akinek az élete így önmagába zárt, infantilis és érzéketlen.
A szöveg mélyrétegében az önmagára reflektáló sport metaforák a céltalan vagy öncélú küzdést, a vallásos metaforák a megváltatlanság tragikumát sugallták, de ezen szintek intellektualitása engem nem kárpótolt a primér szöveg sivárságáért. Nem volt jó olvasni.

Rubin Szilárdnak van két kisregénye, amelyek nagyjából hasonló korban és környezetben játszódnak. A Csirkejáték és a Római Egyes. Ezek pontatlan, esendő, de lélegző, élettel teli, élvezetes szövegek. Inkább azokat ajánlom olvasásra Mészöly Miklós e regénye helyett.

Szerettem Mészöly haldokló futóját és értettem/éreztem Hildi elbújtatott, mégis erőteljes alázatát. Talán nem hiba, de óhatatlanul párhuzamot véltem felfedezni Mészöly és Polcz Alaine életének néhány ismert, más könyvekben már megírt összetartozásukkal. S az író, ami az ujjbegyében volt, azt mindjárt papírra is vetette és Hildi kitartó együtt-futásával és hangjával mondja el nekünk. Halkan és szépen mondja, nem a miérteket keresve, hanem a halálban is a célba érést. A férfiak sose szakadnak el véglegesen ettől vagy attól az életkoruktól. Úgy viszik magukkal mindet, mintha valami okból, folyton, valamennyire szükségük volna. És hozzá teszi, De az is lehet, hogy nekünk van szükségünk rá. Látta benne a férfit, a kamaszt, a gyereket és ezzel együtt tudta a kacatok és lomok között Őze Bálint, az érzékeny de becsvágyó, tépelődő és önkínzó emlék-létét kibogozni. Ez az írás csak magamnak emlékeztető… -írja és valóban csak az marad. Emlékképek a fekete-vörös futócipőről, a prágai versenyről és miközben bevon minket egy hétköznapi ember történetébe, már tudja ez nem az a könyv, amit meg kéne írnia. Ez egy megkésett szorgalom, ami az emlékezés.
Kukorelly Endre szerint „Nobel-díjas lehetett volna Az atléta halála – mely a magyar kiadásnál előbb megjelent franciául, és egyszerre németül – szerzője, ha a hetvenes években megragadja a francia lehetőséget, elfogadja Kundera hívását, de „antikarrierista” volt.”
Mészölynek ez az első nagy sikerű regénye.

Az értékeléseket olvasgatva azt gondolom hogy kár írni bármit is, például @mbazsa véleményével teljes mértékig egyetértek, de azért egy pár mondatban mégis összefoglalom a gondolataim.
Ha csak a cselekményt vesszük figyelembe akkor ez a könyv két ember szerelméről szól, méghozzá a női fél teljesen alárendeli magát a férfinak, ezt a bevett formát egyébként sokan alkalmazzák, legalábbis több kötetben előfordult már hogy a női karakter úgy van ábrázolva hogy az valamilyen szinten szolgalelkű, mindent eltűr a férfinak, gondolok itt a sorozatos megcsalásokra, késői kilétekre. Aztán van itt nekünk egy kis utazgatás, sportolói életmód, készülés a versenyek versenyére az olimpiára, közben a háborúba is beleszagolunk egy kicsit. Átlagos regénynek mondhatnánk, igenám, csak ezt Mészöly írta és ezért teljesen más megvilágításba kerül a mű. Már a kezdés is érdekes, mondhatni a végével indítunk, meghal az atlétánk, külső szemlélőként követjük végig ezt a kalandos történetet. A feszültség folyamatos fenntartásával, némi fülledt és visszafolytott erotikával kapunk egy igazi prózát. Ha valaki megkérdezné hogy miért érdemes ezt a könyvet elolvasni, akkor csak annyit mondanék hogy azért mert ezt Mészöly írta, és talán ennyi elég is.

Első olvasásom a szerzőtől. Nem volt könnyű olvasni. Főleg az elején. Sikerült hamar beleszoknom mind az írásmódba, mind a történetbe. A végére megszerettem.
Egy szerelmi négyszög bontakozott ki a könyv lapjain. Nem kedveltem meg ezeket a szereplőket. Nem éreztem igazán, hogy őszinte kapcsolat lett volna köztük.
Biztos, hogy olvasni fogok még Mészöly Miklóstól.

Ha túl sokan lelkesednek valamiért, az már épp elég ok, hogy az ember kételkedjék, és más utat keressen.

Próbálom megérteni, tisztázni inkább csak önmagam számára, miről is szól ez a regény. Első pillantásra egyértelműnek tűnik, de amint a lezárás utolsó sorain is végigfutok, mintha minden átrendeződne, mintha új mintázatok rajzolódnának ki. Meg kell próbálni különböző távolságok rendszerét belelátni a világba.
Egyre világosabb, hogy a magánéleti, személyes (bizonyos szinten akár önéletrajzi vonatkozású) történetbe szinte észrevétlen finomsággal beleszövődik nemcsak a huszadik század, a történelem, hanem az elbeszélésre való reflektálás, a művészi kísérletezés, a más út keresése is.

Már maga az elbeszélő személye is érdekes választás, a visszahúzódó, halk szavú női narrátor, aki emlékeiben nyomozásra indulva, aprólékosan, mégis tétován gyűjtögetve az „adatokat” igyekszik felépíteni az atléta alakját – nem a sportlegendáét, nem a hősét, hanem az emberét, a szeretett férfiét. Az évekig felhúzott stopperórával a megfelelő pillanatra váró emberét, aki önmagával és a másodpercekkel való küzdelmével elfoglalva rója kötelező köreit, miközben szívből gyűlöli az elcsépelt, szalonképes távok skatulyáját, amelyből nem tud szabadulni. Milyen lehet egyszer, legalább egyszer nem 800, 1500, 5000 métert futni, hanem mondjuk 2563-at, csak úgy, a változatosság, a szabad választás kedvéért?
Ebben a távok korlátozta életben Hildi csak árnyék, amely mindenhová hűségesen követi Bálintot anélkül, hogy bármikor is igazán közel kerülhetne hozzá.
Nem, ez nem az a könyv, nem a megrendelt könyv. És biztosan nem a bátakolosi hős könyve. Ez elsősorban Hildi könyve. A narrátoré. A szubjektív emlékezés pátosztól, (ön)ámítástól mentes, tiszta őszintesége. Az elbeszélő megalázkodása, ami elindítja a megértés korántsem egyszerű folyamatát. Mert erről is szól a könyv: a történetek, emberek, dolgok, magyarán a világ megértéséről, az emlékek továbbéléséről, arról, hogyan veszi át mindennapjainkban a csöndes, szubjektív, de hiteles tanú helyét a közösen írt hőstörténetek narratívája. Hogy a hivatalos, a közös emlékezetben fennmaradt verziót (mindig) mások írják.
Bálint nem hagyott feljegyzéseket maga után, csak a számszerű, de számára egyértelmű, az itt és mostban számára magyarázható, érthető tényeket: részidőket, tizedmásodpercnyi tárgyilagosságot. Nem írt, nem akar hazudni önmagának, miközben ezáltal szinte önmagát számolja fel. Hildi ezzel szemben vizsgálódik, töpreng, kutat, keresgél emlékei közt, utólag rakosgatja egymás mellé a puzzle darabjait, az elfogultságra jogosultak igazi és őszinte tárgyilagosságával. És elkésik… Megelőzik. A legenda megszületése pedig az atléta igazi halála. Érzed, valami végérvényesen elveszett, hacsak nem választod Hildi könyvét. Ha egyáltalán kiadják…

Sok bátorsággyűjtés után vágtam bele Mészöly egy regényébe. Vannak szerzők, akiket annyira magasra emel a kritika, hogy egyre kevésbé van merszem egyszerű halandóként nekikezdeni a műveiknek.
Az atléta halála sűrűn kopogó, nagyon okosan megírt mondatai és a cselekmény egymásba csúsztatott elbeszélése rögtön bevonzott, és végig húzott előre. De nem azért, hogy a történet végére pont kerüljön, hanem mert annyira jó volt a mészölyi világgal ismerkedni.

Mentegetőzésként hat a bevezető gondolat, amelyben az írás megszületésének körülményeit ismerteti az elbeszélő: felkérésnek tesz eleget, emlékezésfélét kell szerkesztenie, nem túl hosszút, nem túl szakszerűt, az atlétáról.
A holttestre az Égettkő völgyében találtak. Vörös és fekete uralja a tényeket közlő mondatokat: „Üszkös fenyőrönkök között bukott arcra, s kora délelőttől késő estig tűzte a nap a tarkóját…”
Tárgyilagosság és elfogultság kiegészítik egymást, a szöveg „tétova adatgyűjtés”, melynek célja a megismerés, a szeretett személy megismerése.
Az idő megáll, az óra mutatója mozdulatlan. Nincs viszonyítási pont, a történet nem valahonnan valamerre tart, időrendben tárva fel az eseményeket. Hanem adott a halál, a veszteség állapota, az üresség. Találgatni, következtetni, hinni, emlékezni, adatokat gyűjteni, megérteni, megismerni – ez az írás tétje.
Próbák sorozatát kell kiállnia megidézettnek, megszólalónak. A történet szintjén az izmok, idegek, érzelmek próbája, a megszólalás szintjén az őszinte, póz nélküli felidézés próbája. Ez utóbbi de izgalmas: tárgyilagosan látni, láttatni, mintegy kilépve önmagadból, póz nélkül, a rejtőzködő kettősség csapdáját elkerülve, őszintén, akkor is, ha tudatában vagy, az őszinteség a „legáttörhetetlenebb páncél, a legkörmönfontabb elhallgatás”.
A záró sorokban az Égettkő völgyének sárgás-vöröse és kékes hamuszürke árnyalatai a kezdeti díszlethez kanyarítanak vissza. A bejárt út tartalommal telíti a közlést: „Én meg itt maradtam egyedül.” A kezdeti ürességet a magány váltja fel.
A befejező sorok keretbe foglalják a szöveget. A megírásra való felkérés, illetve a megjelentetésről való lemaradás, megkésettség jelképes kapcsolat a közönséggel, a tömeggel. Innen nézve a szöveg öncélú, személyes vallomás, a körülmények, az igény, a hajsza ellenük munkál.

A kamasz/fiatal felnőtt baráti kör felbomlik, majd később ránéznek arra, hogy mi miért történt – szeretem ezt a motívumot, ott van az Iskola a határonban, az Utas és holdvilágban.

Izgalmas, hogy Hildiről alig tudunk meg valamit, azon kívül, amit okvetlenül el kell áruljon. spoiler

Ahogy @virezma is írja, olyan, mintha Polcz Alaine írná Mészölyről.

Egyszer már nekifutottam ennek a regénynek, de éppen babát vártam, és sajnos folyamatosan elaludtam rajta. Most a költözés után újra a kezembe akadt, és a Nyáry Krisztiánhoz kapcsolódó kihívás után adtam neki egy újabb esélyt. És milyen jó, hogy így tettem! Azt hiszem, ez a kötet méltán kapott helyet Nyáry Krisztián listáján. Élvezetes, izgalmas, néhol rejtélyes, máshol szomorú történet volt ez egy sportolóról, a teljesítményekről, egy (vagy több) szerelmi kapcsolatról, egy különleges és talán megmagyarázhatatlan baráti közösségről. Olvasás közben végig az motoszkált bennem, hogy az elbeszélés olyan, mintha valóban egy nő írta volna. Hildi mondatai, világlátásának kifejeződése olyannyira nőies, hogy a legkisebb gyanú se merülne föl bennem, hogy esetleg nem női szerzővel van dolgom. A rejtélyes barátság, szövetség, és az ezen belül uralkodó kimondott és kimondatlan szabályok Donna Tartt A titkos történet című művét idézte fel bennem.
Az is igazán érdekes volt, ahogy Mészöly a hűtlenséget ábrázolta. Tudjuk, hogy neki is volt viszonya Polcz Alaine mellett, és – persze, butaság –, én úgy haragudtam erre az emberre, hogy csak most, sok év elteltével tudtam olvasni tőle bármit is. Szóval furcsa volt ez a találkozás emiatt is.
A regény egyébként végig fenntartotta a figyelmemet, izgalmas, feszült, nem egy könnyed nyári olvasmány!