Ennek a könyvnek is nagyobb elvárással indultam neki, mint amit be tudott a végére igazolni. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, mert az messze áll a valóságtól. Amikor kézbevettem úgy gondoltam, ez csakis egy ötcsillagos olvasmány lehet, de mint kiderült, számomra csak a négyet éri el.
Maurice Druon régi és kedves ismerős „Az elátkozott királyok” óta. Azt a sorozatát szinte levegővétel nélkül olvastam ki, annyira izgalmas, fordulatos és az én ízlésem szerint megírt. Elképzelhető, hogy az én hibám, de egy hasonlóan izgalmas élményt vártam ettől a könyvtől is, hiszen a görög mítoszok is tulajdonképpen ugyanazokról a dolgokról szólnak, mint a francia királyok sorsa: hatalmi harcok és háborúk, cselszövés és intrika, szerelmi tragédiák és nagy egymásra találások. Ezen kívül, a fülszövegben ígért „francia könnyedség” és a több értékelésben is említett „humor” azt idézte elém, hogy ez egy rendkívül szórakoztató könyv lesz.
Bár úgy hangzik, nem negatívumként hozom fel azt, hogy nem (kifejezetten) szórakoztató. Csupán annyit szeretnék ezzel mondani, hogy más, mint amire felkészültem, így bár egy nagyon jó olvasmánynak bizonyult a maga nemében, egészen végig elkísért az első oldalak után tapasztalt hiányérzet, az elváráshoz való összevetés nyomán.
A könyv valóban az emlékiratok hangulatát idézi. Egyes szám első személyben íródott, és a történetmesélés tulajdonképpen – ahogy ez az egyik oldalról a másikra haladva kiderül – csak egy indok arra, hogy Zeusz (akiben talán nyugodtan feltételezhetjük, legalább részben, magának az írónak a megnyilvánulását) elmondja a véleményét a jelen korról, és hogy megossza velünk néhány bölcs és megfontolandó gondolatát a világ dolgairól, legyenek azok az egész emberiségre kiható eszmefuttatások, vagy csak az egyénre korlátozott meglátások. Az „emlékirat” a nagyapa – Uránosz – korától kezdődik és Zeusz Hérával kötött házasságáig követi végig a görög mítoszokból már ismert eseményeket. Ami hatalmas erénye a könyvnek, és tükrözi a szerző zsenialitását az, hogy ezeket az eseményeket, amelyeket általában különálló történetek formájában szoktunk meg, teljes egésszé varázsolja, egy egységes történetté, aminek megvan a maga folytonossága, és amiben az epizódok logikusan és időrendben következnek egymásból.
Egy-egy jelentősebb momentum leírása után, Zeusz megszólítja az olvasót (a ma emberét), és tanulságot von le számára az éppen elmesélt történetből, intelmeket oszt és tanácsokat ad hosszabb-rövidebb monológok formájában, teljesen olyan érzést keltve ezzel, mintha csak példabeszédeket olvasnánk, vagy éppenséggel hallgatnánk.
Olvasás közben ezt jegyeztem fel magamnak: „ez Druon füveskönyve”. Most, hogy a könyv végére értem, egyre inkább úgy érzem, hogy ez továbbra is egy vállalható állítás. Druon, Zeusz hangján, a háború ellen szól, a természet megóvása mellett, a helyes cselekedetekről, a helyes meglátásokról, az emberi természetről és kapcsolatokról, és nagyon sok helyen az érzelmekről. Hogy ez mind eljusson hozzánk, és minél hatásosabb legyen, kell a távolság: a kétezer év távolsága, ahonnan Zeusz visszatekint, és az ember és isten közt levő távolság. Bár Zeusz végtelenül emberséges, mind az ő, mind a többi a történetben megemlített istenség esetében is, érezni lehet a „magasabb szféra” adta méltóságot és az emberi léten átnyúló hatalmat. Ez a kettősség, ami isteni mivoltából, de emberséges megnyilvánulásaiból ered, szintén megalapozza az kifejtett gondolatokat. A stílus látszólagos könnyedsége és játékossága az, ami egyfelől áthidalja a távolságokat író és olvasó, isten és ember, múlt és jelen között, másfelől lehetővé teszi számunkra, hogy a történet mögé lássunk, hogy a felelevenített mítoszokon túl, elolvashassuk Druon füveskönyvét.
A regény egy Szünet című nagyon rövid fejezettel ér véget, melyben Zeusz elbúcsúzik tőlünk, de ugyanakkor a cím és az utolsó pár sor arra utal, hogy nem ez az utolsó találkozásunk. Talán ez egy üzenet az írótól, hogy a regénynek lesz még folytatása, hiszen még sok minden történik az után, hogy Zeusz maga mellé veszi Hérát, tehát még bőven lenne miről írni emlékiratot.
