Szép ​versek 1970 1 csillagozás

Hajnal Anna
KEGYELEM

ezüstszövésű páncél rajtam
sűrűszemű magány
valaha Isten lánya voltam
még az vagyok talán

Hajnal Anna

Keresztúri Dezső: Lamentáció

Valakit mindig világrahoznak,
Valamit mindig összecsomóznak.

Valakit mindig elvetnek,
Valamit mindig szeretnek,
Valakit mindig felesznek,
Valamit mindig megvesznek,
Valamit mindig bejárnak,
Valakit mindig bezárnak,
Valamit mindig letörnek,
Valakit mindig megtörnek,
Valamit mindig szapulnak,
Soha semmit sem tanulnak.

Valamit mindig egybehordunk.
Valakit mindig porbafojtunk.

Valakit mindig csigázunk
Valamit mindig hibázunk,
Valakit mindig megejtjük,
Valamit mindig leejtjük,
Valakit mindig űzetünk,
Valamit mindig fizetünk,
Valakit mindig szervezünk,
Valakit mindig tervezünk,
Valakit mindig temetünk,
Mindig mindent elfelejtünk,

Valakit mindig elhamvasztanak.
Valakit mindig feltámasztanak.

Keresztúri Dezső

Ladányi Mihály
Vad dal

Két házsor közt egy vad dalt dúdolok:
Az Ó HA MILLIOMOS LENNÉK kezdetű
nemzeti dal korában
a MARSEILLAISE-szel
verek be minden ablakot!

Ladányi Mihály

Ratkó József
NAPRAFORGÓ

Nem szeretem a napraforgót,
gátlástalan,
koldus-növény, mind arra fordul
világtalan
arcával, amerről a Nap
szórja arany
piculáit: rézből vert, cifra
tányérja van.

Fény-kakas, tudja jóelőre
a fény-irányt:
nem éri baj, befordul mindig
a fény iránt,
kisemmizi törpe növésű
kisöccseit.
Nem is bánom, hogy nyár utolján
fejét veszik.

Ratkó József

Bella István
INDULÓ HELYETT

Hogy születnek a katonák?
Miféle anya szüli őket,
hogy nem érzik a bakancs vasát
a rugdalózó megszületőnek?

Hogy nőnek fel a katonák?
Milyen népek nevelik őket,
hogy nem látják szemük szuronyát,
hogy kezükről át nem döfődnek?

Hogy szeretnek a katonák?
Tudja-e, ki öleli őket:
méhében menetel tovább,
csak kapcák és lábak cserélődnek?

Meghalhatnak-e a katonák?
Megemészti e a föld őket,
vagy csak- kezét szorítva hasára-
Csak szüli, szüli, csak elli őket?!

25. oldal · Bella István

Mezei András
A MESE VÉGE

Másként lett minden mulandó.
Minden másképp lett örök.
Ültem néhány kávéházban.
Utaztam céljaim között:

volt egyszer egy király,
ki ment, ment, mendegélt
de az a király,
az sehova se ért.

Mezei András

Héra Zoltán: Vers a tisztaságról

Megtisztulsz te egy napon,
kihajolsz füstjeinkből és leszel ám tiszta –
a ruhád, a szemed, te magad, tetőtől talpig
az első emlékektől az utolsóig,
meglásd, egészen tiszta leszel.

Ó, a tanító lángnyelvek tisztasága!
Náluk is tisztább leszel.
Az égi szózatoké!
Náluk is tisztább!

Mellesleg – észre sem veszed,
annyira tiszta leszel.
Átkoznak, meg se hallod – annyira az.
Ha tűzre vetnének, nem is éreznéd meg a lángot,
annyira tiszta.

És tisztán körbe mész,
ahol csak jártál, mindent bejársz,
tiszta kezeddel mindent megérintesz.
Nem marad semmi a helyén,
minden a helyére kerül

És hálásak lesznek neked a dolgok,
s hálás leszel majd magadnak te is,
tiszta kezű, tiszta szemű,
túl a félelmen, túl a reménykedésen,
ha majd egészen tiszta leszel,
s láthatod, az voltál –
mindig is tiszta!

106. oldal · Héra Zoltán

Tamás Menyhért

Kőarc
Apám ravatala mellett

Kő-arc. Ez már a végső.
Viasz csak rá a csönd
s néma emlékeimből
halotti maszkot önt:

ráncaiban időtlen
a megállt mozdulat
megannyi konok ábra
élőire mutat.

Tamás Menyhért

Erdélyi József: Fedezékek

Jó fedezék ez itt, Budán,
a harmadik emeleten;
késő éjjel, mikor a város alszik
s az ég sötét még keleten,
írogathatok lámpám mellett,
ily áldott csendben csendesen;
nem zavar gondolataimban,
nem akaszt senki, semmi sem.

Jó fedezék volt az is, ott, künn,
a Zbrucs felett; volt asztalom,
asztalomon kisorosz szőttes;
kívül maradt az unalom:
tűzhelyem, lámpám, tintám, tollam,
írópapírom, könyveim;
gránát ha robbant a közelben, –
mi tagadás? – meghalt a rím.

De a helyt jól választottam;
szántott ahol már a halál,
oda már aligha lép többet,
oda már aligha talál;
egy macska be-belesett hozzám,
fedezékem kis ablakán, –
talált az elhagyott házakban
egeret és megélt magán.

Hívogattam hazai szóval:
cicuskám! cicc! de elszaladt;
akadt volna pedig számára
vacsorámból egy-két falat, –
szemében idegen, ellenség,
nem voltam falusi legény;
mégsem ő volt, mégsem az állat, –
az ember: én voltam szegény.

Jó lett volna a tűzhely mellett
hallgatnom a dorombolást;
jobb mint odakünn néha-néha
robbanást, puskaropogást;
otthonná tette volna durva,
földalatti lakásomat;
hiába hívtam: cicc! cicukám! –
megijedt tőlem s elszaladt.

Simogattam volna gerincén
a szikrázó fekete szőrt…
Rég volt; hány éve? – Olvassuk csak:
ötvenkét évvel ezelőtt;
hány ember nem élt annyit s én még
élek hetvennégy évesen,
ha betegen is; de nem reszket, –
verseket ír még jobb kezem.

Volna bár puskám az írószer:
agyonlőném a háborút,
ha tudnám azzal… Bármilyen volt,
messzéről, megszépült a múlt;
regény, költemény lesz belőle,
szép álom s betölti az éjt,
melyben ez az emeleti szoba
egy eleddig még rám nem ontott,

Erdélyi József

Kiss Benedek
Citerahúrok

Miért nem vesztél a Krasznába,
hogy ne lennék ilyen árva!

Lettél volna inkább kender –
dobtak volna a Krasznába!

Kenderkóccá váltál volna,
anyád szöszölgetett volna.

Lettem volna árvacsalán,
magamért így ne tanuljak –
vesztél volna háborúban
hogy ne téged verne a szám!

Hogy ne lennék ilyen árva
elbitangolt édesapám!