Maurice Choury újabb könyvében a realista festőművészet egyik kimagasló alakjával, Gustave Courbet-val foglalkozik. Regényes életrajza, melyet korabeli dokumentumok, kiadatlan kéziratok alapján írt meg, a festőművész alkotói és politikai pályáját rajzolja meg. Choury pontosan nyomon követi a művész életútját, alkotói fejlődését, de dokumentumregényének középpontjába a párizsi kommün éveit, a politikus művész magatartását helyezi. Courbet-nak a realizmus elfogadtatásáért vívott harca szorosan egybefonódik a mindennapok valóságához kötődő politikus ember humánus gondolkodásával, a művészi és a társadalmi valóság igazságát kereső tevékenységével. Choury nemcsak a Kőtörők, a Birkózók, a Szajnaparti kisasszonyok, A műterem alkotójának hétköznapi arcát mutatja be, hanem a kommün harcosának, a Vendôme-oszlop „szétszerelőjének” valóságos, tényekkel igazolt szerepét is feltárja. Choury regénye a művészettörténet egyik nagy egyéniségének alakját segíti… (tovább)
Jó napot, Courbet úr! 2 csillagozás
Róla szól: Gustave Courbet
Kívánságlistára tette 1
Kiemelt értékelések
Gustave Courbet, művészetével megelőzte korát. Szakított a hagyományos témával, színvilággal és technikával. Ezzel, és a Temetés Ornans-ban, később a Hazatérés az értekezletről c. festményével, kihívta a hatalom haragját, ami szinte egész életét végigkísérte.
A pisztolylövések, amelyek a hagyomány ellen irányulnak, még ha a pisztoly agya egy ecset, akkor is megzavarják a festményeket lakkozók, és a miniszternél hízelgők nyugalmát vagy szolgalelkűségét…
Külön háborút kellet vívnia, hogy egy-egy kiállításon jelen legyenek képei, ami több-kevesebb sikerrel meg is valósult. Első mecénása Alfred Bruyas volt, aki nem csak elfogadta, de tisztelte is tudását – és örök barátság alakul ki köztük. Ennek kezdeti megnyilvánulása a Jó napot, Courbet úr! című festmény (melynek eredeti címe a Találkozás volt).
Bár olyan festők csodálatát vívja ki, mint Eugène Fromentin, Pierre-Auguste Renoir, Edgar Degas és Claude Monet, a hatalom igyekszik eltemetni művészetét. Antibonapartista buzgalma vezeti a politikai életbe való bekapcsolódáshoz. Ideológiája, hogy a hatalom nem játszhat szerepet a művészetben, a párizsi kommün tagjai közé hajtja, ahol a Művészeti Bizottság elnöke lesz. A kommün bukása után, eszméiért nagy árat fizet. Több társával együtt börtönbe zárják. Érdekessége a dolognak, hogy a fő vád a Vendôme oszlop lerombolása, holott nem ő volt a döntéshozó és ott sem volt azon az ülésen, amelyen a döntés megszületett. A későbbiekben, ezért, több-százezer frank megfizetésére kötelezik. Svájcba menekül- és menekíti festményei egy részét. Földjüket, értéktárgyaikat, a maradék képeket aprópénzért elárverezik.
Svájcban hal meg, az alkohol okozta májelégtelenség következményében. Igen termékeny munkájának köszönhetően, még azt a luxust is megengedhette magának – egy elkeseredett, reménytelen pillanatában –, hogy közel hatvan képét elégesse.
Híresebb képei még a Kőtörők, Szerelmesek, Courbet fekete kutyával, Az álom…
Nem tisztségem lll. Napóleon ténykedését sem kritizálni, sem méltatni. Erre, és a 19. század Franciaországának politikájára Jules Vallès – Courbet barátja –, adja meg a választ: „Bárki, aki ebben a viharos évszázadban, a világnak ebben az órájában kiválik a tömegből, és egy lépést tesz előre, örök veszedelemre van ítélve. Egyik oldala céltábla, a másik zászló…”
Konklúzió: Többet szerettem volna olvasni a festészetről, mint a történelemről. Ha nagyon sarkosítani akarok (és akarok), túl sok volt benne a történelem. Tragikus, nevetséges és unalmas volt Bonaparte Napóleon obeliszkje körül kialakult viták többsége, mivel összességében legalább harminc oldalt szenteltek neki.
Szerettem volna részletesebben megismerni a művész technikáját, több pletykát a magánéletéről. Több információt barátaihoz (sok volt neki) fűződő viszonyáról. Ez kimaradt. Hiányérzettel tettem le a könyvet. Nem Maurice Choury lesz a kedvenc életrajzíróm.
Nem is tudom, az az igazság hogy szerintem érthető módon művészéletrajzot vártam, de a könyvnek érzésem szerint több mint a fele nem a festőről és művészetéről szól, hanem az 1870 körüli politikai csatározásokról telehintve számomra teljesen ismeretlen nevekkel. (Lehet, hogy nem ír ilyen hosszan erről, de az biztos, hogy nagyon hosszúnak tűnt, mikor olvastam). Így elég nehéz volt követni a szöveget, és bevallom, untam is, mert inkább Courbet művészetéről szerettem volna olvasni. Természetesen fontosak a körülmények meg a politikai – társadalmi háttér, de ez nekem egy kissé túl részletes volt.
Népszerű idézetek
Egy dobozból, ahol teli üvegekben a festékeit tartja, késével szedi ki a fehéret, a sárgát, a vöröset, a kéket. Keveréket készít a palettáján, a késével ráteríti a vászonra, majd biztos és határozott mozdulattal lekaparja, miközben elméleteit magyarázza: „Önök csodálkoznak azon, hogy a vásznam fekete. Pedig a nap nélküli természet fekete és homályos; én ugyanazt csinálom, mint a fény: megvilágítom a kiemelkedő pontokat, és kész a kép… A kés az én legjobb szerszámom. Próbáljanak meg ecsettel festeni ilyen sziklákat, melyekbe az idő és az eső felülről lefelé nagy vájatokat mart!”
57-58. oldal
Biztosíthatom, hogy az embert éppoly kíváncsisággal szemlélem, mint egy lovat, egy fát vagy a természet bármely részét; íme, ez minden. S már régóta semmiért sem haragszom meg, ebből a szempontból biztosíthatom Önt, hogy visszanyertem nyugalmamat.
De továbbmegyek. Sikerült boldoggá tenniük, mert amikor figyelemmel tanulmányozom őket, ahányat látok, annyi különböző jelenséggel találkozom, s ez örömmel tölt el, és bizonyítja, hogy ők magasabbrendűek a lovaknál.
34. oldal
A realista címet – írja Courbet – rám kényszerítették, akárcsak az 1830-as évek festőire a „romantikus” elnevezést.
Az ilyen címek semmilyen korban nem adták a dolgok igazi lényegét; ha ez másképp volna, a művek feleslegesek lennének…
Minden rendszer és előre elhatárolt álláspont nélkül tanulmányoztam a régiek és a modernek művészetét.
Nem akartam sem az előbbiek utánzója, sem az utóbbiak másolója lenni; még kevésbé akartam a l'art pour l'art haszontalan céljához érni!
Nem! Egész egyszerűen azt akartam, hogy a hagyomány tökéletes ismeretéből saját egyéniségem logikus és független érzését merítsem.
Megismerni, tudni, hogy alkothassak – ez volt a gondolatom, hogy képes legyek korszakom erkölcseit, eszméit, szellemét felfogásom szerint kifejezni, hogy ne csupán festő legyek, de ember is; egyszóval célom: az élő művészet megteremtése.
39-40. oldal
Szeptember 22-én Courbet-t a Saint-Pélagie-börtönbe zárják, a közönséges bűnözők közé. Szürke rabruhába öltöztetik. Engedélyt kér az igazgatótól, hogy festőállványt, vásznat, festéket hozathasson. Kérését elutasítják, mert „nem azért van ott, hogy szórakozzék!” […]
Ahelyett, hogy engednék festeni, posztócipők készítésére kényszerítik, amihez egyáltalán nem ért.
„Ez is egyfajta realizmus” – jegyzi meg filozofikusan.
122-123. oldal
A művészet teljesen egyéni; a művész személyes inspirációjának és saját tanulmányainak eredménye. A művészet kortársi; egyetlen korszakot sem érthetnek meg és nem is reprodukálhatnak mások, mint saját művészei. A festészet konkrét művészet, valódi és létező dolgok megjelenítése. A természetben látható szépség a művészet minden szabályánál magasabb rendű; kifejezése egyenes arányban van a művész által nyert érzékletek erejével. Nem lehetnek iskolák, csak festők vannak. Az iskolák csak a művészet analitikus eljárásainak kutatására szolgálhatnak, és nem vezethetnek külön-külön semmiféle szintézishez.
50. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Farkas Zsuzsanna: Rippl-Rónai József ·
Összehasonlítás - Bényi László: Paál László ·
Összehasonlítás - Híres festők 123. – Bronzino ·
Összehasonlítás - Sophie Fourny-Dargère: Monet ·
Összehasonlítás - Adrovitz Anna – Kalla Zsuzsa (szerk.): Arc poetica ·
Összehasonlítás - Láncz Sándor: Gerzson Pál ·
Összehasonlítás - Dömötör János: Városról, művészetről ·
Összehasonlítás - Székely András: Kandinszkij ·
Összehasonlítás - Farkas Veronika: Feszty Masa ·
Összehasonlítás - Móricz Virág: Zichy Mihály ·
Összehasonlítás