Ha ​megáll az idő 84% 197 csillagozás

„Ha nem félnénk az idő múlásától, és attól, kiktől fog megfosztani… Igen. Mit tennénk? Kivel törődnénk? Milyen csatákat vívnánk? Mely ösvényeket hagynánk ott? Milyen élvezeteket engednénk magunknak? Milyen rejtélyeket oldanánk meg? Egyszóval: hogyan élnénk?”

Ilyen és ehhez hasonló fontos kérdéseket boncolgat létezésünkről ez a felnőtteknek szóló mese, a 439 éves főszereplő, Tom szemszögéből. Az igen lassan öregedő férfi elképesztően sok tapasztalatra tesz szert, időben és térben egyaránt, miközben nemcsak ő van veszélyben, hanem az a néhány ember is, akit közel mer engedni magához. A fantasy és a romantika műfaji keveredése kiválóan működik a regényben, miközben mégis az önfejlesztés vonal a legerősebb.

Napjainkban, amikor az idő akkora érték lett, hogy szinte csak fejvesztve rohanunk át a napokon, a hatékonyság és a kitűzött célok elérése érdekében, e könyvet olvasva egy egészen más perspektívából tárulhat elénk az élet valódi értelme. Fel lehet-e dolgozni a múltat? Megéri-e állandóan aggodalmaskodni a jövő miatt? Mikor teszünk jót: ha védjük magunkat, és burkot vonunk magunk köré, vagy ha kockáztatunk, és megnyitjuk a szívünket? Számos értékes gondolatot elindított bennem ez a regény, miközben az élvezetes, gördülékeny stílusnak, a magával ragadó főszereplőnek és az izgalmas történetvezetésnek köszönhetően teljesen megfeledkeztem arról, hogy maga az alaptéma mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Paradoxonként valahogy minden egyes mondatából a valóság zúdul az olvasóra. A végső tanulságok közül pedig kiemelt helyet foglal el az itt és a most értékelése, amely a mindfulness és a slow mozgalom kedvelőinek nem lesz újdonság.
„Abba kell hagyni az előrelapozást, és arra az oldalra összpontosítani, ahol épp tartunk.”

A maga csendes, lassú folyásával, érzékenységével, szerénységével és mélabújával nekem ez egy tökéletes könyv volt. Imádom az ilyen történeteket, amelyek látszólag egyszerűek, alig történik benne valami, mégis ott van benne az élet körforgása, a kezdet, a vég és az egész örökkévalóság.

Nem időutazós könyv, mégis nagyon érdekes időutazásban volt részem, Tomnak köszönhetően láttam Shakespeare-t a maga idejében, de találkoztam Fitzgeralddal, voltam piacon a 16. században, láttam a kor babonáiból adódó boszorkányüldözést. Két kedvenc könyvem is eszembe jutott, miközben olvastam, Stephen King 11/22/63 könyve és Az időutazó felesége, így aki szerette ezeket a könyveket, szerintem ne hagyja ki Matt Haig könyvét, mert nagyon szép történet volt, sok érzelmes és mélyreható gondolattal.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2018/10/matt-haig-ha-mega…

„A jövő már csak ilyen. Nem tudjuk, mit hoz. Egy adott ponton el kell fogadni, hogy nem tudhatjuk. Abba kell hagyni az előrelapozást, és arra az oldalra összpontosítani, ahol éppen tartunk.”
    
Nagyon beszippantott ez a könyv és bár a főszereplő karaktere nem lett igazából kidolgozva és nem is válhatott nagyon szimpatikussá (nem úgy, mint Rose-é!), magával ragadott a történet. Alig vártam, hogy ide-oda csapongjunk a múltban és felépüljön az eltelt évtizedek és évszázadok élete, bár úgy éreztem, Tom nagyon is (és mások is) nagyon elpazarolta az adottságát. Valahol értettem Hendrich félelmét, viszont a Társaságról több szó is eshetett volna spoiler. A Camille-vonalat feleslegesnek éreztem spoiler, sőt, sokáig azt hittem, hogy majd spoiler. A vége kicsit gyorsan volt lezavarva, spoiler, de mindettől eltekintve nekem egy varázslatos kötet volt, örültem hogy kitért arra is, hogy spoiler.
    
„Az életre ébredő pillanatokban a jelen örökké tart, és tudom, hogy sokkal több átélhető jelen létezik. Megértettem. Megértettem, hogy szabaddá válhatunk. És megértettem, hogy az idő úgy állítható meg, ha nem engedjük, hogy uralkodjon rajtunk.”

Nagyon szép és egyben talán kicsit szomorú is ez a könyv. Jó volt elmerülni ebben a világban ahol Tom szemszögéből az időt jártuk körbe. A múlt,jelen és a jövő mennyire határozza meg az életünket. Volt benne sok gondolat a mi megfogott. Mennyire fontos a jelenre figyelni. Tudom ez már közhely de mégis fontos. Tom történetében sok minden van igazi hullámvasút volt. Szórakoztató történet amiben hasznos gondolatok vannak és talán az ember a saját életét is átgondolja ezáltal. Jó érzés volt olvasni.

Az idő.
Megfoghatatlan. Irányíthatatlan. Elképzelhetetlen.

„Minél tovább élsz, annál nehezebb megragadni a pillanatot, minden egyes betoppanó pillanatot. Nem a múltban vagy a jövőben élni, hanem ténylegesen itt lenni.”

Csodálatos, magával ragadó élmény volt ez a könyv, ugyanakkor szívfájdítóan szomorú is.
Akartam, szeretnék halhatatlan lenni. Enyém lenne a világ összes ideje, a történések minden pillanata, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél minden csodája, fuvallata, az elégedettség minden apró része. Minden az enyém lenne.
De nem lehetnék boldog egyetlen másodpercre sem, mert az idő egyvalamit bizonyára elvenne tőlem, azt, hogy boldog legyek. Mert mindenkit elveszítenék, akit szerettem, minden bánat, szomorúság kéregként tapadna a bőrömre, minden megtörtént és elmúlt másodperc belém ivódna, lerakódna, majd szép lassan felfalna.

Nagyon jó az alapötlet, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sem a sztori, sem a stílus nem tudott annyira elbűvölni, mint vártam. Pedig voltak benne nagyon jó meglátások, pl. a jelenkori történésekkel kapcsolatban, hogy az ember nem tanult semmit a történelemből. Ígéretesek voltak azok a részek is, ahol mindenféle híres emberrel találkozott a főhős hosszú élete során, de valahogy azokból az epizódokból se tudta kihozni a maximumot. Jellegtelen, sőt néha unalmas volt az egész. Kár érte!

Kedvenc. Újra fogom olvasni, úgy 100-150 év múlva :)
Félre a viccet, ez egy remek történet, ami finoman igyekszik megközelíteni egy mindannyiunkat foglalkoztató kérdést, ami pedig a halandóság.
Ki ne játszott volna el már a gondolattal, hogy milyen lenne örökké élni? Kinek nem jutott még soha eszébe, hogy milyen is az elmúlás, hová tűnik a szeretet, a barátság, a harag, mi történik az emlékekkel.. ez a könyv ezzel játszik, néhol kicsit felületesen, többnyire – a könnyed stílus ellenére – inkább komolyan.

Vajon mi lesz abból, ha egy olyan kiváló fantáziával rendelkező író, mint Matt Haig (aki engem megvett kilóra két korábbi könyvével, nevezetesen a A fiú, akit Karácsonynak hívnak és A lány, aki megmenti a Karácsonyt cíművel) eg olyan érdekes témáról ír regényt, mint az idő? Nos, többet vártam ettől az alkotástól, mint amit kaptam tőle, kissé szétesős volt a történet, a főszereplő karaktere is pöttyet unalmasra sikeredett és a katarzis is elmaradt, de ha remekmű nem is, egy helyre kis lektűr azért lett belőle, amit egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de ennél azért szerintem lényegesen több volt ebben a sztoriban. A Hegylakóból jól ismert dilemmát tárja elénk a szerző: mi értelme van a hosszú életnek, ha végig kell néznünk, hogy a szeretteink eltávoznak mellőlünk, az emberek kivetnek maguk közül és örökké menekülnünk kell, elsősorban a saját kínzó gondolataink elől? Hogyan lehet egyedül szembenézni az évszázadokkal, megtalálni a helyünket egy folyamatosan változó világban, meddig bírja el a lelkünk, hogy folyton újra kell kezdenünk, miközben az emberek, akik addig körülvettek bennünket, egyszerűen eltűnnek az életünkből? Merjünk-e engedni az érzelmeinknek, miközben tudjuk, hogy a végkimenetel csak tragikus lehet, hiszen a kedves megöregszik és meghal, míg mi fiatalok maradunk, van jogunk némi boldoságot lopni a rohanó időben, vagy csak csendben aszisztáljuk végig a történelmet majd váljunk mi is semmivé? Mit tanulunk az évszázadok során önmagunkról és a világról, fejlődünk és próbálunk a lehetőségekhez képest teljes életet élni vagy csak vegetálunk? Annyi izgalmas kérdés vetődik fel a téma kapcsán, és sajnos nem ebből a könyvből fogjuk megtudni a válaszokat. Az írónak rengeteg jó ötlete van, sok történelmi korba nyerhetünk bepillantást, láthatjuk Shakespeare-t színpadon, egy klubba járhatunk Charlie Chaplin-nel, beszélgethetünk egy jót Fitzgerald-dal, és megannyi érdekes emberrel, miközben napjaink Londonjának mindennapi életébe is betekintést nyerhetünk, vagyis nem unatkozunk, de a sok kicsiből valahogy nem áll össze az egész. Sajnos a végére elfogy a puskapor, az ígéretes kezdet, a hullámzó színvonalú folytatás (amelynek vannak zseniális magasságai, de elég komoly hullámvölgyei is) után egy csalódást keltő, semmitmondó lezárás lesz az olvasó jussa. Tisztes középszer, de az írótól ez kevés.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2018/06/20/konyvkritika_m…

Nahát! Ez az első szó, ami először eszembe jut azok után, hogy letettem a könyvet a többit ugyanis még mindig keresem, hogy leírhassam azt a hatást amit ez a történet keltett bennem.Elképesztően magával ragadott és nem eresztett az utolsó oldalakig ez az elgondolkodtató és keserédes alkotás,főleg hogy imádom az olyan történeteket,amik időnként kínpadra vonják a lelkünket és a hatásukra megkérdőjelezek és más színben látok dolgokat. Régen olvastam már ilyen könyvet,ami egyszerre mély és különleges így hát Tom Hazard hol keserű,hol pedig reményekkel teli évszázadokon átívelő élete egyszerre volt balzsam a lelkemnek, ugyanakkor fájó is ahogy az író elénk tárja az emberi lét nagy kérdéseit és gyarlóságait.Ez a könyv egy ember életén keresztül visz minket utazásra nem csak a történelemben,hanem az idő megfoghatatlan és múlandó szövetén is,aminek megfejtése azóta foglalkoztat minket hogy ezen a földön élünk.Mert ahogy születünk,úgy halunk is és ez olyan tény amit nem lehet megváltoztatni.Főhősünknek mégis olyan adomány jutott, hogy az átlag embereknél jóval lassabban öregszik,így évszázadokon át életben marad,de olyan átok ez számára ami egész létét meghatározza.Hogy juthatunk túl a veszteségeken,az idő múlásán és megannyi nehézségen ha csak magunkra számíthatunk a világban? Mit tehetünk az izzó gyűlölet és a babonák ellen, ami elpusztít mindent amit nem értünk? És bár kérészek vagyunk csupán a világegyetem létében,megéri vajon kockázatok nélkül élni,hogy a végén úgy múljunk el mint ha nem is lettünk volna,bánva az elszalasztott lehetőségeket? Matt Haig zseniálisan és érzéssel vezet minket az élet meghatározó és örök kérdésein végig,rádöbbentve bennünket ,hogy nem számít hogy meddig élünk csak az hogy hogyan.Hogy merünk-e szeretni és élni amíg esélyünk van rá,ahelyett hogy hagynánk hogy a félelmeink beárnyékolják és irányítsák a jelenünket… Rendkívüli módon megérintett mind a főszereplőnk élete,mind az a sok mondanivaló ami a könyv lapjain megbújt,különösen hogy úgy éreztem a saját dilemmáim és nehézségeim köszönnek vissza,ami még inkább közelebb hozta hozzám a történetet. Olyan volt, mint egy útmutató,egy bátorítás a saját életemre nézve és ettől lett még különlegesebb a szememben.Ez nem történelmi regény,még csak nem is igazán szerelmes,mégis annyi mindent adott nekem,hogy örülök hogy ezt a könyvet emeltem le végül a polcról amikor ajándékot választottam magamnak.Mélabús és nem egyszer nosztalgikus hangulatba ringatott a könyv,ugyanakkor mindig ott lebegett előttünk a remény is,és ez olyan elegy volt amit csak az olvasás adhat vissza igazán.Együtt éltem át Tom-al az évszázadokat, a küzdelmeit és a boldog pillanatait is,egyszóval igazi kaland volt a könyv.Ez tipikusan az a történet amit érdemes néhány évente újból elővenni és elolvasni részben, hogy emlékeztessen minket arra, hogy az élet múlandó és nem szabad hagyni hogy elszaladjon mellettünk,másrészt pedig hogy újabb csodás bölcsességeket fedezzünk fel a sorok közt ahogy életünk különböző szakaszaiba lépünk.Helyet kap a polcomon nem is lehet kérdéses.

Nekem jobban tetszett, mint az Éjféli könyvtár, filmszerűen láttam az eseményeket és folyton az Adaline varázslatos élete ugrott be, amit nagyon szerettem. Kíváncsi leszek ebből is tud e majd Cumberbatch hasonlóan jó mozit varázsolni. :)