Maga-ura ​parasztok és uradalmi cselédek 2 csillagozás

Földműves-sorsok két falu, két közösség, kétféle múlt, kétfajta mentalitás tükrében. Történetek az első világháborúig visszapillantva, s a hetvenes évekig felgombolyítva. Hasonlóságok és különbségek.

Az egyik település Pusztafalu, a Zempléni-hegység völgyében, nem messze a füzéri vártól, a szlovák határon. Ez a maga-ura parasztok falva, azoké a nyakas kálvinistáké, akik magukat tatárok ivadékainak vallják. A másik község neve nem hangzik el, csupán annyit tudunk meg róla, hogy egykori uradalmi terület, a Tisza partján, országos főút szeli ketté, s vasútja is van (meg hogy a jószágot innét tavasztól őszig a Hortobágyra hajtották legelni). E falu lakói zömmel a régi birtok volt cselédei, akik 45 után, a földosztás révén lettek csupán önálló gazdálkodók.

S a két szociográfiából – melyek rövid összekötő szövegekkel egybefűzött interjúsorozatok – kibontakozik az eltérő múltból, a népesség különböző mentalitásából fakadó, máig (kb. a nyolcvanas évek elejéig) érezhető eltérés a közösség sorsában.

A maga-ura parasztok életét szigorú íratlan törvények szabályozták: kemény munka, takarékosság, az adok-kapok pontos számbavétele, nehéz időkben összetartás, tíz körömmel kapaszkodás a földbe. Ez teszi lehetővé a nehéz idők túlélését, s jut túl a legnagyobb trauma – a téesz megszervezése, a saját föld beadása – megrázkódtatásán is úgy, hogy a falu népe újra és újra alkalmazkodik a külső kényszerekhez, anélkül, hogy azokat feltétel nélkül elfogadná. Ezekben az interjúkban érződik a közös értékrendből fakadó összetartás, az önálló gazdálkodás, a saját döntések révén megmaradt magabiztosság. Kíváncsi lennék, mi a helyzet a faluban manapság…

A volt uradalmi cselédek élete másként alakult. Jól érzékelhető az önállótlanságból fakadó bizonytalanság: a 45-ös földosztás után sokan képtelenek az önálló gazdálkodásra; számításokat végezni, tervezni, munkát önállóan beosztani nem tudnak, felsőbb parancsra, irányításra várnak. A felemelkedés útja nem közösségi, hanem egyéni – ki-ki a maga módján próbál boldogulni. A téeszesítés érdekes módon a pár éves ’újgazdáknak’ néha nagyobb lelki csapás, mint a régóta önálló gazdáknak: a földosztás és a kollektivizálás gyors egymásutánját nehezebben emésztik meg. A többség mégis némi megkönnyebbüléssel megy be a ’közösbe’, mentesülvén ezzel az önálló döntések felelősségétől, ami – úgy tűnik, a cselédlétből fakadóan – az itteniek közül sokaknak még mindig nagy teher. Itt is érdekes lenne – több mint harminc év elteltével – újra megvizsgálni: hogy illeszkedik a föld népének mentalitása a visszatérő nagybirtokok világához.

A kötet stílusa – elemzések és statisztikák helyett javarészt interjúk – nekem tetszett. Így az elbeszélt sorsok kövecseiből az olvasó maga rakja egybe az összképet.

Nagy szükség lenne hasonló könyvekre manapság is: a sok posztmodern fikció mellé némi kozmetikázatlan földhözragadtság… Kár, hogy a Magyarország felfedezése sorozat kipusztult. Lenne itt még felfedezni való bőven.