Egy ​képzeletbeli barát naplója 90% 173 csillagozás

Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem volt képzeletbeli barátom. Tartozom egy vallomással: igen, nekem is volt, de csak egy szempillantásnyi ideig.
Négy-öt éves lehettem, egy nyári délutánon, a diófa tetején ücsörögve hívtam életre őt, Fidot. Nevét egy, a gyerekkönyvtárból kölcsönzött ismeretterjesztő könyv egyik lapján lévő kutyaház feliratáról loptam, a fantáziámban a pici buldogra hasonlított a The Cat's Me-Ouch! c. Tom&Jerry epizódból, fizikai megvalósulása pedig egy Y alakú faág volt.
Fidonak nem voltak különleges képességei, még beszélni sem tudott, csupán húgom bosszantására találtam ki, és játszottam vele maximum 10 percig. Majd tesóm is felkapaszkodott mellém, elvette a botot a kezemből, kettétörte, és lehajította a mélybe.
Azonnal utánaugrottam, és talán a színjáték kedvéért kerestem, talán azért, mert tényleg a barátom volt, de nem találtam meg.
Tesóm azt mondta, az én érdekemben tette.
Éveken keresztül mondtam azt, hogy tesóm ölte meg őt.

Azonban Budo segített rájönni, hogy nem ő, hanem én végeztem vele. Nem hittem benne. Nem volt átmenet, nem tűnt el lassan, hanem ahogyan itt termett egyik pillanatról a másikra, úgy lett újra semmivé.
Talán azért nem volt képzeletbeli barátom soha, olyan, mint Budo, mert nem volt soha szükségem rá. Nem azért, mert soha nem voltam egyedül. Voltam.
Nekem ott volt a testvérem, mindig. Lehet, hogy tényleg soha nem voltam egyedül ezek szerint.

Max egyedül volt, a világába pedig talán csak Budo juthatott be.

Szívmelengető könyv, egy rendkívül érdekes szemszögből megírva, néhol nehézkesen, Max állapotából kifolyólag, néhol szomorkásan és megdöbbentően, elmúlásról, barátságról, felnőtté válásról, szeretetről és elfogadásról.
Egy képzeletbeli baráttól nem csak képzeletbeli barátoknak.

Nem gyerekkönyv. Még akkor se, ha Max és Budo ott ücsörögnek a libikókán a borítón. Igen, ő is ott ül, nézd csak meg a fényben :)

Fontos könyv az elmúlásról, a másságról, az elfogadásról. Nagyon tetszett a nézőpont kiválasztása, a történet a képzeletbeli barát szemszögéből nézve. Olvastatta magát és még izgalmas is volt. Pontot azért vontam le, mert kicsit elnyújtottnak éreztem a középrészt, és mert nem tudom, igazából melyik korosztálynak íródott. Felnőttként élveztem, pedig sosem volt képzeletbeli barátom. Talán mert a könyvekkel nagyon hamar összebarátkoztam.

Sokunknak volt gyerekkorában hasonló képzeletbeli barátja, mely lehet ez egy plüss, egy kis rongydarab, netán valóban csak egy képzeletbeli. Megerősít, melletted áll, problémát segít megoldani. A világ egyszerűbb vele.
Jó érzés, hogy van.
Olvasni kell! :)

Véleményem szerint ez egy olyan könyv, amit mindenkinek legalább egyszer az életében el kellene olvasnia. Olyan meglepő igazságokat tartalmaz, amit az ember nem is várna tőle a borítója vagy éppen a fülszövege alapján. Igazi kincseket rejt!

Ez sajnos nem az én könyvem volt, alapjaiban voltak problémáim vele. Oké, hogy a gyerekek fantáziája határtalan és egy aspergeres kisfiúé ennyire részletgazdag legyen (ezt a részt mondjuk pontosan tükrözte a többi elképzelt barát kidolgozottsága is), mégis nekem nagyon erőltetettnek tűnt az egész felállás. spoiler Persze erre is rá lehet erőltetni azt a sémát, hogy a való életét kompenzálta mindezzel a fejében, de nekem akkor sem állt össze az egész. Aztán volt egy-két logikai difi is, amivel nem tudtam mit kezdeni. spoiler
Érzelmileg is egyértelműen távol maradtam és sokszor zavart Budo szájbarágós és bugyuta stílusa. Oké, hogy Max 9 éves autista kisfiú és a képzelete is ezen a szinten mozog, de Budo nyelvezete néha nagyon irritált.
Persze az is lehet, hogy az én fantáziámmal van a baj és nem tudtam helyén kezelni a dolgokat. Simán benne van a pakliban. De igazából tökmindegy is.

A történet összes érdekessége számomra, hogy Budón keresztül beleláthattunk egy aspergeres kisfiú gondolataiba, élethelyzeteibe, a környezete hozzáállásába, és ahogy az egész kényes helyzetet a saját képességeihez mérten kezelni tudta. Persze szorítottam érte, én is emberből vagyok vagy mi, de sajnos hatni nem tudott rám.

A borítója gyönyörű, és elvileg észre lehet venni rajta valami különlegeset, amit még keresek, de remélem, majd megtalálom rajta.
A történet kitalációja nem tűnik eredetinek, de mégis egyedinek tudom titulálni, ahogyan az Író átadta a sztorit. Egyáltalán nem ilyet vártam, ez annál különlegesebb és komolyabb témájú.
Érdekesnek láttam, hogy az autista gyerek és a képzeletbeli barátja, aki úgy tűnik, tényleg valóságos, de mégsem…(szóval ez bonyolult), mennyi különböző tulajdonságokkal rendelkeznek, mennyire mások. Míg Max a befelé forduló személyiségű, addig Budo pont, hogy ellenkezőleg, nagyon is nyitott, érdeklődő, barátságos barát.
A cselekmény szól önzésről, önfeláldozásról, életcél megtalálásáról, halálról, életről, egy tragikus eset fel nem dolgozásáról, a szeretet erejéről…
Jó választás volt, hogy Budo lett a narrátor, és az ő szemszögéből ismerhettük meg több történetnek a szálait is. Tetszett, ahogyan Dicks kigondolta a képzeletbeli barátok létezésének meneteit.
A hangulata valahol nevettetős, izgulós, kalandos, megható, szomorú.
Lehet, hogy tényleg ifjúsági a könyv, de szerintem minimum kb 15 éveseknek és felnőtteknek ajánlatos.
Örülök, hogy eljutott hozzám ez a könyv.

A szörnyetegek rémes lények, de azok a legeslegrémesebbek, akiken nem látszik, hogy szörnyetegek.

Ez egy remek könyv, ezt szögezzük le az elején. Csak nem nekem írták.
Igazából nekem a hirtelen bejött csavarral tett be. Miközben olvastam egyáltalán nem tetszett, irritált. Ahogy a végére értem megbarátkoztam vele, de amint becsuktam azt éreztem, hogy ennél sokkal jobb lehetett volna. Aludtam rá, már jobbnak gondolom, de még mindig nem az igazi.
A történet úgy 200 oldalig átlagos: a kicsi, kireszketett fiú és a barátja, amikor bumm, olyan csavar jön, hogy leesik a fejed. Nekem eleinte nem tetszett, szerintem nem illet bele. Nehezen barátkoztam meg vele. Az utolsó 50 oldalt azonban végigbőgtem, ott jól megtaposta a szívem az író.
A szereplők két részre oszthatók: vagy kedveltem őket, vagy nem. Maxet szerettem, Budót is megszerette a végére, néhol irritált a naivitása. A többi képzeletbeli barát aranyos volt.
A tanárok nagy többségét kedveltem – kivéve, akit szívből utáltam. Max szülei érthető okok vezéreltek, aranyosak voltak.
Ha nem akarok spoilerezni – márpedig megfogadtam, hogy nem fogok – akkor ennyi. Szép, szerethető történet, egyszer érdemes elolvasni.

Mert a létezés fontos dolog. Ez a legfontosabb a világon.

Mikor tegnap éjjel befejeztem a könyvet, csak ültem a csendben, görcsösen tapogattam a borítót, és az ujjbegyemmel rajzolgattam körbe Budo körvonalait. Közben azon gondolkodtam, hogy most a szomorúságtól, vagy a boldogságtól bőgjek egy sort.

Ez a könyv az első fejezettől kezdve magával rántott és nem eresztett, de én is úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Igazából nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, de az volt, minden fejezet. Volt hogy nevettem (az ominózus vécés jelenet Tommyval), volt hogy nagyon izgultam (a könyv harmadától egészen a végéig), voltam szomorú és kétségbeesett, voltam reménykedő, és volt, hogy egy-egy szereplőt legszívesebben egy jó szoros ölelésben részesítettem volna (pedig nem szívesen ölelgetek embereket). Kedvenc részt, fejezetet nem nagyon tudok kiemelni, mert túl sok van, de azért a benzinkutas jelenetek megérdemelnek egy említést, nagyon megérintett a mögöttes tartalma, az emberi kapcsolatok.
Jodi Picoult Házirend című könyve óta egyre többet olvasok az Asperger-szindrómáról, nagyon érdekes volt Maxet ezzel a tudással a fejemben megismerni. Tetszett Budo (mi több, imádom őt), tetszett benne az, hogy egyszerű szavakat, szóismétléseket használt, illett a történethez és egy csomó gondolata új gondolatokat szült a fejemben – erre azért kevés könyv képes.
Örülök a befejezésnek is, vagy nem is tudom… persze, örülök, az izmaim úgy feszültek, mintha én magam dobnám el azt a malacperselyt, és Max-el és a családjával együtt mosolyogtam. És végső soron Budo átlépett valami másba, valami jobba, valami ismeretlenbe.
Csak annyira, de annyira szeretnék vele tartani!

Neked is volt képzeletbeli barátod?

Másképp képzeltem őket, mint Matthew Dicks. Gyerekként főként képzeletbeli állataim voltak (bár a könyv elolvasása után belém hasított az az ijesztő gondolat, mi van, ha voltak képzeletbeli ember barátaim is, csak egyszerűen elfeledkeztem róluk?), idősebb koromban kezdtem el embereket képzelni magam elé, és akkor is főként könyvek, filmek, sorozatok, animék szereplőit, vagy a saját történeteim szereplőit. Újabban főként könyves karaktereket képzelek magam mellé a buszon vagy a villamoson, amikor van egy kis időm gondolkodni, és ilyenkor elbeszélgetek velük; vagy csak ülök és együtt bámuljuk az ablakon túli, változó tájat.
Viszont mindig úgy képzeltem őket, mint magam mellé láncolt lényeket, a képzeletem szüleményeit. Ha éppen szükségem volt rájuk, megjelentek mellettem, ha elfeledkeztem róluk vagy ráuntam a játékra, akkor eltűntek. Nem rendelkeztek önálló akarattal vagy önálló mozgástérrel, mint Budo. Nem lehetett őket otthon hagyni vagy kizárni. Ha eszembe jutottak, hát odaképzeltem őket magam mellé. Épp ezért kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam.

Az utolsó ötven oldalt nagyon nehéz volt elolvasni, mert egyfolytában bőgtem, vagyis le kellett vennem a szemüvegemet, úgy meg még inkább nem láttam egyetlen betűt sem, szóval mindig meg kellett állnom, hogy összeszedjem magam kicsit, olvastam két mondatot, aztán folytattam a sírást. Készítsetek be zsepit! Két-három darab nem elég!

Ez a könyv kiszámítható, kedves kis történet barátságról, szeretetről, elfogadásról, kitartásról és az önmagunkba vetett hitről. Gyönyörű a tanulsága, és bár szívfacsaróan szomorú, mégis olyan igazi és olyan szép! Nem támaszkodhatunk mindig másokra, nem háríthatjuk el a felelősséget magunkról. Néha igenis a sarkunkra kell állnunk, nekünk kell tennünk saját magunkért, még ha ez a gyerekkorunk végét, a fantáziavilágtól való elszakadást is jelenti.

Nem lett kedvencem a könyv, de tisztelettel adózom a képzeletbeli barátok hálátlan sorsa előtt, és mindenkinek bátran ajánlom legalább egyszeri olvasásra!

A borító meg egyszerűen elképesztő. A legjobb borító, amit valaha láttam.

„Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy úgy merj kimozdulni minden egyes nap, hogy közben önmagad maradj, amikor pedig tudod, hogy senki nem szereti azt, amilyen vagy.”

Ahogy mondani szokták, az élet olyan, mint egy utazás a vonaton. Időről-időre felszáll mellénk valaki és egy ideig velünk utazik. Ki hosszabb távon, ki rövidebb távon lesz a közelünkben.
Budo is együtt utazott Max vonatán egy ideig, pont amíg Maxnek szüksége volt rá.