Prométheusz isten, látván az Embert, ezt a minden teremtmények között a legvédtelenebbet, számára a tüzet az égből lelopta, s egyben megtanította őt minden mesterségek ismeretére. S ekként nemcsak a fennmaradását biztosította, de megnyitotta előtte a tökéletesedés felé vezető utat. Zeusz, a féltékeny főisten, Prométheuszt ezért a Kaukázus sziklájához láncoltatta: egy sassal, naponta megújuló, változatos kínzások között, a máját szétmarcangoltatta, mígnem Héráklész, győztes csapatával arra vonulva, lelövi a sast és megszabadítja Prométheuszt. Eddig szól a „mese”. De hogyan élt ezután ez a legjobb isten, az emberiség e legfőbb jótevője? – teszi föl a jogos kérdést az író, játékos iróniával és mégis komolyan. Hogyhogy a mitológia a továbbiakban semmilyen emléket nem őriz róla? Nem emeltek számára templomot, nem állítottak oltárt, emlékéről elnevezett forrás vagy liget nincsen, s még csak egy csillagkép sem viseli nevét? Holott ki mindenki hozzájutott ezekhez a megtisztelő… (tovább)
A Prométheusz-rejtély 9 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Olcsó Könyvtár Szépirodalmi
Várólistára tette 4
Kívánságlistára tette 2
Kiemelt értékelések
Eccer volt, hol nem volt (a hetvenes évek közepén) egy fogorvosi kongresszus kis szülővárosomban, s én ott ficeregtem a recepción, mint lelkes (önkéntes) gimnazista, aki a tagozatos osztály jóvoltából angolul tudta fogadni az illusztris vendégeket. S volt ott egy M. János nevű egyetemista is, aki a pénzügyeket intézte, s nálam jóval folyékonyabb angolsággal dumált a résztvevőkkel. Bőven ráértünk beszélgetni; jó humorral mesélt ezt-azt, ahogy Igazi Egyetemi Nagyarchoz illik, én meg, mint Kis Vidéki Gimnazista Sutyerák, áhítattal lestem ajkáról az igét…
Mint a hernyófázist lassan elhagyni készülő moly (Asimovon innen de Vernegyulán túl), megkérdém őt, mit is érdemes olvasni manapság a kortársi irodalomból. S ő akkor két címet említett: Szergej Zaligintől a Dél-amerikai változatot, meg Mesterházitól ezt a regényt.
Nosza, több se kellett, rögvest elolvastam mindkettőt.
S míg Zaligin regényén már akkor is fanyalogtam, addig ez könyv nagyon bejött! Kedveltem a görög mitológiát, s a Trencsényi-Waldapfel-féle ifjúsági kiadáson kívül ismertem már Graves munkáját is. Épp ezért tetszett, hogy milyen ügyesen csipegette össze az író Gravestől azokat a – gyakran nem mainstream – szövegváltozatokat, amelyekből, némi toldással, egy koncepciójának megfelelő frappáns történetet tudott kerekíteni. S imponáltak nekem a korabeli magyar viszonyokra tett megjegyzések is, a pesti bennfentes ’jódumák’, amikkel a szerző fölhabosította az ókori oknyomozást.
Némi nosztalgiával vettem hát kézbe, több mint negyven év után… S azt mondhatom: az alapkoncepciót ( spoiler ), és az ennek ürügyén szép kerekre esztergált sztorit ma is kiválónak találom! Ám a fűszerként hozzáadott belvárosi szövegek (az ideológiai lelkesedésről nem is beszélve… brrr…) biza szörnyen megpenészhedtek. Mint amikor a valódi kávéra rároskad a műtejszínhab, a megsavanyodott térfogatnövelővel meg ízfokozóval…
Így hát a pontozásom átlaga: alapötlet, fősztori: 5, kádárista-propaganda-kommentek: -2, így jön ki a három. Mégis: félénken @Arianrhod figyelmébe ajánlom, mert szerintem a koncepció méltó egy mitológus érdeklődésére, a cucilista faliújságos bekezdéseket pedig át lehet ugrani…
A valóság és a mitológia keveredéséből jó fantasy-regény született. Természetesen Prométheusz sorsának ilyetén alakulását nem hiszem el, de a szerző kalandos és merész eszmefuttatásait érdeklődéssel követtem. Gyakori kiszólásain – az akkori (1969-1972) magyar valósággal, helyzettel, történelemlátással és jövőképpel kapcsolatban – jókat mosolyogtam. Érdekes utazás volt a kötet a kora ókori görög történelemben és kultúrában.
Ha jól számolom, éppen harminchat éve olvastam :) A végén ott virít egy vállalhatatlan mondat, de ettől eltekintve briliáns, szellemes, zseniális!
Volt szerencsém a belőle készült darabot háromszor látni a Tháliában Bitskeivel (Heraklész) és Rátonyival, aki akkoriban hagyta ott az Operettet és nyergelt át a prózai színházra, a politikai ambícióktól sem mentes főpap szerepében. Sosem felejtem el, amikor rajta kérnek számon valami iskolai problémát, s ő karjait széttárva odafordul a közönséghez: „Hát mit csináljak? Pofázzak bele még a tananyagba is?”
Rég olvastam, elő kellene venni újra. Akkor nagyon tetszett, kíváncsi lennék, most mit váltana ki belőlem.
Népszerű idézetek
Odüsszeuszról az antik szerzők pontos képet adnak nekünk: merész, okos, de sötéten aljas ember. Ez az utóbbi jellemvonása azonban idővel mintha feledésbe ment volna. Legalábbis úgy látom, a köztudat minálunk inkább csak vakmerő vállalkozásait és okos hadicseleit tartja számon. Pedig emlékezhetnénk rá, hogy lépten-nyomon, szinte már betegesen hazudik. Emlékezhetnénk gyávaságára, ahogy Hekabé lába előtt csúszik-mászik az életéért, s fűt-fát ígér, csak eleresszék; utána pedig minden ígéretét gátlástalanul megszegi. Főként pedig nagyon emlékezhetnénk a történelem – ismeretünk szerint – legrégibb koncepciós perére: Odüsszeusz Palamédész sátrában elás egy zsák aranyat, hamisít egy „Priamosz-levelet” hozzá, amely szerint az aranyat a görög tábor elárulásáért küldték Palamédésznak; mellesleg megöl egy phrüg hadifoglyot, hogy a levelet a kezébe nyomhassa, és „csodás álmot lát”, hogy az „árulás” meghiúsítását az ő érdemének tudják. Semmi új a Nap alatt.
S mindezt miért teszi Odüsszeusz? Mert neki nem sikerült a trákoktól élelmet szereznie a hadnak (alighanem elsikkasztotta a pénzt), Palamédész viszont térült-fordult, s hozta a hajórakomány gabonát. Vagyis a „becsületébe gázolt” Odüsszeusznak.
382-383. oldal (A kehely és az ajak között)
A mitológiának tehát nem kis része ilyen: természeti jelenségekhez vagy homályba vesző eredetű szokásokhoz utóbb kitaláltak valamit. (Akárcsak, mondjuk: az ősi-ősi busójáráshoz azt, hogy a mohácsiak ilyen álarcokkal ijesztgették el a törököket. Holott a törökök még sehol sem voltak, amikor busóálarc és busójárás már volt.)
Ezt az aktust legszívesebben sajtófogadásnak nevezném, ha nem óvakodnám oly kényesen minden anakronizmustól. Mert bár Mükénében nem volt még sajtó, de mint említettem: hírszolgálat azért volt; s ha egyszer manapság sajtófogadásnak nevezzük azt az aktust, amellyel a hatóságok a népköltészet legelemibb műfaját: a hírformálást és terjesztést a kezükbe veszik, akkor ez a szó volna a legtalálóbb arra az eseményre is, amelynek most Mükénében tanúi leszünk.
249. oldal (Átreusz játszmája)
Mindig szüksége volt rá, mióta ember az ember, hogy megbízható társra találjon, akinek hátát vetheti a küzdelemben; akinek őrködésekor nyugodtan alhatik az éjszaka veszedelmei közepette, miként az is az ő védelme alatt; akinek arctükrében önnön legszebb arcát szemlélheti, akiért érdemes lenni, érdemes különbnek lenni. Eszményeink megtestesítőjére, földi istenségünkre.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Gabriel Wolf: A halhatatlanság hullámhosszán ·
Összehasonlítás - Szabó Magda: A pillanat 89% ·
Összehasonlítás - Márai Sándor: Béke Ithakában 89% ·
Összehasonlítás - Beke Kata: Kasszandra ·
Összehasonlítás - Alyona Crower: Árnyak és csillagok 91% ·
Összehasonlítás - David Gemmell: Trója – Az Ezüst Íj Ura I-II. 94% ·
Összehasonlítás - Karen Chance: Holdvadász 94% ·
Összehasonlítás - Gaura Ágnes: Lángmarta örökség 93% ·
Összehasonlítás - Jennifer L. Armentrout: The Struggle – A küzdelem 92% ·
Összehasonlítás - Kleinheincz Csilla: Üveghegy 91% ·
Összehasonlítás