Vannak a könyvben nagyon szép gondolatok, és különösen tetszett, ahogy a szerző a könyvek „gyógyító hatásáról” ír (nem véletlenül van az, hogy ilyen sokat olvasok). Mindig jót szoktam azon röhögni, amikor valaki azt mondja, hogy „depis vagyok”, mert gőze sincs, milyen az. Ennek a pasinak van, olyan dolgokról is mesél, amik a sztenderd tünetegyüttesben nincsenek benn.
De sajnos összességében ez a könyv semmire sem jó. Nem igazi memoár, nem önsegítő könyv, nem szakmai könyv. Ebbe is belekap egy kicsit, meg abba is, és mindig csak a felszínt kapargatja. Azoknak jó lehet, akik semmit sem tudnak a depresszióról, és ismerkedni akarnak vele, de azoknak, akik megtapasztalták, nem nyújt semmi újat.
Normálisan el sem meséli a történetét; hirtelen a semmiből depressziós és pánikbeteg lett, de sosem derül ki, miért (azt leszámítva, hogy kvázi alkoholista volt), mint ahogy valamikor meggyógyult, de az talány, hogy. Csak annyit javasol, hogy jógázzunk meg fussunk, és egyszer majd jobban leszünk (de azt is a fejünkbe plántálja, hogy végeredményben sosem lehet kigyógyulni a depresszióból). Ráadásul a szüleinek meg a barátnőjének teljesen oké volt, hogy a pasi nem csinál semmit, csak otthon gubbaszt egész nap hónapokon át, azért lássuk be, hogy az átlagnál ez közel sem így megy, sőt. Nem beszél az emberi kapcsolatokról sem, pedig engem érdekelt volna, mivel én a legsötétebb időszakaimban pont azt csinálom, hogy elszigetelődök mindenkitől.
