Női ​irodalmi hagyomány 7 csillagozás

Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány

A kötet abból az alapvetésből indul ki, hogy búvópatakként ugyan, de létezik a magyar irodalomban női irodalmi hagyomány. Ezért nem a már jól ismert irodalomtörténeti vonalak mentén tanulmányozza a női irodalmat (nem a Nyugat női íróiról beszél például), hanem saját hagyományvonalat épít ki.

Előszavában olvasmányos stílusban tisztáz a gender studies szempontjából fontos alapkérdéseket kánon és hagyomány összefüggésben, s vázolja, hogyan értelmezi a női irodalom fogalmát. Felhívja a figyelmet arra (az előszónak ez a része a Népszabadságban is megjelent), hogy a középiskolai oktatásban női írókról gyakorlatilag nem esik szó: Szapphó és Nemes Nagy Ágnes az a két női szerző, akiket a gimnáziumi tankönyvek tárgyalnak.

Öt fejezete öt női írót (Erdős Renée, Nemes Nagy Ágnes, Czóbel Minka, Kosztolányiné Harmos Ilona, Lesznai Anna) tárgyal, az irodalomelmélet legújabb fogalmai mentén.

Eredeti megjelenés éve: 2013

Róluk szól: Erdős Renée, Nemes Nagy Ágnes, Czóbel Minka, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Lesznai Anna

Tartalomjegyzék

>!
Napvilág, Budapest, 2013
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633381618

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Lesznai Anna · Nemes Nagy Ágnes


Most olvassa 3

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 14

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

_Andrea_ P>!
Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány

Nagyon jó tanulmánykötet, friss, naprakész, – egyszerre személyes és szakmailag korrekt, már amennyire meg tudom ítélni. Ha nem is ismeretlen, de kimondatlan momentumokra világít rá. És megszólít valamelyest. Eszembe jutott olvasás közben, hogy iskolásként fellapoztam párszor az irodalomkönyveim, és nem sok írónőt találtam bennük; hogy az irodalomórákon néha szorongás fogott el, mikor a nagy írók életéről tanultunk, és féltem, hogy nekem nem lesz hely köztük. Mert írni akartam, és igazi íróvá válni, de féltem is tőle, meg féltem attól, amit a férfiírók mutattak arról, hogy hol van a nő helye a világban. Olyan szörnyű gondolataim támadtak, hogy mi lesz, ha senki nem akar majd feleségül venni, mert írással foglalkozom, – vagy ha mégis, akkor biztos csak valami papucsférj bírná elviselni, hogy sikeres író leszek, az meg olyan béna, – vagy mi lesz, ami még rosszabb, ha férjhez megyek, és a férjem meg a gyerekeim elveszik az életem, és semmire sem marad időm, vagy egyáltalán lehet-e írónak lenni? Nem kell ahhoz különlegesebbnek lenni, nőnek van-e rá esélye egyáltalán? Vagy mindenképpen muszáj az érvényesüléshez valami férfiíróval összejönni? Eszembe sem jutott, hogy ez másnak is eszébe juthat. Később azért találtam egy-két női írót, de hát a vénkisasszonyoknak beállított Bronte nővérek, vagy az őrült Virginia Woolf élete nem tűnt sikersztorinak, ahogy Szabó Magda is kicsit furának, különcnek tűnt. Aztán ezt szépen félreraktam, és elfelejtettem. Megtanultam persze, hogy az írók is csak emberek, és nem kell nekik hinni, mert hazudnak maguknak is, és a többségük gyarló, nárcisztikus görény, még ha tehetségesek is; a fetisizált Petőfi-Arany stb. képeket félredobtam, tücsköt-bogarat összeolvastam. De azért mindig azt gondoltam, hogy a női irodalom az más, az nem elég jó. És egy-két alkalomtól eltekintve, amikor mániákusan olvastam és gyűjtöttem nő-írók könyveit, pl. Szabó Magdát, Kaffka Margitot, némi bűntudattal tettem, hogy aztán újra visszatérjek a „komoly" olvasmányokhoz. Tanultam feminista irodalomkritikát is kétszer fél évig, de nem vettem komolyan, vagy csak rövid ideig lelkesített. Most meg valahogy megint hazaértem hozzá. Bár már messze magam mögött hagytam a gyerekes képzelgéseimet arról, hogy milyennek is kéne lennie egy életnek, de a papírtól még mindig félek és soha sem elég jó az, amit leírok. Nézem, mit írnak mások, és nem találom a pontot, ahol bekapcsolódhatnék. Túl egyszerű megoldás lenne az, ha ezt csak a hímsoviniszta irodalomfelfogás rovására írnám, amire neveltek, – valószínűleg egyetlen írónak sincs könnyű dolga; de nem lehetetlen, hogy ez is közrejátszik benne.
Egyébként a könyv stílusa legalább ennyire tétova és reszelős volt, mint ez az értékelés, ugyanolyan bizonytalan központozással, – vagy csak én nem értek hozzá, – de egy idő után erre már nem is figyeltem, mert magával ragadott a szöveg, rengeteg irodalomtörténeti érdekességgel, összefüggésekkel és finomságokkal.

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

_Andrea_ P>!

A magyar gimnáziumi tankönyvek azonban ennél is tovább mennek: generációkon keresztül azt üzenik egy ország lakossága túlnyomó részének, hogy nők nem írnak. Pedig ez nem igaz.
Ráadásul az üzenet nem nyílt, nincs kimondva: csupán következtetni lehet rá abból, hogy a tankönyvekben nincsenek női írók. A legtöbben nyilván úgy veszik ezt tudomásul, hogy nem is regisztrálják. Ha ugyanis a tankönyvek beszélnének arról, milyen társadalmi és irodalmi szerepe volt az elmúlt évszázadokban a nőknek – és a férfiaknak –, s ez hogyan befolyásolta azt, hogy a női írókra nem emlékezünk, akkor ez értelmezett tény lenne, nem pedig megfogalmazatlanul maradó, szorongást keltő sejtés. Ez utóbbi pedig visszatartó erő, amely továbbra is életben tartja a nőkben az írással kapcsolatban kialakult illetéktelenség érzését, amelyről a feminista irodalomkritika sokat beszél. A tankönyveink tehát nemcsak a múltról festenek ebben az értelemben hamis képet, hanem a jövőt is afelé hajlítják, hogy ne változzon ez a kép se, és a női írók helyzete se.

15-16. oldal

Boglarina>!

A magyar társadalom énképébe nem tartozik bele, hogy a női írókra emlékezzen. Kollektív amnézia. Nem formálják az identitásunkat. Nem olvassuk őket. Nem beszélünk róluk. Nem tanítjuk őket. S nem csak a magyar női írókat, a külföldieket sem. A felejtés rájuk is átterjed.

14. oldal

_Andrea_ P>!

Nemcsak az emlékezet, de a felejtés is lehet intézményes. Az emlékezet manipulálható: tudatosan vagy öntudatlanu. Senki sem tehet róla. A női írók nem kerülnek be a tankönyvekbe. Miért? A kérdés nemigen merül fel. De ha mégis, vannak kész válaszaink: nem szoktak bekerülni; ilyen a tananyag; úgysem jut idő mindenkire; ez nem kell az érettségire. De ki állítja össze az érettségi tételeket? Ki mondja meg, mire emlékezzünk? „… a kollektív emlékezet alapvető egy közösség identitásának és integritásának számára. Nemcsak arról van szó, hogy a ki a múltat kontrollálja, a jövőt is kontrollálja, hanem arról is, hogy aki a múltat kontrollálja, az azt is kontrollálja, hogy kik vagyunk.”

29. oldal

_Andrea_ P>!

A kortárs női írók elsősorban talajtalanságként, gyökértelenségként érzékelik hagyománytalanságukat.

21. oldal

_Andrea_ P>!

Bloom a nyugati irodalmak kánonját középosztálybeli, fehér, férfi írók műveiből válogatja össze, és úgy véli, az irodalmi fiúknak az irodalmi apák tehetsége miatti szorongása, hatásviszonya vezet ahhoz, hogy a fiúk az apákról leszakadva, velük versengve és szembeszállva kidolgozzák saját, független írói nyelvüket. A nőket az egész elképzelésből kihagyja. Gilbert és Gubar szerint a női írók, akik ebből a kánonból kimaradtak, nem függetlenséget, hanem hagyományt és női elődöket – irodalmi anyát – keresnek, akire támaszkodva írni kezdhetnek. Szorongásuk oka tehát ennek a hagyománynak a hiánya, az, hogy nincsenek mintáik az íráshoz, hiszen voltak olyan korszakok, amikor a nőknek nem volt jogu az önálló véleménynyilvánításhoz, nem volt választójoguk, és magántulajdonuk sem lehetett. Magukat a férjük tartozékának, tulajdonának, tárgynak tekintették, így az írás, melyhez független szubjektumpozíciók kidolgozására van szükség, nem vált általános gyakorlattá körükben.

19-20. oldal

_Andrea_ P>!

E kötet női íróit az erotikus lektűrszerző (Erdős Renée), a férfias női költő (Nemes Nagy Ágnes), a csúnya vénlány (Czóbel Minka), az írófeleség (Kosztolányiné Harmos Ilona), és az emigráns asszonyi őstehetség (Lesznai Anna) skatulyái tartják fogva. A skatulyák minden esetben dzsenderalapúak: az írók női író volta megkerülhetetlen elemük. Valamint – az irodalomértelmezés rögzült eljárásainak következtében – ezáltal esztétikai minősítést is magukkal vonnak.

25. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Lesznai Anna · Nemes Nagy Ágnes
_Andrea_ P>!

[…] a nők nem a férfi történészek (konkrétan) gonosz összeesküvése miatt maradtak ki a történelemből, hanem mert a történelemről csak férfiközpontú módon gondolkozunk. Kihagytuk a nőket és a tevékenységüket, mert olyan kérdéseket tettünk fel a történelemnek, amelyek alkalmatlanok voltak arra, hogy a nőket megszólítsák. Mit kell tehát kérdeznünk, hogyan és kitől ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon? Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt valójában a múltban, hogy hogyan felejtettük el a női írókat, hanem az is, ki jogosult arra, hogy a jelenben a múltról, illetve a múlt nevében beszéljen: ki reprezentálja és ki reprezentálhatja a múltat?
Ha senki nem beszél róla, a női hagyomány néma marad.
Végül pedig: nemcsak az a kérdés, beszélünk-e a női írókról, hanem az is, hogy hogyan. Olyan narratívákat építünk-e köréjük, amelyekben tevékenységük vagy személyük leértékelődik? (Mint ahogyan az irodalomtörténet-írás lesajnáló felhangokkal csúnya, görcsös, idegesítő vénlánynak festi le Czóbel Minkát, akiről mellékesen ugyan kiderül, hogy egy évtizeden keresztül, 1895–1905 között a magyar irodalom legmodernebb verseit írta, de az is a tudomásunkra jut, hogy ez csak mintegy véletlenül sikerült neki.) Avagy megpróbáljuk úgy olvasni őket, hogy a dzsenderalapú elfogultságok skatulyáiból kiszakadhassanak, és így az élő hagyományhoz utat találjanak.

16-17. oldal

_Andrea_ P>!

„Az emlékezés társadalmi tevékenység, tehát az alkalmazkodás vagy éppen ellenállás jelenségei ugyanúgy velejárnak, mint egyéb társas cselekvéseinkkel. Az egyén komformizmusból hozzáigazíthatja az emlékeit a csoport narratívájához, vagy elutasíthatja annak akár cáfolhatatlan tényeit, hogy saját önértékelését megszilárdítsa, kognitív disszonanciáját csökkentse” – írja Ébli Gábor

28-29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kognitív disszonancia
_Andrea_ P>!

Úgy tűnik, a női írók számára az írás maga válik témává és problémává. Ennek egyik oka, hogy mivel „olyan nyelven írnak, amely a nő szubjektivitás tapasztalatát marginalizálja, élesen érzékelik tapasztalat és reprezentáció szétválását”. Ezért a női költők „a nyelvet mindig ismeretlenként, idegenként, másként tapasztalják meg”. Fontos tehát a nyelvhez való viszony, a saját nyelv megtalálásának kérdése, a visszaigazolás és a kommunikáció fokozott igénye. Poétikailag ez a kérdések és felszólítások halmozásában is jelentkezhet. (Mindezt egyébként saját verseimben, és a rájuk érkező reakciókban is tapasztaltam, és szóba kerül a róluk írott kritikákban is.)
A 20. századi női próza sajátosságaival Zsadányi Edit foglalkozott több írásában is. Jellemző a „tárgyakba vetített szubjektivitás” a személytelen narráció, a felsorolás és a mellérendelő szerkezetek kitüntetett szerepe. Ezek révén az elbeszélő nem strukturálja, csupán felsorolja, lejegyzi az eseményeket; a szereplő pedig nem irányítja, hanem elfogadja a sorsát.
A női líra dialogikusságára, kérdező és önreflexív megszólalási módjára a női önéletrajzokban kialakuló identitásformációk rímelnek, amelyeknek megkülönböztető jegye a másokkal való viszonyban kialakuló identitás, a fókuszálás a kapcsolati hálóra, a családi kapcsolatokra, a bizonytalan – mozgó – elbeszélői pozíció, az alávetettség érzékeltetése. A női autobiográfiák fontos elemei emellett a lánytest és a női test, illetve a privát szféra mint téma, és az érzések és a pszichoszomatikus tünetek kiemelt szerepe, és – itt is – a közvetlenség és az intimitás, valamint a szorongás az írástól.

23-24. oldal

Boglarina>!

Az irodalmi folyamatoknak része az is, ahogy szereplőik – emberek és intézmények – formálják őket. Máig erősen tartja magát a köztudatban az a vélekedés, hogy egy jó mű előbb-utóbb ismert lesz; egy igazán jó szerző – bár lehet, hogy nem éri meg – egyszer mindenképpen híres lesz. S közben megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától történik. A szövegek emberek – írók, olvasók, szerkesztők, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvkiadók, könyvterjesztők, könyvesboltosok – közvetítésével és intézmények által meghatározott keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. Az irodalmi életnek szereplői vannak, e szereplőknek pedig céljai, érdekei, társadalmi rangja, szerepe, érzései, döntései. Hogy dől el, mi a jó? Melyik irodalmi mű jó és melyik nem az? Melyik lesz érdemes arra, hogy tankönyvekbe bekerüljön, és melyik nem? Hogyan határozzuk meg azokat a normákat, mércéket, szempontokat, amelyek alapján ezeket a döntéseket meghozzuk? Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését.

14. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Varga Virág – Zsávolya Zoltán (szerk.): Nő, tükör, írás
Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők
Mohay Béla: Katherine Mansfield világa
Kádár Judit: Engedelmes lázadók
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról
Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának
Szabó József: Lengyel József alkotásai és vallomásai tükrében
Kiszely Gábor: Lengyel Balázs
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
Liktor Katalin: Rokon álmok álmodója