Lovecraft ​földjén 75 csillagozás

Matt Ruff: Lovecraft földjén

„A Lovecraft ​földjén valószerűtlen felütéséből egy szórakoztató, gyors, izgalmas és nagyhatású regény kerekedik.”
Neal Stephenson

1954, Chicago. A huszonkét éves leszerelt katona, Atticus Turner édesapjának nyoma vész, ezért felkerekedik, hogy megkeresse. Vele tart George bácsikája, a Néger útikönyv szerkesztője, és gyerekkori barátja, Letitia is. Útjuk Samuel Braithwhite vidéki kúriájához vezet New Englandben, arra a birtokra, ahol annak idején Atticus ősei rabszolgaságban senyvedtek. Menet közben nemcsak a fehérek Amerikájának hétköznapi borzalmaival szembesülnek, hanem olyan ártó szellemekkel is, amelyek mintha George kedvenc fantasztikus történeteiből lépnének ki.

Atticus az apja keresése révén rábukkan egy titkos szektára, melynek rejtélyes szertartásában történetesen ő maga hivatott kulcsszerepet játszani. Ahhoz, hogy élve megússza a kalandot, olyan dolgokra kényszerítik, amelyek a Turner-klán pusztulásához vezethetnek.

A… (tovább)

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
400 oldal · ISBN: 9789634195887 · Fordította: Huszár András
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
398 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634195818 · Fordította: Huszár András

Enciklopédia 4


Kedvencelte 2

Most olvassa 22

Várólistára tette 105

Kívánságlistára tette 125

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Bár nagyjából a háromnegyedéig kimondottan szerettem olvasni ezt a regényt, összességében a végére mégis némileg ambivalensek lettek az érzéseim.
Az alapkoncepció szerintem az egyik legeredetibb, ahogy a ma klasszikus weird-pulp fantasy toposzokhoz érdemes hozzányúlni. Itt rögtön kiemelném, hogy a cím ellenére a leendő olvasók inkább a borítóra ügyeljenek, mert bár az első sztori fő motívuma valóban erősen lovecrafti ízű, de a többi epizód többnyire inkább már más írókat és toposzokat idéz meg.
Szóval az ütött-kopottnak ható és a hatásvadász „Amerika Démonai Lebuknak!” pecséttel ellátott borító nem hazudik: itt a fantasztikus motívumokat tekintve egy jó értelemben vett régimódi ponyváról, és nem pedig egy explicit weird horrorról van szó.
Amiben egyedi – és ezzel nem árulok el nagy titkot – az a közeg, amibe ezeket elhelyezi, és a szereplők, akiknek szemén keresztül mindezen eseményeket láthatjuk.
1954-ben járunk, s bár már több mint 90 éve eltörölték a rabszolgaságot, ennek ellenére nem csak a déli államokban lakó fehérekre jellemző a négereket kirekesztő rasszizmus, ami az előítéletes gyanakvástól egészen a „húzzuk fel az első fára” nyílt aljasságáig terjed.
Ebben a közegben élnek és próbálnak boldogulni a regény fekete főhősei, a Turner-Green család és barátaik.
A regény egyik legnagyobb erénye, hogy bemutatja, hogy bizonyos reflexek mennyire beleivódtak az akkori – én nyilván még a mai – amerikai társadalomba, s hogy az erőszakosan kikényszerített szegregáció mennyire rombolóan hat mindenkire, és milyen előítéleteket és gyanakvást szít mindkét oldalon. A regény legnyomasztóbb részei valójában nem is a természetfeletti horror motívumokhoz kapcsolódtak – legalábbis számomra – hanem a hétköznapi emberek gonoszságához.
Amikor a demokrácia és a szabad emberek honának több államán átvezető autóút legalább annyira feszültségekkel és veszélyekkel teli, mint Frodó útja Mordorban, az nem lehet normális.
Amikor bármilyen útszéli tahó, úgy véli, hogy joga van saját kezűleg véresre verni egy négert, csak azért, mert bement egy olyan vendéglőbe, ahová ő is jár, az végtelenül torz és beteges énképről árulkodik.
Vagy amikor bármelyik vidéki seriff úgy gondolja, hogy kegyet gyakorol, hogy nem lincseli meg azt a feketét, akit alkonyat után az utakon talál, hanem csak packázik vele, mint macska az egérrel, és azért utána lő, mikor az már biztonságban érezhetné magát, az pedig mindennél rémisztőbb képet fest arról, hogy az Amerikai rendvédelmi szerveknél egyesek kit is szolgálnak és védenek…
Lehet azt mondani, hogy annak idején sem volt mindenki rasszista, és ez nyilván így is van, sőt, a regényben is van néhány normális, jogegyenlőség mellett kiálló fehér ember, vagy helyek, ahol egy vegyes házasságban élő pár néhány rosszindulatú beszóláson és fagyos tekinteten kívül nagyobb atrocitásnak nincs kitéve. De elég csak pár száz mérfölddel arrább költözni, máris előkerülnek azok, akik inkább rájuk gyújtják a házat, mintsem hogy ilyen korcs kapcsolatot eltűrjenek.

Azt is nagyra értékeltem az íróban, hogy a fekete főhőseit egyáltalán nem idealizálja, nem teszi őket se mártírrá, se valamiféle felsőbbrendű erkölcsi mondanivaló hordozójává. Hétköznapi emberek ők is, akik boldogulni akarnak egy olyan helyen, ahol ez nekik különösen nehéz. Szeretnek, gyűlölnek, olykor-olykor egymás idegeire mennek és ha túl nagy a feszültség, akkor még néha ökölre is mennek, ahogy Atticus és Montrose (apa és fia) között is megesik.

Ami viszont főleg a regény vége felé zavarni kezdett, hogy a természetfölötti elemekben rejlő feszültséget milyen kevéssé használta ki az író. Az utolsó fejezetekben úgy éreztem, hogy mintha teljesen elbagatellizálódott volna a mágia rémisztő hatása, és olyan lett a regény hangulata, mintha egy egynyomatú World of Darkness kalandmodulból írt novellát olvasnék.
Illetve, a könyv utolsó harmadában úgy érzem, a szöveg minősége is hanyatlásnak indult, mivel olyanokkal lett tele a narráció, hogy „lekonyult a mosolya”, „trillázta” off vagy „– Szinte – húzta alá Hippolyta.” meg egy rakásnyi hasonló, normális esetben mondta, kérdezte semlegességű narrációs eszköz helyett használt izével. Na, ezektől azért befontam a szemöldököm.

Mindezek ellenére szerintem ez egy jó könyv, de semmi esetre sem szabad azzal az elvárással nekiülni, hogy egy régimódi, igazi kozmikus rettegést kiváltó weird-horror történetet vett az ember a kezébe.
Számomra legalábbis inkább működött egy ponyvaregényes körítést okosan felhasználó, de egy rakásnyi olyan faji-szegregációs problémát megmutató regényként, ami a mai napig ott rágja Amerika lelkét.
De ez a regény szerintem ezzel együtt is elsősorban szórakoztatni akar, és nem feltétlenül van több üzenete, minthogy nincs az a fekete mágia, ami félelmetesebb lenne az emberek közötti értelmetlen gyűlölködésnél.

Razor P>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Rögtön kezdésnek leszögezném, aki a Lovecraft földjént egy színtiszta weird/lovecrafti regény reményében veszi a kezébe, az csalódni fog.
Na de akkor az elejétől. A regény nyolc (+ az epilógus) önmagában kerek, de összefüggő részből áll, melyek középpontjában a Turner/Freeman-család, rokonaik, a Berryk, valamint a baráti Dandridge-család áll, akik belekeverednek néhány fehér bőrű páholy okkultista játszmáiba.
A fülszöveg a nyolc részből igazából az elsőt fedi le, és leginkább abban érhetőek tetten lovecrafti elemek, a többiben az arányok inkább eltolódnak az urban fantasy irányba, egy kevés weirddel, és egy csipetnyi sci-fivel az egyik epizódban. Viszont ami végig jelen van, az egy nagy adag rasszizmus. Az Egyesült Államok történetének ezen szakaszával nem igazán foglalkoztunk történelemórákon, ott többnyire el volt intézve a négerkérdés annyival, hogy a polgárháború környékén felszabadították a rabszolgákat. Holott a helyzet még a 20. században sem volt csupa öröm és boldogság, a könyvben gyakran felemlegetett Jim Crow törvények (amikről bevallom, most hallottam először) a déli államokban igencsak hátrányos helyzetbe hozták a színes bőrű lakosságot és akkor még finoman fogalmaztam. Lényegében itt az a horror, ahogy helyenként a feketékkel bánnak… Egyik-másik epizód néha furcsának tűnt – pl. a feljebb emlegetett hangyányit sci-fis –, elsőre nem látszott, hogy is kapcsolódik ez az összképhez, de Ruff jól összefűzte a szálakat, a végén minden puzzle darabka a helyére került. Ja, és részemről pacsi az epilógusért, szeretem az ilyen ki merre tovább lezárásokat az ukk, mukk, fukk, vége befejezések helyett.
A regény nem egy bonyolult nyelvezetű, a viszonylag nehéz téma ellenére is igen könnyen és gyorsan olvasható, ez talán betudható az epizodikus szerkezetének is. Lényegében egyfajta kalandregény a végeredmény, olyasfajta, amit a szereplők egy része előszeretettel olvas a történet során.
A hazai kiadás fordításával szemben lenne két észrevételem:
1. A kisebbik, ami szemet szúrt, hogy William Hope Hodgson The House on the Borderland c. könyve maradt az angol címével, míg vele egy sorban Lovecraft Beyond the Wall of Sleep c. kötete, a magyar címén, Az álom fala mögöttként szerepel. Értem én, hogy Hodgson műve nem jelent még meg magyarul, de szerintem elegánsabb lett volna magyar címmel feltüntetni és lábjegyzetben odaszúrni az eredeti címet, plusz, hogy nincs még hazai kiadása, mert így felemásan mutat. spoiler
2. A nagyobbik, hogy csóri Necronomicon-ból két helyen Nekronominácia lett. Elsőre elborzadtam, hogy ez valami nyelvújítás akar lenni, de mivel három oldalon belül háromszor kerül elő a könyv neve, abból egyszer jól szerepel, így betudom valami programhibának, de azért ejnye. spoiler spoiler

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
398 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634195818 · Fordította: Huszár András
24 hozzászólás
Noro >!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Mint előttem már többen, én is szét fogom offolni az értékelésemet. Ezt a könyvet ugyanis nem nagyon érdemes önmagában nézni, csak tágabb kontextusba helyezve. Kérdés persze – amire azonban nem nekem kell választ adnom – hogy a magyar olvasóközönség vajon mennyire igényli, és mennyire tűri az olyan fantasyt, amelynek feldolgozásához irodalomtörténeti kiselőadás szükséges? És miért nincs egy ilyen kiselőadás a könyvben?

Nekem az a benyomásom, hogy Lovecraft nevével itt Magyarországon nagyon óvatosan kell bánni. Az olvasóknak nagyon határozott elképzelésük van róla, hogy ez a név (pontosabban a lovecrafti jelző) mit takar, és a legkisebb eltérés is csalódást kelt. Ez így volt akkor, amikor megjelent A Sárga Király, és így van ma is. Talán még a Carcosa árnyai úszta meg a legjobban „Lovecraft átkát”, de az is igaz, hogy a mögött az átlagosnál jóval nagyobb szerkesztői munka áll. És még kiselőadások is vannak benne. Helytálló ez a bizonyos elképzelés, amelyben a magyar olvasók Lovecraftet a kozmikus horror alfájával és omegájával azonosítják? Valószínűleg nem egészen, vagy legalábbis alapvető hiányosságokkal küzd. Talán – de ez csak egy ötlet – azért emeljük piedesztálra, mert ránk még mindig az újdonság erejével hat. Hiszen több, mint fél évszázad késéssel jutott el hozzánk. Vagy egyszerűen csak szeretünk „szent teheneket” választani, akiknek a munkássága sérthetetlen, és minden, ami vele kapcsolatos, élet-halál kérdése? off Nem célom, hogy ezt a rejtélyt megoldjam, de a jelenség szerintem egyértelműen létezik.

Ettől persze még Matt Ruff könyve még jó is lehetne. Csakhogy. Ha valaki a múlt század első felének fantasy irodalmát próbálja új köntösbe bújtatni, akkor egy nagyon fontos dolgot nem szabad figyelmen kívül hagynia. A klasszikusnak tekintett szerzők (pl. Lovecraft, Smith, Howard, Moore) éppen azért lettek klasszikusok, mert ezeket az egyszerű, magazinokba írt kis történetecskéket is kiforrott stílusérzékkel és igényes nyelvezettel adták elő. Néhány jól eltalált mondattal is képesek voltak hangulatot teremteni, és elvarázsolni az olvasókat. Ruffnak viszont egész egyszerűen nincs stílusa! Ő csupán tényeket közöl. Misztikus jelenetei pedig olyan laposak, mintha ő maga is kínosnak érezné az egészet, és a lehető leggyorsabban túl akarna esni rajtuk. Egy kivételt találtam az egész könyvben: Hyppolita kalandja az egyedüli, amelyből átjön a hangulat, és érződik, hogy tényleg valami nem mindennapi jelenséggel állunk szemben. Érdekes, hogy pont az a történet emelkedik ki a kötetből, amely a pulp sci-fiből merít, nem a fantasyből. Most vagy arról van szó, hogy a régi sci-fi novellák – tisztelet a kivételnek – eleve sokkal kevésbé voltak igényesek, mint fantasy kortársaik, így nem érződik annyira a különbség; vagy arról, hogy Ruff sokkal jobban bánik a tudományos jellegű motívumokkal, mint a mágikusakkal. Akárhogy is, ez egy fantasy regényben eléggé ironikus.

6 hozzászólás
Morpheus>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

A filmmel kezdtem, ami erős felütéssel indult, aztán olyan irányba fordult, ami már nem tetszett, ezért félbehagytam. A könyvre viszont kíváncsi lettem. Nem vagyok tőle elájulva, de nem bántam meg, hogy elolvastam. A könyv azért egyenletesebb élményt nyújt, mint a film, vannak benne érdekes ötletek, de mintha ezek az ötletek nem alkotnának egy egészet. A nyomasztó élményt sem az az oldala okozta, ami Lovecraftnál mesteri, hanem a rasszizmus bemutatása. Lovecraftra hivatkozni… Inkább hatásvadász a cím, nem sok minden van mögötte. Ezzel az erővel Kinget is írhattak volna.

troublemaker>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Lovecrafthez ugyan aligha volt bármi köze ennek a könyvnek, de ennek ellenére egy eseménydús, kicsit kaotikus, viszont izgalmas olvasmány volt.

Green69>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Olvasható könyv, de a címe annyira félrevezető amennyire csak lehet, ennek a tükrében viszont 2 csillagot sem érdemelne. Író, vagy a marketing csapata részéről számomra ez minősíthetetlen marketing fogás. Lovecraft rajongónak külön ajánló: KEZETEKBE SE VEGYÉTEK!

tetsuo>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Craftsploitation ■ Olyan alkotás jellemzője, amely anyagi haszonszerzés céljából a végsőkig kizsigereli H. P. Lovecraft munkásságát, miközben reflektálás címén magát a szerzőt és műveit degradálja, elsősorban rasszista nézetei miatt. A mű egy-két érintőleges kapcsolódási pontot leszámítva nem feltétlenül köthető Lovecraft munkásságához, még ha esetleg a könyv címében szerepel is a név, akkor sem; a lényegi cél a profitmaximalizálás, hiszen hasonló cím nélkül jóval kevesebb emberhez juthatna el a mű, kevesebb bevételt realizálva a kiadónak. Az olvasó félretájékoztatása ellenére a mű erkölcsi világítótoronyként tündöklik.
→Tor.com Publishing

Whitewashing ■ Olyan alkotási módszer, amely során fehér szereplőkkel vagy alkotókkal mutatnak be nem fehér szerepeket vagy problémákat. Kritikusai szerint nem hiteles, ha pl. japán vagy afroamerikai szereplőket vagy problémáikat olyan művész mutat be, aki személyesen nem tapasztalta meg ezeket. Másik kritikák szerint a gyakorlat rasszista, miközben látszólag akár a rasszizmus árnyoldalaira szeretne rávilágítani. Ugyanakkor jövedelmező.
→Ghost in the shell (2017)

pinter_bence I>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

„Mit tehet egy fekete nagycsalád 1954 körül, ha nemcsak azért vannak veszélyben, mert feketék az USA-ban, hanem azért is, mert belekeverednek fehér okkultista varázslók hatalmi harcaiba? Hát felveszik a kesztyűt, és visszavágnak. Matt Ruff könyvében egy könnyed kalandos ponyva vázolja fel tanulságos módon a polgárjogi mozgalom előtti Amerika képét.”

Részletek:

https://azonnali.hu/cikk/20200815_lovecraft-foldjen-ami…

Kapusi_Farmosi_Dóra P>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Nyolc karakter, nyolc nézőpontja vezet el a végkifejletig, érdekes fűszert adva a történethez. Általánosságban elmondható, hogy szeretem a szemszögváltásokat, itt sajnos nem is minden karakter által felvett szál érdekelt egyformán. Voltak köztük kiemelkedően jók és kreatívak (Hippolyta zavart kelt a világegyetemben, Különös, magas ház a télben) és számomra gyengébbek is (Abdullah könyve). Ebben a zárt rendszerben létrehozott „novellák” hol meghozták a kedvem a további olvasáshoz, hol egy megkezdett Gárdonyi novelláskötethez taszajtottak. Maguk a történetek egy irányba mutattak, tulajdonképpen biztosították a regény időbeli folytonosságát, mégis éreztem egy szakaszosságot, ami felborította az egységet.

Az elején annyira belefeledkeztem a történetbe, hogy a természetfeletti megjelenésekor majdnem felháborodtam, hogy: hát ez meg mit keres itt? Gyorsan le is nyugtattam magam a fülszöveggel, hiszen nem árult zsákbamacskát, valami hasonlóra tett ígéretet. A Lovecraft rajongók azonban nagy valószínűséggel csalódtak; hiába vártak ugyanis Cthulhu megjelenésére, ez a regény egészen mást tartogatott. A ráaggatott címkék halmazából főcsapásnak a rasszizmus témáját jelölném meg, aztán jöhet az enyhe misztikum vagy weird fiction.

Elképesztő, már-már disztópiákba illő jelenetek bontakoznak ki a szemünk előtt, ám sajnos ezek a jelenetek a legtöbb amerikai vidéken megtörténhettek. Valójában egy része még ma is lejátszódhat. Nem kell messzire menni, elég az elmúlt hónapok eseményeire gondolni. Ki mondja meg, hogy valóság vagy fikció, amikor egy rendőr az abszolút semmiért állítja meg Atticust, és minden porcikája arra vágyik, hogy az vétsen egy hibát. Csupáncsak egyetlen aprócska hibát, ami remek alapot szolgáltatna arra, hogy agyonlője Atticust a kocsija mellett, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbhaladjon.

Matt Ruff pedig nem kímél minket, szépen sorban követik egymást a rendkívül erős jelenetek, legyen szó ingatlanvásárlásról, tanulásról vagy arról mennyivel másként viszonyult a társadalom egy fehér nőhöz, mint egy színesbőrűhöz. Teszi mindezt könnyedén, olvasmányosan, már-már tényleg elhiszem, hogy mindez csak a képzelet szüleménye. Aztán persze kapcsolok, hogy belelóg a kezem a bilibe, emberek milliói éltek és élnek mai napig a hátrányos megkülönböztetés bélyegével a homlokukon.

https://csakegypercre.hu/matt-ruff-lovecraft-foldjen/

Rémálom P>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Annyira ambivalens érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban – soha nem voltam így még egy regénnyel sem.

Egyfelől rengeteg pozitív érdeme van:
– szórakoztató, könnyed limonádé,
– a rasszizmust viszont teljesen jól dolgozza fel,
– néha eltalálja a fantasy elemek és a rasszizmus problémájának összefonását, és akkor nagyot szól,
– a kis történetekre – majdnem hogy novelláskötetre – való bontás kreatív volt egy-egy rasszista témával és egy-egy kalanddal.

Viszont a problémáim:
– ez „csak” egy könnyed, szórakoztató ponyva és én a fülszövegtől többet vártam, főleg, ha téren és időn átívelő történetet ígér, én azt hittem, ez egy több idősíkon futó családi történet lett, és közben meg lineáris sztori.
– bárminemű feszültség (amit a tévésorozat olyan jól csinál) hiánya, néha olyan hanyagul van leírva, „jó, megverték őket.”
– a karakterek javarésze kidolgozatlan báb (ellentétben a tévésorozat a legjobb női karaktereket hozza el nekünk!) – ergo nem érdekelt a sorsuk igazán,
– látszik, hogy tévésorozat forgatókönyvnek indult, ugyanolyan vázlatos.

Attól függetlenül, ha az író végre megírja a folytatást (ígért még két részt!), akkor én szívesen olvasnám.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Razor P>!

– A Necronomicon? – ráncolta a homlokát Kalóz Joe. – Az meg mi?
– A fekete mágia könyve – lelkendezett Mortimer. – Abdul Alhazred, az őrült arab jegyezte le…
– Mármint a dadogós arab – vágott közbe Abdullah. – Nem „Abdúl”, hanem „Abd al”. Az „abd” azt jelenti: „szolga”. Az „al” a névelő. Abd al al-Hazred tehát annyit tesz: „a Hazred szolgája”.
Kalóz Joe bambán nézett.
– És mi az a „hazred”?
– Egy Rhode Island-i fehér csóka oktondi tréfája – felelte Montrose.

168. oldal, Abdullah könyve

Kapcsolódó szócikkek: Howard Phillips Lovecraft · Necronomicon
3 hozzászólás
Razor P>!

Visszaballagott az autójához. A csomagtartóban – a hasznavehetetlen pótkerék mellett – egy kartondoboz hevert, telis-tele rongyosra olvasott puhafedeles könyvekkel. Atticus választása Ray Bradbury könyvére, a Marsbéli krónikákra esett. Beült a Cadillacbe, és olvasni kezdett az 1999-es „rakétanyárról”, amikor a téli havat megolvasztotta a Marsra induló rakéta fúvókája. A fedélzetre képzelte magát a kilövés pillanatában, ahogy a magasba emelkedik a tűzcsóván, és örökre elhagyja északot és delet.

10. oldal, Lovecraft hazája

Kapcsolódó szócikkek: Ray Bradbury
2 hozzászólás
Razor P>!

Ez az igazi borzalom, ez a legszörnyűbb érzés a földön: a tudat, hogy a világ a gyermeked elpusztítására tör, te pedig nem tehetsz érte semmit. Nincs ennél rosszabb. Semmi.

312. oldal, Különös, magas ház a télben

A_S1M0N P>!

De a történetek olyanok, akár az emberek, Atticus. Attól, hogy szereted őket, még nem lesznek tökéletesek. Nagy becsben tarthatod az erényeiket, és szemet hunyhatsz a hibáik fölött. De a hibák nem fognak eltűnni.

20. oldal, Lovecraft hazája

Razor P>!

– Beszerezték az összes kedvenc könyvedet, mi? – foglalta össze Letitia.
– Aha, elég sokat. Meg olyanok is, amiket mindig el akartam olvasni…
– Ne kényelmesedj el! – javasolta Letitia.
– Nyitott kapukat döngetsz – guggolt le Atticus. A legalsó polc Lovecraft hazájának volt fenntartva: Algernon Blackwood, Robert Bloch, August Derleth, William Hope Hodgson, Frank Belknap Long, Clark Ashton Smith, és maga a nagybetűs szerző. Atticus végigsétáltatta az ujjait a kötetek gerincén, majd megállt egy vörös börkötésű könyvnél, amely szembetűnően kitüremkedett a The House on the Borderland és Az álom fala mögött közül.

73. oldal, Lovecraft hazája

Kapcsolódó szócikkek: Clark Ashton Smith · Howard Phillips Lovecraft
2 hozzászólás
Green69>!

Sokan tápláltak persze romantikus téveszméket a szabadkőművességről, akik pedig csatlakoztak, azok előbb-utóbb elfogadták annak, ami – baráti körnek, jótékonysági szervezetnek, önsegélyező egyesületnek-, vagy kiábrándultan kiléptek, amikor megértették, hogy sosem fogják titokban a világegyetemet irányítani.

167. oldal

Razor P>!

– Varázskönyv?
– Természetfilozófiai értekezés. A cím angol tükörfordításban valahogy úgy hangozna, hogy A névadás könyve vagy A nevek könyve.
Atticus felvonta az egyik szemöldökét.
– A Nekronominácia?
Braithwhite elmosolyodott.
– Az a halott nevek könyve. A nevek könyve pont az ellentéte. Az életről szól. Az átalakulásról. A teremtésről.

166. oldal, Abdullah könyve

Kapcsolódó szócikkek: Necronomicon
Praetorianus P>!

– Múlt vasárnap, nem sokkal sötétedés előtt elment egy fehér férfival.
– Fehér férfival? – kérdezte Atticus. – Úgy érti, elvitte egy rendőr?

31. oldal

Drakulandor>!

A Bibliát csak az együgyűek értelmezik szó szerint.

93. oldal

Rémálom P>!

Atticus már majdnem hazaért, amikor az országúti járőr lemeszelte.

(első mondat)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: A Setét Torony – A harcos
Dean R. Koontz: Az ősellenség
Veres Attila: Odakint sötétebb
Jeff VanderMeer: Kontroll
Justin Cronin: A szabadulás
Stephen King: Éjszakai műszak
Stephen King: Végítélet
Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg
Stephen King: Rémautó
H. P. Lovecraft: Howard Phillips Lovecraft összes művei II.