Neked is volt képzeletbeli barátod?
Másképp képzeltem őket, mint Matthew Dicks. Gyerekként főként képzeletbeli állataim voltak (bár a könyv elolvasása után belém hasított az az ijesztő gondolat, mi van, ha voltak képzeletbeli ember barátaim is, csak egyszerűen elfeledkeztem róluk?), idősebb koromban kezdtem el embereket képzelni magam elé, és akkor is főként könyvek, filmek, sorozatok, animék szereplőit, vagy a saját történeteim szereplőit. Újabban főként könyves karaktereket képzelek magam mellé a buszon vagy a villamoson, amikor van egy kis időm gondolkodni, és ilyenkor elbeszélgetek velük; vagy csak ülök és együtt bámuljuk az ablakon túli, változó tájat.
Viszont mindig úgy képzeltem őket, mint magam mellé láncolt lényeket, a képzeletem szüleményeit. Ha éppen szükségem volt rájuk, megjelentek mellettem, ha elfeledkeztem róluk vagy ráuntam a játékra, akkor eltűntek. Nem rendelkeztek önálló akarattal vagy önálló mozgástérrel, mint Budo. Nem lehetett őket otthon hagyni vagy kizárni. Ha eszembe jutottak, hát odaképzeltem őket magam mellé. Épp ezért kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam.
Az utolsó ötven oldalt nagyon nehéz volt elolvasni, mert egyfolytában bőgtem, vagyis le kellett vennem a szemüvegemet, úgy meg még inkább nem láttam egyetlen betűt sem, szóval mindig meg kellett állnom, hogy összeszedjem magam kicsit, olvastam két mondatot, aztán folytattam a sírást. Készítsetek be zsepit! Két-három darab nem elég!
Ez a könyv kiszámítható, kedves kis történet barátságról, szeretetről, elfogadásról, kitartásról és az önmagunkba vetett hitről. Gyönyörű a tanulsága, és bár szívfacsaróan szomorú, mégis olyan igazi és olyan szép! Nem támaszkodhatunk mindig másokra, nem háríthatjuk el a felelősséget magunkról. Néha igenis a sarkunkra kell állnunk, nekünk kell tennünk saját magunkért, még ha ez a gyerekkorunk végét, a fantáziavilágtól való elszakadást is jelenti.
Nem lett kedvencem a könyv, de tisztelettel adózom a képzeletbeli barátok hálátlan sorsa előtt, és mindenkinek bátran ajánlom legalább egyszeri olvasásra!
A borító meg egyszerűen elképesztő. A legjobb borító, amit valaha láttam.
„Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy úgy merj kimozdulni minden egyes nap, hogy közben önmagad maradj, amikor pedig tudod, hogy senki nem szereti azt, amilyen vagy.”