Irodalmi ​szöveggyűjtemény IV. 0 csillagozás

Weöres Sándor: Dob és tánc

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke

184. oldal

SZABÓ LŐRINC: Képzelt párbeszéd

Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szivedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Oh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mind a ketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

170. oldal

Vladimir Majakovszkij (1893-1930)

Vers a szovjet útlevélről

A bürokratákra
                        vicsorgok,
                                        mint az ordas,
pecsétek előtt
                        hasra nem estem.
Bár pofozna
                    pokolra,
                                ördögcsorda
minden papirost.
                        Csak ezt nem …
Kupén
            s kajütön át
                                libeg a tisztviselő
                                                        hajnalra,
ki látott
            még ilyen
                            könnyedséget?
Gyűjtik az útlevelet,
                            veszem,
                                        én is elő
S átadom.
                bíborszínű könyvecskémet.
Egyik útlevéltől
                        a száj mosolyra rándul,
a másikra –
                köpne leginkább.
Ha feltűnik
                a brit passzus,
                                        például,
mindenki
                elfogódva
                                tekint rá.
Gyúrja
            a jó öreget,
                                minden szava: bók,
hajbókol a hivatalnok,
                                mint holmi cseléd –
úgy veszi el,
                mint dús borravalót
az amerikai
                    útlevelét,
A lengyelre
                    bámul
                                mint borjú az új kapura,
a rendőrtiszt
                    most nem a helyzet ura:
ujjai közt
            forgatja sokáig,
szinte kérdi
                mi ez a fura
                                    földrajzi csodabogár itt?
Arcán
            nincs öröm,
                            se bosszúság,
meg sem biccenti
                        tökfejét,
úgy veszi el
                    a dán passzusát
S a norvégekét
                    meg a
                                svédekét.
Hirtelen,
            mint ki tüzet érint:
                                    megrándul konokul,
gonoszul áll
                szembe velem,
úgy veszi el
                ez a hivatalos úr
vörösbőrű
                szovjet útlevelem.
úgy fogja,
            mint varangyot,
                                úgy fogja,
                                                mint bombát,
mint duplaélű
                    beretvát –
Mint csörgőkígyót,
                        húszfullánkosat,
                                            rondát,
S míg viszi,
                undorodva
                                mered rá,
A hordár
            rámkacsint – a baráti szemből
Biztatás árad:
                    erős leszek tőle.
Kérdve tekint
                    a detektívre a csendőr,
s a detektív
                vissza a csendőrre.
Hogy csattognának
                        rám
                                    a korbács csapások,
széttépne
                ez a banda,
                                    mint a rongyot,
csak azért,
                mert a kezem
                                    sarlós-kalapácsos
szovjet
            útlevelet,
                            szorongat.
A bürokratákra
                    vicsorgok,
                                    mint az ordas,
pecsétek előtt
                    hasra nem estem.
Bár pofozna
                    pokolra,
                                ördögcsorda
minden papirost.
                        Csak ezt nem …
Ezt
        széles zsebemből
                                kihúzni jó,
Nincs ennél
                öröm nagyobb.
Olvassátok,
                irigyeljetek:
                                    én
                                                a Szovjetúnió
polgára vagyok!

Fordította: Képes Géza

138. oldal

Filippo Tomasso Marinetti (1876 – 1944)
Óda a verseny-automobilhoz

Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád!

Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngös, töfötölő szíved
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő ujjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…

Ökröndöző és ugató lármádra…
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén…
Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd!

Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzón a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!…
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem – a tarkóm beleborzong –
a szél pihés, hízelgő simítását.

Kecsegtető, varázsos messze karok!…
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!…
Ah! Ah!…fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyikkal
hatalmas lábakon…

Ott a Hegyek, most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!…

Hegyek, ó szörnyű Állatok, ó Mamutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok,
a köd zavarába!…És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messzi zuhogását!…

Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!…
Holdfénybe derengő drága folyók!…
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!…
Gyorsabban!…még gyorsabban!…előre! hajrá!…

Lazítsd a féket!…Nem bírod?…Törd le!…
Hadd zúgjon a motor, vágtasson a gépem!
Hurráh! A mocskos földet elhagyom!…
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

Kosztolányi Dezső fordítása

135. oldal

Juhász Gyula
A munkásotthon homlokára

Ki itt belépsz, templomba lépsz be,
Szentség a munka és erő,
Ez a jövő nagy menedéke,
Embert egekbe emelő.
A munka, a rend és a béke,
Az életünknek lelke ő.
Csak az bitang és az hazátlan,
Ki here módra él magában!

Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be,
Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott Ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog!
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz, hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni föl mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!

77. oldal