Bár nagyjából a háromnegyedéig kimondottan szerettem olvasni ezt a regényt, összességében a végére mégis némileg ambivalensek lettek az érzéseim.
Az alapkoncepció szerintem az egyik legeredetibb, ahogy a ma klasszikus weird-pulp fantasy toposzokhoz érdemes hozzányúlni. Itt rögtön kiemelném, hogy a cím ellenére a leendő olvasók inkább a borítóra ügyeljenek, mert bár az első sztori fő motívuma valóban erősen lovecrafti ízű, de a többi epizód többnyire inkább már más írókat és toposzokat idéz meg.
Szóval az ütött-kopottnak ható és a hatásvadász „Amerika Démonai Lebuknak!” pecséttel ellátott borító nem hazudik: itt a fantasztikus motívumokat tekintve egy jó értelemben vett régimódi ponyváról, és nem pedig egy explicit weird horrorról van szó.
Amiben egyedi – és ezzel nem árulok el nagy titkot – az a közeg, amibe ezeket elhelyezi, és a szereplők, akiknek szemén keresztül mindezen eseményeket láthatjuk.
1954-ben járunk, s bár már több mint 90 éve eltörölték a rabszolgaságot, ennek ellenére nem csak a déli államokban lakó fehérekre jellemző a négereket kirekesztő rasszizmus, ami az előítéletes gyanakvástól egészen a „húzzuk fel az első fára” nyílt aljasságáig terjed.
Ebben a közegben élnek és próbálnak boldogulni a regény fekete főhősei, a Turner-Green család és barátaik.
A regény egyik legnagyobb erénye, hogy bemutatja, hogy bizonyos reflexek mennyire beleivódtak az akkori – én nyilván még a mai – amerikai társadalomba, s hogy az erőszakosan kikényszerített szegregáció mennyire rombolóan hat mindenkire, és milyen előítéleteket és gyanakvást szít mindkét oldalon. A regény legnyomasztóbb részei valójában nem is a természetfeletti horror motívumokhoz kapcsolódtak – legalábbis számomra – hanem a hétköznapi emberek gonoszságához.
Amikor a demokrácia és a szabad emberek honának több államán átvezető autóút legalább annyira feszültségekkel és veszélyekkel teli, mint Frodó útja Mordorban, az nem lehet normális.
Amikor bármilyen útszéli tahó, úgy véli, hogy joga van saját kezűleg véresre verni egy négert, csak azért, mert bement egy olyan vendéglőbe, ahová ő is jár, az végtelenül torz és beteges énképről árulkodik.
Vagy amikor bármelyik vidéki seriff úgy gondolja, hogy kegyet gyakorol, hogy nem lincseli meg azt a feketét, akit alkonyat után az utakon talál, hanem csak packázik vele, mint macska az egérrel, és azért utána lő, mikor az már biztonságban érezhetné magát, az pedig mindennél rémisztőbb képet fest arról, hogy az Amerikai rendvédelmi szerveknél egyesek kit is szolgálnak és védenek…
Lehet azt mondani, hogy annak idején sem volt mindenki rasszista, és ez nyilván így is van, sőt, a regényben is van néhány normális, jogegyenlőség mellett kiálló fehér ember, vagy helyek, ahol egy vegyes házasságban élő pár néhány rosszindulatú beszóláson és fagyos tekinteten kívül nagyobb atrocitásnak nincs kitéve. De elég csak pár száz mérfölddel arrább költözni, máris előkerülnek azok, akik inkább rájuk gyújtják a házat, mintsem hogy ilyen korcs kapcsolatot eltűrjenek.
Azt is nagyra értékeltem az íróban, hogy a fekete főhőseit egyáltalán nem idealizálja, nem teszi őket se mártírrá, se valamiféle felsőbbrendű erkölcsi mondanivaló hordozójává. Hétköznapi emberek ők is, akik boldogulni akarnak egy olyan helyen, ahol ez nekik különösen nehéz. Szeretnek, gyűlölnek, olykor-olykor egymás idegeire mennek és ha túl nagy a feszültség, akkor még néha ökölre is mennek, ahogy Atticus és Montrose (apa és fia) között is megesik.
Ami viszont főleg a regény vége felé zavarni kezdett, hogy a természetfölötti elemekben rejlő feszültséget milyen kevéssé használta ki az író. Az utolsó fejezetekben úgy éreztem, hogy mintha teljesen elbagatellizálódott volna a mágia rémisztő hatása, és olyan lett a regény hangulata, mintha egy egynyomatú World of Darkness kalandmodulból írt novellát olvasnék.
Illetve, a könyv utolsó harmadában úgy érzem, a szöveg minősége is hanyatlásnak indult, mivel olyanokkal lett tele a narráció, hogy „lekonyult a mosolya”, „trillázta” off vagy „– Szinte – húzta alá Hippolyta.” meg egy rakásnyi hasonló, normális esetben mondta, kérdezte semlegességű narrációs eszköz helyett használt izével. Na, ezektől azért befontam a szemöldököm.
Mindezek ellenére szerintem ez egy jó könyv, de semmi esetre sem szabad azzal az elvárással nekiülni, hogy egy régimódi, igazi kozmikus rettegést kiváltó weird-horror történetet vett az ember a kezébe.
Számomra legalábbis inkább működött egy ponyvaregényes körítést okosan felhasználó, de egy rakásnyi olyan faji-szegregációs problémát megmutató regényként, ami a mai napig ott rágja Amerika lelkét.
De ez a regény szerintem ezzel együtt is elsősorban szórakoztatni akar, és nem feltétlenül van több üzenete, minthogy nincs az a fekete mágia, ami félelmetesebb lenne az emberek közötti értelmetlen gyűlölködésnél.