Forgive ​Me, Leonard Peacock – Bocsáss meg, Leonard Peacock! 88% 408 csillagozás

Leonard Peacocknak csak annyi kell, hogy valaki azt mondja neki:
Nem vagy értéktelen…

Valakit, akit csak pár jó szóra vágyik, nem lehet nem szeretni. Imádtam a gyereket.

Összetett, jól megírt, izgalmasan felépített történet. A főszereplő egy Hamlet-imádó srác, akivel csúnyán elbánt az élet, ezért be akarja fejezni a történetét, de a mellékszereplők is fantasztikusak! Imádtam a fiú kapcsolatát a hegedűssel, a karjait takargató tanárával, a szomszéd Bogart-rajongóval, de még Lindával is.
spoiler

Kedvencek: a levelek a jövőből, Herr Silverman.

Bővebben + borítók innen-onnan:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/04/bocsass-me…

„És talán tényleg léteznek a világon még olyan emberek, mint Walt, akik arra várnak, hogy rájuk találjak.”

Leonard Peacock! Boldog születésnapot!

Egyszerűen imádtam ezt a könyvet!

Matthew Quick-et kellene méltatnom, de inkább megkeresem, és megölelem.

Megfogott, letaglózott, összetört, elgondolkodtatott.

Nekünk, a világ Leonard Peacockjainak kellenek olyan világítótornyok, mint Matthew Quick, hogy rávilágítson a törékenységünkre, a lelkünkre, az értékünkre, a sérülékenységünkre.

„Szoktad azt érezni, hogy fényt sugárzol, de azt senki sem látja?”

Ez a könyv, amiről nem is tudom, hogy mit írjak. Jó könyv volt? A maga nemében igen. Pedig már ezer éve halogattam, azt hittem, hogy ez nekem nem fog tetszeni, mivel az öngyilkosság témáját feldolgozó könyvekkel nem feltétlenül vagyunk jó barátságban. Viszont Matthew Quick úgy tudta megfogni ezt a témát, hogy egy jó, olvasmányos könyv vált belőle. Ahol nem legyintek a főszereplő gondjaira, ahol azt tudom mondani, hogy igen, megértem. Anno a 13 okom volt ezt nem tudta belőle előhozni, viszont ha az író egy ilyen témához nyúl, ennek kellene lennie az elvárható reakciónak, különben nem volt értelme az egésznek.
Érzékenyítésre kiváló könyv, persze csak az arra fogékonyak számára. Hinni szeretnék abban, hogy még sok-sok olyan ember van, aki mások problémájára nem csak legyint, hanem megértően fordul oda és támaszt nyújt, ha mást nem, csak meghallgatja a bajba jutott társát.
Leonard legnagyobb gondja az volt, hogy nem volt senkije. Nem volt kihez fordulnia, ha gondja volt. Nem volt kivel megbeszélnie a traumáit, ha véletlen mégis lett volna valaki, az csak elbagatellizálta volna, aminél nagyobb hibát el sem lehet követni egy lelkileg sérült embernél.
Az egész történet kb. másfél napot ölel fel, Leonard születésnapját. Akármit is mondunk, azért a legtöbben vágyunk arra, hogy az embereknek legalább ilyenkor eszükbe jussunk. Ez a nap egy kicsit más. spoiler
Azt hiszem, Leonard a magánya miatt lett ilyen fura fazon, mert akárhogy is nézzük, átlagosnak nem mondható. spoiler
Ez az a könyv, ami váltott ki belőlem érzelmeket, mégsem tudok róla mit mondani. Nagyon jó vitatéma lehet ez a könyv a megfelelő klubokban.
A fél csillag levonást azért kapja, mert spoiler
Ajánlom.

Nem szabad hagynod, hogy a világ tönkretegyen. Ezt a harcot nap mint nap meg kell vívnod.
Teljesen összetörte a szívemet ez a könyv, és mégis imádom.
Mindenkinek a kezébe nyomnám, aki egy kicsit is érezte magát magányosnak, reménytelennek és depressziósnak.
Ez az a könyv, ami megszólítja az embert, és nem ereszti amíg végig nem olvassa. Megmutatja, hogy ne féljünk mások avagy önmagunk lenni, még ha következményekkel is jár. Mert ettől leszünk boldogak, vagy legalábbis ez az út vezet a boldlogsághoz.
Mellékesen megmlíteném, hogy mindenkinek kellene egy Herr Silverman, aki csendesen, de kitartóan és teljes szívvel figyel, még akkor is, ha alig ismer, és mindent megtesz, hogy segítsen, akárki is vagy. Nagyon ritka az ilyen ember, ami szomorú tekintve a mai rosszindulatú, előitéletes és magamutogató társadalmat. (kivételek persze szerencsére vannak :))
Egy biztos a szívemhez szólt a könyv, nem egyszer megríkatott, és abszolút a rabjává tett.

Teljesen vakon kezdtem bele ebbe a kötetbe, nem olvastam el előtte a fülszöveget, így kicsit sokkolódtam, mikor rájöttem, hogy a központi témája a gyilkosság és az öngyilkosság lesz, kicsit meg is ijedtem, hogy durva lesz és nem fog tetszeni. De szerencsére olyan módon adta ezeket a fontos témákat az író, hogy nagyon gyorsan peregtek a lapok és teljesen beszippantott a cselekmény. Az az egy zavart csak a könyvben, hogy rengeteg lábjegyzete volt, volt olyan, hogy majdnem két oldalon keresztül csak a lábjegyzetet olvashattuk, ami nagyon zavaró volt, jobban örültem volna, ha a cselekménybe kerül bele a szövege, hisz ott is helyt állt volna, szóval nem tudom, miért így lett ez megszerkesztve.
Egy elnyomott, megtört és depressziós fiatal fiú szemszögéből olvashatjuk a cselekményeket, aki annyira a gödör aljára ért, hogy spoiler

(…) a zene ajándék, és amikor csak tehetjük, meg kell vele örvendeztetnünk másokat.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Szerintem egy kicsit sok volt.
1. : Először nézzük az oldalszámokat, hiszen Leonardnak egyetlen egy napját írja le majd 300 oldalon keresztül.
2. : Ezeken az oldalakon rengeteg leírás, kiegészítés van lejegyzetelve, amelyeket a felétől kezdve már el sem olvastam. Nem adnak olyan sokat hozzá a történethez, inkább csak rontják az olvasási élményt.
3. : Herr Silverman órái sem nyerték el a tetszésem, de ezeken leginkább a tananyag témái zavartak.
4. : Megannyi sötét gondolat, nyomasztó fejezetek és a nagy elhatározás után a könyv vége egyszerűen szörnyű. Mármint igen, végre nem egy olyan vég… de ennél a könyvnél, ilyen lehangoló cselekménynél az ember nem erre a befejezésre számít.

Ezektől eltekintve nem rossz könyv. Ha lehetne, minden nehéz, depresszív sorsú diáknak egy H.Silverman tanárt kívánok. Tudom, sokan szeretik a könyvet, de megkérek mindenkit, hogy legyen tekintettel arra, hogy ez az én véleményem. Mindenki azt olvas amit szeretne, s mindenkinek más a stílusa, véleménye, és ezt el kell fogadnunk. Ettől jó a moly, hogy ilyen színes közösség vagyunk. Köszönöm!

Nagyon nehezen rázódtam bele, vártam, hogy mi fog kisülni ebből. A végére még én is meglepődtem, hogy ennyire tetszett ez a könyv.
Kicsit nehéz megemészteni ezt a könyvet. Egy nap eseményeit ismerhetjük meg, de ez a nap egy olyan fiú életébe enged betekintést, akinek hiába van a szülinapja, elvileg az egyik legboldogabb nap lehetne az életében, mégis ezen a napon szeretne gyilkos és öngyilkos is lenni. Furcsa volt végig követni a gondolatait. Én éreztem benne az életvidám fiút (vagyis a lehetőségét), aki megfelelő társaságban tényleg boldog tudna lenni. Ám sajnos tulajdonképpen egyedül tölti az ideje nagy részét, nincsenek barátai. Annyira érdekes bele látni az ilyen emberek fejébe. Sose voltam magam se népszerű, de azért mindig volt mellettem valaki. És nehéz elhinni, hogy tényleg vannak olyanok, akiket ennyire elhanyagolnak a többiek. De mégis, hiszen rengeteg példa van erre. :S
Az ilyen könyvek talán felnyithatják az emberek szemét, legalábbis akiknek szüksége van erre, hogy nyitottabban álljunk embertársainkhoz. Szegény Leonard, ő próbálta meglátni a jót az életében, de mindig újabb és újabb pofonokat kapott. Mindenképp érdekes olvasmány volt, örülök, hogy elolvastam, mert az biztos, hogy még egy darabig rágódni fogok rajta.

Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit írjak erről a könyvről.
Más, mint a többi könyv az biztos. És hát a másság néha jó, nem?
Tetszett a könyv és az is, amit szemléltetni akart, de én valamiért többre számítottam.
Valami nagyobb durranásra. Lehet velem van a baj.
Az elejét egy kicsit döcögősen kezdtem, de aztán a 80. oldaltól gördülékenyebbé vált a sztori.
Rémes dolgok történtek Leonard-dal a múltban, és ezért „bosszút” akart állni. Megértem.
Ahhoz, hogy valaki olyan mélyre zuhanjon, hogy az öngyilkosság tűnjön számára az egyetlen kiútnak, nem kell sok. Nem szeretnék pszichológiai szövegekkel jönni, amik próbálják megmagyarázni, hogy milyen egy tinédzser lelki állapota stb.
A lényeg az, hogy tetszett Leonard kifinomultsága, még ha néha trágár szavak is eszébe jutottak, valamint nagyon megkedveltem Herr Silvermant is.
Ámbár arra még nem igazán sikerült rájönnöm, hogy milyen jelentése volt a néha-néha felbukkanó szokatlan szövegformázásnak…

Először is szeretnék boldog szülinapot kívánni Leonardnak.
Boldog szülinapot Leonard Peacock!
Most, hogy ezt megtettem szeretném elmondani, hogy milyen hálás vagyok az írónak, hogy megírta ezt a mélyen megindító, szomorú mégis gyönyörű történetet.
Köszönöm Matthew Quick! Egy csodálatos ember vagy.

Ez a könyv nem egyszerűen csak egy kamasz fiúról szól, aki nem találja helyét a világban. Ez a könyv a magányról szól, a szeretet hiányáról és, hogy milyen elveszettnek érezheti magát az az ember, aki jelet küld a külvilágnak, de senki nem vesz róla tudomást.

„Szoktad azt érezni, hogy fényt sugárzol, de azt senki sem látja?”

Ha elolvassuk a történetet, kicsit mi is magunkra ismerhetünk a főszereplő személyében. Mindenki érezte már magát elveszettnek, szomorúnak, reménytelennek. De ez a könyv megtanítja, hogy van remény.
Van remény, hogy a fényt, amit sugárzunk, egyszer majd valaki meglássa.

Érdekes, hogy ezt a könyvet is megvettem, hogy ismerős a címe, aztán megint fogalmam sem volt, hogy miről szól. Érdekes volt, nekem kicsit már-már túl elborult tinidráma, de hát ez ilyen. Nekem sosem volt depresszióm, így ebben nem tudok nyilatkozni és okoskodni sem szeretnék.
A történetet viszont értékelem, mert nem volt túlhúzva, szerintem egész korrektül bemutatta egy tinisrác lelkivilágát és a tanár úrnak egy hatalmas pacsi. Az is tetszett, hogy nem szaladt el a másik irányba a sztori, hanem maradtunk az eredeti vonalon Leonarddal. spoiler

Ahogy fentebb is írtam, nekem ez már kicsit túlzás volt, tehát újraolvasni nem fogom, de semmiképp sem bántam meg, hogy elolvastam :)