Nagyon jó tanulmánykötet, friss, naprakész, – egyszerre személyes és szakmailag korrekt, már amennyire meg tudom ítélni. Ha nem is ismeretlen, de kimondatlan momentumokra világít rá. És megszólít valamelyest. Eszembe jutott olvasás közben, hogy iskolásként fellapoztam párszor az irodalomkönyveim, és nem sok írónőt találtam bennük; hogy az irodalomórákon néha szorongás fogott el, mikor a nagy írók életéről tanultunk, és féltem, hogy nekem nem lesz hely köztük. Mert írni akartam, és igazi íróvá válni, de féltem is tőle, meg féltem attól, amit a férfiírók mutattak arról, hogy hol van a nő helye a világban. Olyan szörnyű gondolataim támadtak, hogy mi lesz, ha senki nem akar majd feleségül venni, mert írással foglalkozom, – vagy ha mégis, akkor biztos csak valami papucsférj bírná elviselni, hogy sikeres író leszek, az meg olyan béna, – vagy mi lesz, ami még rosszabb, ha férjhez megyek, és a férjem meg a gyerekeim elveszik az életem, és semmire sem marad időm, vagy egyáltalán lehet-e írónak lenni? Nem kell ahhoz különlegesebbnek lenni, nőnek van-e rá esélye egyáltalán? Vagy mindenképpen muszáj az érvényesüléshez valami férfiíróval összejönni? Eszembe sem jutott, hogy ez másnak is eszébe juthat. Később azért találtam egy-két női írót, de hát a vénkisasszonyoknak beállított Bronte nővérek, vagy az őrült Virginia Woolf élete nem tűnt sikersztorinak, ahogy Szabó Magda is kicsit furának, különcnek tűnt. Aztán ezt szépen félreraktam, és elfelejtettem. Megtanultam persze, hogy az írók is csak emberek, és nem kell nekik hinni, mert hazudnak maguknak is, és a többségük gyarló, nárcisztikus görény, még ha tehetségesek is; a fetisizált Petőfi-Arany stb. képeket félredobtam, tücsköt-bogarat összeolvastam. De azért mindig azt gondoltam, hogy a női irodalom az más, az nem elég jó. És egy-két alkalomtól eltekintve, amikor mániákusan olvastam és gyűjtöttem nő-írók könyveit, pl. Szabó Magdát, Kaffka Margitot, némi bűntudattal tettem, hogy aztán újra visszatérjek a „komoly" olvasmányokhoz. Tanultam feminista irodalomkritikát is kétszer fél évig, de nem vettem komolyan, vagy csak rövid ideig lelkesített. Most meg valahogy megint hazaértem hozzá. Bár már messze magam mögött hagytam a gyerekes képzelgéseimet arról, hogy milyennek is kéne lennie egy életnek, de a papírtól még mindig félek és soha sem elég jó az, amit leírok. Nézem, mit írnak mások, és nem találom a pontot, ahol bekapcsolódhatnék. Túl egyszerű megoldás lenne az, ha ezt csak a hímsoviniszta irodalomfelfogás rovására írnám, amire neveltek, – valószínűleg egyetlen írónak sincs könnyű dolga; de nem lehetetlen, hogy ez is közrejátszik benne.
Egyébként a könyv stílusa legalább ennyire tétova és reszelős volt, mint ez az értékelés, ugyanolyan bizonytalan központozással, – vagy csak én nem értek hozzá, – de egy idő után erre már nem is figyeltem, mert magával ragadott a szöveg, rengeteg irodalomtörténeti érdekességgel, összefüggésekkel és finomságokkal.