Méhek 74% 17 csillagozás

Észtország, XVII. század. Laurentius Hylas hajón érkezik a nagy svéd birodalom e távoli csücskébe Leidenből, hogy egy nem részletezett botrány után Tartu egyetemén folytassa szép csendben tanulmányait. Útja minden, csak nem nyugodalmas: szeretett sándorpapagája, Clodia tisztességben megboldogul, de még tetemét sem sikerül méltó sírba temetni. spoiler Ráadásul Laurentiust makacs betegség támadja meg, és régi melankóliája is kezd elhatalmasodni rajta. Innentől a szöveg valamiféle finom lázálomra kezd hasonlítani: egyfelől betekintést nyerünk az egyetemi életbe, az Arisztotelészről, a fekete epéről meg az angol színdarabokról folytatott disputákba, de az egyetem falain kívülről egyre agresszívebben szűrödnek be a külvilág zajai – az éhínség, a babona és a boszorkányüldözés. Friedenthal pazarul építi fel ezt a mocskos XVII. századot, amiben az elme éppen kezd ébredezni (Descartes például már közkézen forog a művelt úri nép körében), de jó darabig törölgetni fogja még a csipát a szeméből. Látszik, hogy a szöveg mögött sokrétű és élő tudás van – nagyon sokáig úgy festett, nem ússza meg 4,5 csillag alatt.

Aztán a 200. oldal táján azon kaptam magam, hogy már csak hetven oldal van hátra, de a történet még mindig gyerekcipőben pitlikel. Gyönyörűen megy az atmoszférateremtés, csak a cselekmény marad kacska – a bevezetés-tárgyalás-befejezés szentháromságból valahogy kimarad a közepe. Persze lehet, ez tudatos írói machináció – tagadhatatlanul növeli például az olvasó bizonytalanságérzetét, amit a posztmodern amúgy valóban szokott –, de összességében mégis az maradt a benyomásom, hogy itt egy 600 oldalas nagy történelmi regény első felét olvastam el. De az nagyon jó első fél ám.

Egy újabb észt könyv, abból a célból, hogy tesztelem azt, hogy tényleg szimpatikus viszonyban vagyok-e az észt irodalommal, avagy csak bebeszélem magamnak. Úgy tűnik, hogy mégiscsak igaz lehet, hogy rezonálok az észt irodalommal. A könyv elején még kicsit idegenkedtem a történettől, de nyomban megéreztem azt a zamatot, amelyre annyira jellemző a természethez való sajátos viszony. Aztán beszippantott a történet, amely Tartuban játszódik, egy egyetemen, amikor még a svédek voltak ott az urak. Kapunk bőségesen ókori és középkori filozófiát, elmélkedéseket lélekről, életről, halálról, boszorkányságban való hitről, és közben az egész országban éhínség dúl.

Cselekménynélküliség. Lebegés. Lelkek. Sár, eső. Éhínség, tartui utcák. Láz, betegség. Nedvek és szagok. Clodia, a halott papagáj. Clodia, a szellemlány. Fehér cipó és sör. Álom, álmatlanság, látomás. Diákok, professzorok. Tudomány és filozófia. Babonaság. Okkultizmus, boszorkányság. Élet, halál. Méhek. Méz.

Mindez gyönyörű fordításban, csak éppen egy nem lebilincselő regényben. Abban, hogyan lehet a szinte semmiről részletesen és költőien írni, bravúros.

Boszorkányság! Babonaság! Szemmel verés!
Mágikus főzetek! Furcsa betegségek! Nedvek és bűzök!
Túltengő fekete epe! Érvágás házilag!

Hát micsoda izgalmak ezek itt, nem?

Nem teljesen. Vagy nem úgy.

Nekem régi vágyam, hogy olvassak egyszer egy olyan regényt, aminek nincs története, de úgy vettem észre, még a legelvetemültebben kísérletező kedvű regényírók sem tudnak ellenállni a történet kényszerének, és végül szinte mindig kerekedik valami mese.

Hah, Friedenthal ebben a tekintetben remekül teljesít, ennek a regénynek ugyanis jóformán semmi története nincs – jó, hát van itt egy Laurentius nevű diák, aki valami rejtélyes okból kifolyólag távozni kényszerül a leideni egyetemről, és átiratkozik Tartuba, hogy ne legyen szem előtt. Az első egyetemi hét alatt Laurentius egyfolytában beteg és lázas, úgyhogy a fő célja az, hogy meggyógyuljon (ez nem annyira megy neki). A másik fő célja meg az, hogy meghúzza magát és ne keltsen feltűnést (ez még annyira se).

Szóval kb. ennyi – de ez a kb. ennyi rém izgalmas, mert bár történet nincs, hangulat- és világteremtés van bőven. Jó kis 17. századi, még felvilágosulatlan atmoszféra ez, meg jó kis nyirkos, sáros, sötét, kaotikus világ, ahol még nem vált el egymástól a babona és a tudomány; ahol a betegségeket vagy boszorkányfőzettel gyógyítják, vagy pedig beöntéssel és/vagy érvágással; ahol azt sem könnyű eldönteni, hogy valaki boszorkány-e vagy pedig olyasvalaki, aki képes felismerni a boszorkányokat (de ez utóbbi képesség is gyanús ám!) – az a gondolat meg még fel sem merül komolyan, hogy lehet, hogy nincsenek is boszorkányok.

(A végére már én sem vagyok benne biztos, hogy vannak-e – Laurentius láza szerintem az én agyamra is ráment.)

Európa pereme, a balti lapályt a puritán svéd korona uralja – na hiszen próbálna meg nem puritán lenni, szarból kastélyt építeni. Sárból tapasztott világ ez, s a lesunyt emberfőknél magasabb épületeket gyámpillérek helyett talán csak a sűrű bűz tartja össze. A fekete epénél csupán a bűz szerepel gyakrabban a bekezdésekben, no meg az éhezés.
A tudomány nagyrészt még babona inkább – hát ide érkezik meg Hollandiából L., a 17. századi Erasmusos diák, de aki modern elvárásainkkal szemben nem a helyi drogtanyába vált bérletet, hanem próbál nem éhen veszni és nem megfagyni.
Ó, és boszorkányság márpedig létezik. Hozzávalók: kelet-európai sár és fekete epe. Vagy ha még sincsenek, boszorkányos írók azért vannak, mert itt majdnem elhitették velem, hogy jó regény, pedig ez csak egy nagyregény felvezető fejezetének lenne príma – meghúzva, mint ahogy ilyesmit @Kuszma is említett. Lám, így lehet levonni egy fél csillagot, dicséretként.

Ez a történet nagyon megfogott, magával tudott ragadni, köszönhetően a remek fordításnak, és sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért. Ennél a könyvnél nem bántam volna, ha 800-900 oldalt tesz ki, vagy esetleg egy regénysorozattá nővi ki magát az egyetemi évek, majd az utána való boldogulás történetének elmesélésével.
A történet a XVII. században játszódik: az iskolázottság hiánya miatt az emberek a babonákkal és boszorkánysággal magyarázzák a számukra érthetetlen dolgokat.
Főhősünk alig 1 hetét ismerthetjük meg Tartuba érkezése után. Ezalatt az idő alatt végig esik az eső, sár és hideg van, ráadásul a láz is kerülgeti Laurentiust, amit tetéz kedvenc papagájának elvesztése is. Étvágya sem nagyon van, így érthető, hogy lázálmok, és hallucinációk gyötrik.
A történetben megismerhetjük az akkori gondolkodást, a tudományok térnyerését az egyetemi professzorok által, akik szerencsére ide az isten háta mögé is elhozzák a máshol már teret nyert új gondolatokat és módszereket.

Hát ez most nekem nagyon nem ment… Mármint elolvastam, próbáltam valamilyen értelmet keresni benne, úgy éreztem,van valamilyen szimbolikája,csak én nem jövök rá…. De lehet,hogy egyszerűen csak az a helyzet,hogy ez nem az én könyvem. A főhőst én nem melankolikusnak mondanám,hanem egy neurotikus pasinak, akitől isten mentsen. A korfestés érdekes volt, nekem úgy tűnt,hogy időben az 1600-as évek vége felé járunk, érdekesen keverednek a tiszta tudomány és a boszorkányság tanai. Vannak kérdéseim, amikre nem világos a válasz. A közbeiktatott egyes szám első személyű fejezetekben is Laurentius beszélt? Ő korábban boszorkánysággal vádolt meg embereket,akiket ki is végeztek? Képzelgései voltak, pl. a lányról,akit ugyanúgy hívtak,mint a papagáját? Egyszóval nekem ez a könyv most kissé nyögvenyelősen ment, mondhatni tisztességből olvastam ki,mert egy kolleganőm kölcsönözte, akinek nagyon tetszett. Vagyunk olyan kapcsolatban,hogy meg fogom mondani,engem egyáltalán nem ragadott meg.

Bepillantást nyerhetünk a 17. század végi nagy éhínségbe, és a korabeli filozófiai és orvosi elméletekbe.
Számomra nehezen olvasható, a nyelvezete és a sok korabeli idézet miatt. De mégsem tudtam félbehagyni. Érdekelt mi lesz a vége. Igazi szépirodalmi mű, szépen felépített cselekménnyel.