Zóna 27 csillagozás

Mathias Énard: Zóna

Mathias Énard regénye modern eposz a háborúról. A Zónáról, a Földközi-tenger vidékéről, ahol szakadatlanul háborúk dúlnak évszázadok, évezredek óta. A könyv szélsőjobboldali nézetekkel megfertőzött főszereplője előbb két évet katonáskodik Horvátországban és Boszniában a délszláv háború idején, később francia ügynökként, hírszerzőként dolgozik. Végül a saját szakállára kezdi el gyűjteni mártírok, mártírjelöltek, hóhérok, fanatikusok, reményvesztettek, aktivisták történeteit. Nagyszabású dokumentum formálódik a keze alatt: a háborúk lajstroma, az elveszett lelkek katalógusa. Énard lázas hosszúmondatokban, elképesztő felkészültséggel mutatja be a Balkánt, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Könyvéből láthatjuk, mi mozgatja a világot, hogyan működik belülről egy konfliktuszóna – és ezt a látványt sokáig nem felejtjük el.

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Libri, Budapest, 2017
588 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633105993 · Fordította: Takács József
>!
Libri, Budapest, 2017
588 oldal · ISBN: 9789634331476 · Fordította: Takács József

Enciklopédia 2


Kedvencelte 10

Most olvassa 5

Várólistára tette 55

Kívánságlistára tette 44

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Mathias Énard: Zóna

Egy ex-zsoldos és kém Rómába vonatozván elmélázik kicsit – ennyi a történet. Belső monológ majd 600 oldalon – ez azért nem hangzik túl kecsegtetően. De Énard könyve jóval több ennél: bivalyerős irodalmi sűrítés, áthallások orgiája, ilyenformán igazi formai bravúr*, ami úgy mutatja be a Mediterráneum történetét, mint egyetlen összefüggő csatát Homérosztól egészen napjaink terroristáiig, mindezt egyetlen Párizs-Róma vonatút időtartamába bepréselve. Nem is regény: eposz hóhérok és áldozatok végtelenített láncolatáról, aminek a fehér sziklák és a fájdalmasan kék tenger adnak kontrasztot. A Zóna úgy képes megragadni a háborút, ahogy talán senki: a férfiak szemszögéből, akik lehetnek görögök, spanyolok, nácik, oszmánok, szerbek, horvátok, algériaiak, izraeliek vagy palesztinok – a lényeg, hogy sosem fogynak el, amíg akad elég gyűlölet, bosszúvágy vagy harci düh, amivel táplálni lehet a szörnyet. Egy tőről fakadnak mind, csordába verődve falvakat gyújtanak fel és nőket erőszakolnak meg, bronzkardot lóbálnak vagy RPG-t, mindegy is – büszke férfiak, „fényeslábvértű akhájok”, ragadozók, akik szégyellik, ha látszik a lelkük. Ragadozók – dehogy. Valójában paraziták.

Nagy kaliberű regény. Belemegy az emberbe, és nem hagyja békén.

* Talán tanácsos volna elhallgatni, hogy a „formai bravúr” alatt bizony 30-40 oldalas egybefüggő mondatokat tessék érteni. De ez ne rettentsen vissza senkit, mert maga a téma olyan szuggesztív, hogy az ember nemsokára észre sem veszi ezt a mellékkörülményt. És nem kis részben pont azért szuggesztív az a téma, mert a monstre mondatláncolatok megerősítik bennünk az érzést, hogy az események láncolatából nincs menekvés, nincs egy új bekezdés, egy sortörés, de még egy pont sem, ahol szusszanhatnánk egyet.

11 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Mathias Énard: Zóna

24 fejezet, közel 600 oldal a háborúról.
Krasznahorkai: Háború és háború, Nádas: Világló részletek, valamint Bolano: 2666 – ez a három világklasszis könyv jutott róla az eszembe.
Gyönyörű nyelven szól az európai civilizáció bölcsőjének is nevezett Mediterráneum, azaz a Földközi-tenger medencéjének történelméről – az erőszak történetéről. spoiler
A regény középpontjában tehát a háború, az erőszak áll, de számomra az volt a regény igazi tétje, hogy hihető-e egy olyan metamorfózis, amely során egy vérengző gyilkosból egy ilyen láttató erejű, költői hangon megszólaló elbeszélő válik. Ez ügyben ugyan maradtak kétségeim, de az írói fantázia szabadságát tiszteletben tartom, és hát a regény nyelve is varázslatos – ezért a maximális öt csillag. Még az is lehet, hogy igazat adok @LuPuS_007 értékelésének: talán valóban ez az év könyve.

4 hozzászólás
>!
giggs85 P
Mathias Énard: Zóna

Szinte bármivel kezdem a francia Mathias Énard első magyarul megjelent könyvének, a Zónának az ismertetését, riasztónak hathat. A közel 600, párbeszéd nélküli és sűrűn szedett oldal komoly kitartást igényel, az általában 40 oldalas mondatok minden bizonnyal sokaknak elrettentő lehetnek, és ha még azt is hozzáteszem, hogy ennek a szövegmonstrumnak még csak igazi története sincs, akkor már a legtöbben legyintenek is, és lépnek tovább új olvasnivaló után kutatva. Na, ők azok, akik megfosztják magukat az egyik legjelentősebb 21. század eleji regénytől. Hogy miért is? Mert talán egyetlenegy műben sem ábrázolták még ennyire pontosan és kézzelfogható módon A Háborút. Így, nagybetűsen.

Az egész szöveg egyetlen belső monológ, amit Francis Servain Mirkovic, a francia-horvát családba született, szélsőjobbos nézeteket valló, egykori jugoszláviai katona / háborús bűnös, jelenleg szökésben lévő kém folytat önmagával egy vonaton ülve, Róma felé robogva, hogy egész életművét, a Zónáról írt feljegyzéseit, fotóit, dokumentumait eladja jó pénzért a Vatikánnak, hogy új életet kezdhessen. A Zóna pedig nem más, mint az egész Mediterráneum, amit folyamatosan háború dúl a trójai harcok óta, hisz az ember (és az istenek) mit sem változtak 3000 év alatt, ugyanolyan kicsinyesek, bosszúállók, irigyek és kapzsik, mióta a görögök felkerekedtek, hogy bosszút álljanak az asszonyszöktető keleti szomszédon.

A kötet legnagyobb erénye, hogy képes egyetlen összefüggő csatározásként ábrázolni az elmúlt évezredek véres eseményeit, hisz az alkoholtól és kábítószertől bódult, a történelmet tökéletesen ismerő Francis elméjében minden mindennel összefügg. Az ex-katona / ex-kém elméjét a hirtelen előtörő emlékek, a külső benyomások és a szabad asszociációk vezérlik, miáltal egymás mellé kerülnek saját gyerekkori emlékei, tettei a jugoszláviai háborúban, családja története (küzdelem a nácikkal vagy épp a nácikkal szövetségben), illetve a trójai háború, a pun háborúk, Konstantinápoly eleste, a lepantói csata, Napóleon hadjáratai, az I. és II. világháború eseményei, az izraeli háborúk, a jelenkor terrortámadásai, a győztesek és vesztesek, a gyilkosok és áldozatok egyaránt. És hála ennek az írástechnikának és ezeknek a hömpölygő és vég nélküli óriásmondatoknak (amiért természetesen óriási dicséret illeti a fordítót, Takács M. Józsefet, aki mondhatni tökéletes munkát végzett), olyan erős sodrású szöveget kapunk, ami gond nélkül képes ledönti az olvasót a lábáról, ha az csak egy pillanatra is megállni próbál.

Mathias Énard az az ember, aki nemcsak a háborúkat, de az írókat is tökéletesen ismeri, ugyanis könyvében egymást érik a különféle írók (Cervantes, Rilke, Joyce, Lowry, Burroughs), illetve a különféle – néha fiktív – vendégszövegek (ebben a könyvben szerepel az egyik legjobb háborús vagy háborúellenes novella, amit valaha olvastam). Énardnál az írás (és az olvasás is) inkább küzdelem, mint élvezet, de azt hiszem, hogy aki veszi a fáradtságot rá, nem fog megállni, nem fogja félbehagyni, nem torpan meg Árész tetteinek olvasása közben.

Összességében a Zóna az egyik legfajsúlyosabb és legjobban megkomponált alkotás, amivel idén találkoztam, és egy olyan könyv, amit (tudom, hogy közhely, és tudom, hogy már sokszor leírtam korábban is) mindenkinek illene elolvasnia, még akkor is, ha nehéz, ha nem kellemes, ha nem nyújt élvezetet, csak tükröt tart az emberiség elé, hogy lásd: ilyen az Ember.

18 hozzászólás
>!
morin5
Mathias Énard: Zóna

A Földközi-tenger térségének múltja egy vonaton utazó, délszláv háborúban is részt vett férfi gondolataiba ágyazva, amely szigorúan asszociációs „rendezőelvet” követ, kispórolt mondatvégi írásjelekkel és tagolatlan tér – idő – eseményfolyammal.
Konfliktusok, háborúk, algériai, izraeli-palesztin, délszláv, örmény népirtás, zsidóüldözés, lepantói csata, kémkedés és még száz más – ötvenoldalas mondatokba sűrítve. A befogadáshoz figyelmes diáknak kell lenni, hallgatag gyóntatónak vagy rezignált pszichiáternek, aki ezt a közlési kényszeres, súlyos bűnökkel terhelt emlékezést végigköveti.
Bár páratlan információmennyiséggel gazdagodva robogunk végig a térség valaha megélt szenvedésein – kivastagítva a huszadik századot, nekem kissé hiányzott a történet íve és a súlyozás. A bestiális kegyetlenségek is ömlesztettek, így a nyolcvanadik után már az érzékeny olvasóról is lepereg minden torokelvágás, megerőszakolás, lefejezés vagy akasztás.
Viszont a folyton változó képletben akad egy konstans: a háború örök. A Zónában meg különösen.

>!
Bence_Kis
Mathias Énard: Zóna

Szuper értékelések, érdekes szerkesztés, 600 oldal. Gondoltam, ha beszerzem, kapok egy jó nagy téglát, a 'Vad nyomozók'-hoz hasonló fizikai jellemzőkkel rendelkező kötetet. E helyett egy aránylag szerény, méretében és tömegében is átlagosnak mondható könyv került a kezembe. A külső jegyek ellenére a beltartalom borzasztóan súlyos, és itt a borzasztó nyugodtan érthető szó szerint is. Nagyon tömény, sűrű olvasmány. A mondatszerkesztés nekem elsőre kicsit modorosnak hatott, de mivel ezzel is mondani, érzékeltetni akart valamit a szerző, és rövid idő után már egyáltalán nem zavart, igazából nem tudom felróni. Szeretem a könyvekben említett történelmi adatokat, helyszíneket körbejárni, erről ebben az esetben – pár kivételtől eltekintve – kénytelen voltam lemondani, mert elképesztő mennyiségű információ zúdul a szövegből. Rengeteget dolgozhatott Énard a könyvön, de minden percet megért, mert egy igazi mestermű született.
Nem egy csajos könyv, szűk ismeretségi körömben nem is fogom hölgyeknek ajánlani, és ezt nem szexizmusból mondom. A téma iránt érdeklődőknek ajánlani fogom előbb a 'Mediterráneum: Több. mint tenger' megnézését. Azután, ha a sötét oldal feneketlen bugyrai iránt is érdeklődnek, akkor eléjük rakom ezt a könyvet. Tényleg elképesztően komor képet fest, ráadásul szomorúan, de el kell ismerni, hogy nem használ sötétebb tónusokat, mint amilyen a valóság. Nagyon törékeny a béke, meg kell becsülni, és óvni, vigyázni rá. A könyv a könyvben megoldás külön tetszett, zseniálisan oldotta meg. Kedvenc lett.

8 hozzászólás
>!
iniesta
Mathias Énard: Zóna

Több könyvnek tűnik első ránézésre, talán több könyv is akar lenni egy jó darabig (a lehetőség szerintem az első 200 oldalon van meg). Végeredményben ugyanakkor egyetlen könyv lesz, és ez annyiból nagy gond, hogy a narratíva (és itt a hangvétel zenéjének) problémáját (is) az oldhatná csak teljesen fel, ha több könyv tudna maradni egyszerre.

Ez egy vallomásos veszteségtörténet (a főhős vallomásos veszteségtörténete), ha úgy tetszik, gyónás: bármennyire is kitekintőnek, perspektivikusnak tűnhet (i. e. a Zóna, mint az elmúlt évezredek háborúi, vér és erőszak korokon át), valójában mindent a narratív monológon belül kell olvasni. (Ez, sajnos, biztos: lásd történet vége, ahol nem egy általános igazsághoz érkezünk meg, hanem a narrátor személyes tragédiájához – és az ehhez tartozó egyébként elég lapos, de ráadásul homályos morálhoz.) Műfajilag (bár tulajdonképpen részletkérdés) @Kuszma említette már az eposzt: ezt én is osztom, bár sok formaelemi kérdést von maga után (pl. a múzsa maga a vonatút? Vagy (kajánul:) a vonatút előtt elfogyasztott alkohol meg amfetamin?), de még mindig kevesebbet, mint mondjuk a regény tenné.

@giggs85 azt írja, hogy a könyv maga a háború nagybetűs ábrázolása. Őszintén szólva először én is így olvastam: a valós történelmi elemekkel operáló dokumentarista-áldokumentarista betétek akaratlanul is erre vezetik az olvasót – aztán ez az olvasat mégis összezuhan (számomra nagyjából 200 oldal után lett világos), annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs elég részlet, viszont annál több a (nem funkciótlan, de más funkcióval bíró) narratív visszatérés, ismétlés. Igazából ha az olvasó akaratlagosan elkezdi számolni a betéttörténeteket, akkor rájön, hogy a számosságuk viszonylag csekély: egy kairói holland exnáci, Millán-Astray és a falangizmus, az FDH és prominensei az évtizedeken átívelően, stb. Összesen néhány tucat, amelyekhez a narrátor ugyanakkor mániákusan vissza-visszatér: általában a monológ szövése, ritkábban új részletek adagolása miatt. Van még néhány rövidebb szövegdúsító snitt (pl. József Attila vélt utóhatása, vagy Burroughs Tanger-ban), amelyek csak egyszer bukkannak fel, de ezeknek a számossága még csekélyebb. Összesen tehát nagyjából harminc (fiktív vagy félfiktív) sztori – 600 oldalon. Ez nem sok, és nem elég – legalábbis ahhoz, hogy minden idők állandó és összefolyó háborússágát szemléltesse a regénytérben. Ahhoz viszont pont elég, hogy a narrátor saját magára vonatkozó, az olvasó előtt részleteiben csak a fináléban feltárt tudása számára magyarázó érvként, ürügyként, jó darabig önfelmentésként szolgáljon addig, amíg a regényidő által kifeszített időkeretben, vagyis a vonatút alatt kénytelen magával beszélgetni. És ha jól megnézzük: az előbb említett, kiragadott történelmi részletek éppen egy ilyen nézőponthoz vannak konstruálva, hiszen nem csak úgy a történelemből jönnek, hanem a narrátor életéhez kapcsolódnak valahogy: akár az anyja egy gyermekkori hangversenyén megjelenő közönségen, akár saját származásán vagy későbbi munkájához kapcsolódó utazásain, stb. keresztül.

@LuPuS_007 említi először a 2666-ot (bár, ha jól értem, a jelentőség szemléltetésére). Ez szerintem is hasznos analógia, de éppen a kontraszt miatt: A gyilkosságok könyvében Bolaño éppen azzal feszíti szét a bevett epikus íveket, hogy felvonultat több száz (olvasói érzetre legalábbis több száz) fiktív-félfiktív részletet (és utána a részletek maguk irányítják a szöveget minden szinten – persze ez most nem ide tartozik). Akik korábban a világirodalomban hasonlót csináltak (pl. ebben a tekintetben Sebald), azok szintén éltek a részletek számának hatásával (vagy adott részletek mélységével, akár „túlmélyítésével”). Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a dokumentarista elemekkel hatást elérni kívánó prózához mindenképpen szükséges egyfajta volumen – ez itt nincs meg. Viszont szerintem ez nem is célja Énard-nak (ugyanakkor regénynyelvi hiba, hogy ez nem egyértelműbb).

A cél, a fentiekkel összhangban, egy vallomásos narráció megteremtése – a kissé azért közhelyes erkölcsi önelszámolás végett. Itt már sokan, sok művet hoztak fel párhuzam gyanánt, nekem is eszembe jutott egy, első ránézésre nem is túl hízelgő: https://moly.hu/konyvek/danyi-zoltan-a-dogeltakarito, de mindjárt összehozom. Danyi is, Énard is hasonló prózai célt tűz ki; a narrátort mozgató elsődleges motiváció ugyanonnan fakad (háborús önelszámolás), véletlenül még a mögöttes történelmi tér-idő is egyezik. Mindkét megvalósítás kulcsa a nyelv: Danyi forgácsolt és viszonylag sűrített, míg Énard „dagasztott” és viszonylag elnyúló nyelvvel operál. Nem tudom, hogy rögvest törvényszerű-e (azt hiszem, nem), de Danyi nyelvileg nagyot bukik, Énard meg nem. Ennek szerintem az az oka, hogy utóbbi nem próbálja „túlvágni” önnön nyelvi terét: még ha olykor-olykor idegesítően is tér vissza adott mozzanatokhoz tizedjére-tizenötödjére, de a belső monológ mikéntjét (az emberi gondolatfutás asszociációs sebességét és ismétlő természetét, ha úgy tetszik) hitelesebben képezi le spoiler – legalábbis narratív szempontból.

Merthogy nyelvileg azért akadnak itt problémák. Tetszik vagy sem, egy ember gondolatkivetülései nem „Rimbaud-i szépségben, és dantei szerkesztettségben születnek”. @vargarockzsolt már megfogalmazta előttem ezt a kételyt, és én őszintén szólva nem tudok ettől eltekinteni – annál kevésbé, hogy a nyelv olykor egyértelműen túlfújt, önnön líraiságára is rálicitál és ezt igen rosszul teszi (pl. „felhő lett belőlük Auschwitz egén”, ez például kifejezetten szerencsétlen esztétizálás). Elismerem, vannak kifejezetten jól sikerült, szárnyaló akár 10-20 oldalak is, de az ihletettség rendre megtörik. Fel lehetne még fogni egyfajta „olvasói játéknak” (én ebben az irányban próbáltam elhagyni a kételyt): tudjuk, amit tudunk, vagyis hogy mi a narratíva tétje, és ezzel szemben lenne olyan zseniálisan túlzó a nyelvi felépítmény, hogy a kettő közötti, „szinte bevallott alkotói” ellentmondás adná az irodalmi értéket. Néhány nagy mű tudja ezt a világirodalomban, és – hideg fejjel, objektíven nézve – a Zóna ettől (egész pontosan a nyelvi felépítmény zsenialitásától) messze van. Ha másért nem, hát akkor az utolsó kb. 40 oldal miatt, ami voltaképpen borzasztó: kiüresedik a nyelvi felépítmény, mivel összezuhan a tartalom, zárásként csak ordas dramaturgiai közhelyekre futja spoiler

Összegezve: nehéz számon kérni egy könyvön, ami végső soron nem lett belőle, de a Zóna legérdekesebb lehetősége szerintem az, ami – a nem kellő mennyiségű dokumentarista részlet miatt – szemléletesen végig a „bőröndben marad”. Elfogadom, hogy nem is ez volt az írói cél, és így persze nem a kihagyott lehetőség, hanem Énard szándékának megfelelően olvastam: nem állítom, hogy nem tartalmas, a kockázatvállalást még tetszetősnek is nevezném (600 oldalon egy vallomástörténet, szép), de irodalmilag azért ez így kacska.


A magyar kiadásról. Kétszer olvastam a mögöttes művet: először 7-8 éve, az eredetit, illetve idén húsvét környékén a magyar verziót. Nem szeretem a kritikátlanságot, és főleg nem kenyerem az utánjárás nélküli, Magyarországon néha úgy érzem obligát tiszteletkörök futása – ezért gondoltam kitérni erre.

Elöljáróban: igazán dicséret illeti a Librit – mármint pusztán a kiadásért. Olvasóként tulajdonképpen a magyar viszonyokhoz képesti bátor kiadáspolitikát látok (különösen mióta a Jelenkor is a portfólióban van), irodalmi értelemben érdekes, de „máskülönben nem egyértelmű” címekbe állnak bele ezidáig legalábbis határozottan. Ez nyilván nem ok nélküli kockázatvállalás (nincs még masszív címtár), vagyis előbb-utóbb gyanítom vége szakad, de ez most mindegy is.

Azt is gondolom ugyanakkor, hogy bátor könyvkiadások sora ide vagy oda, az egyes könyvek szöveggondozására jóval több figyelmet kellene fordítani. A konkrét könyvvel kapcsolatban előttem egyetlen témába vágó megjegyzés hangzott el (nem tudom, van-e mögötte összevetésre alkalmas nyelvtudás), Takács M. Józsefet dicsérve, aki „mondhatni tökéletes munkát végzett”. Nos, Takács M. József munkája összességében szerintem is elég jó: a narratíva hangvétele, sodrása jól átültetett, ez pedig elsődleges; de én személy szerint nagy örömmel fogadtam a szókészlet tényleges leképezését is, pl. 'rokonszenves', szinte minden fordításban az idegen nyelvi megfelelőt találni manapság; DE messze nem tökéletes, amit igazán szerintem a szerkesztői/olvasószerkesztői (feltüntetve Darvasi Ferenc/Décsi Tamás) munka minősége súlyosbít. Úgy értem, hogy a hibák bizonyos mértékig a fordítót terhelik, elvégre „valahogy belekerülnek a szövegbe”, a felelősség szerintem ugyanakkor olvasószerkesztői/szerkesztői. A teljesség igénye nélkül a következőkbe futottam bele:

1. A helységnevek fordítása nem egységesített: egyfelől meg vannak hagyva a különböző idegen nyelvi köznevek (calle, rue, plaza, stb.), amit én egyébként, így 2018-ban még támogatnék is, másrészt viszont érthetetlen módon magyarítva vannak egyéb térbeli pontok tulajdonnevei (így lesz Gare de l'Est-ből Keleti pályaudvar (sic!): Párizsban). Ide tartozik, hogy bizonyos földrajzi egységek magyarul szerintem más formában vannak rögzülve, mint ahogy a könyvben szerepelnek (például a Hellész-fok magyarul is Hellészpontosz).

2. Nem problémátlanok a görög nyelvi átiratok, különösen a Hádész, ami a magyarban szerintem, mint istenség (személynév) rögzült, az eredeti (és ennek ezen a ponton egyébként megfelelő fordítás is) ugyanakkor rendre képletes helységnévként („elküldeni valakit a Hádészba”) használja. Ez az eredeti mitológiai forrást tekintve nem egészen pontatlan, viszont ezt megelőzően nem nagyon láttam még ilyet magyarra fordított szövegben: a hasonlók miatt legalább egy fordítói jegyzet kívánatos lenne, a nyelvi közegben megszokottól való eltérést megindokolandó.

3. A fordítói jegyzetre – túl azon, hogy szerintem MINDEN átültetésnél jól venné ki magát, bár látom, hogy a magyar piacon nincs meggyökeresedett kultúrája – már csak azért is szükség lenne, mert az Énard által előcitált irodalmi allúziók tartalmából sok minden szükségszerűen elveszik a magyarra fordítással. Apollinaire versének eredeti címe például Zone, Burroughs a megidézett életperiódusában írja az Interzone-t, stb. Ezek amolyan bibliofil kikacsintások, további szerepük nincs, hatásuk viszont lenne: hangsúlyozzák a narratíva megkonstruáltságát – elvégre mennyire hihető (lírai szépségén, precíz szerkesztettségen is túl), hogy egy volt délszláv katona véletlenül olyan allúziókat hív életre egy belső monológban, amilyen címen éppen a belső monológot folytatja önmagával? Mutatok még egyet: Tsirkas (Cirkasz?) magyarul nem olvasható nagy művének címe franciául Cités á la dérive. Ez a magyarban át lesz fordítva Sodródó városokra, ami címként pontos (bár hogy fordítunk címet, ha nincs mű – ez is kérdés), igen ám, de Énard gyakran használja a szövegben az á la dérive szerkezetet: vagyis van egyfajta szövegjáték a címre utalóan. Ezeknél jóval komolyabb hiány (és nem is áthidalható, szintén a jegyzet szükségét hangsúlyozza), hogy Énard két művet (Finnegan's wake, The Cantos) is mint tartalmi allúziót idéz meg – ezek pedig egyébként sincsenek meg magyarul.

4. Vannak egyértelmű hibák, amelyeket sokan „fordítói vakságnak” szoktak nevezni, szerintem pedig súlyos tárgyi tévedések. A nyomorultak (igen, Victor Hugo) főhőse például Cosette, nem pedig Colette, ahogy a könyvben szerepel (és aki, khm, egy írónő vala, főleg ezért jegyezhető: https://moly.hu/konyvek/colette-koborelet-es-mas-kisregenyek). Aztán. Milánóból Rómába vonattal utazva valóban átszeljük Emilia-Romagna tartományt, amelynek egyik megyeszékhelye valóban Reggio, csak éppen Reggio Emilia (hm, vakság esetén is logikusnak is tűnik!), nem pedig Reggio Calabria (ahogy írva vagyon), ami nagyjából ezer kilométerrel lejjebb csókolja meg Szicíliát. Ez utóbbi különösen zavaró, engem egyfolytában kivetett az olvasásból, mivel a főhős húsz oldalon átívelően mantrázza, hogy „már elhagyta Reggio Calabriát, és hamarosan Rómába ér”, ami kb. úgy hangzik, mintha „elindultam Pestről, Békéscsabát már elhagytam, mindjárt megérkezem Kecskemétre”. Összesen féltucat hasonló hibát találtam. Ez sok, bármennyi oldalon is, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyenekből egy is sok. Mit gondoljon, mire számíthat egy egyszerű olvasó egy olyan kiadóról-tól, akinek a szerkesztői nem ismerik Hugo főhősnőjének nevét? Mi az olvasói garanciám az ellenőrzött minőségre? Ez esetben most rendben van az összkép, de ennek része az is, hogy saját magam tudom ellenőrizni. Hogy vegyek következőleg a kezembe egy kortárs szuahéli nagyregényt?

>!
LuPuS_007 P
Mathias Énard: Zóna

2016 könyve egyértelműen 2666, nincs miről beszélni.
2017 könyve pedig ezen könyv Zóna , erről sem kell vitázni.

Upsz mégis kell. A kettő könyv között az a különbség,hogy más a kiadó és más a hozzáállás*. Nem ezt érdemli. A könyv jóval több ennél és sajnálatosan
Kettő szöveges értékelés is jelzi nem hiába.
https://moly.hu/ertekelesek/2430054
https://moly.hu/ertekelesek/2376549

A regényről:
Esti Kornél francia/exjugoszláv kiadása utazik a vonaton, igaz a kiszolgálás és a kocsi egy magasabb osztályhoz van sorolva ahol is Krasznahorkai mondatszerkezetekein keresztül az egész történelem jelenik meg a szemünk előtt. Európa amely sosem volt csendes, mindig volt valami amiért lehetett indokot találni akármi más elpusztítására. Ennek a történetnek a közepén ül Benno von Archimboldi-nek öltözve akarom mondani Francis Servain Mirkovic aki akárkinek is van maszkírozva, s mint mesélő vagy éppen csapongó költő ül a saját történetének közepén.
S becserkész minket,mit a szűzlányt https://moly.hu/idezetek/853953 a történetbe felkér,hogy legyünk részese a történelemnek a görbetükrön keresztül amit ő tart és mellette a hozzátartozó szálakat is rángatja.
A Zóna olyan, mint Mordor földje aki egyszer belépett valójában sohasem szabadul így van ezzel maga az író is, aki a mesélőn keresztül tárja folyamatosan elénk emlékképeit.és azokat oly részletgazdagon** adja vissza, hogy muszáj mellé elolvasni az éppen megemlített pillanat többi történelmi kapcsolatát is. Nagyon szépen ír, már amennyiben lehet ilyet írni . Szépen ír a HÁBORÚRÓL és annak BORZALMAIRÓL***

https://moly.hu/idezetek/855385
https://moly.hu/idezetek/856145

*találati lista 10500 Bolano, még Énard 68200(HAHAHA) amiből az első 5 ténylegesen is fogalkozik vele… magam keresési eredménye 100ból70 /100ból6 ez az ami miatt nem lesz a toplisták élén
** most örülök a google-nak, bár így sem lehet gyorsan haladni a könyvvel
*** Mailer jutott először az eszembe, majd Heller és utána még Eco is, a részletgazdagság miatt

>!
melis
Mathias Énard: Zóna

Nem értem, nincsenek háttérinformációim, a bunkóság netovábbja, mennyire nem tudom, ki ki ellen harcol, mi az oka, a célja, ki a bűnös és ki az áldozat, persze rémlik, hallottam róla, láttam néhány golyónak a nyomát, turistaként rábambultam, száguldottam tovább.
A szöveg nem enged, belülről rág, nyomaszt, vége nincs, értelme sincs a bűnös és ártatlan kilétéről gondolkodni, tér és idő korlátai feloldva, nem megnyugtatom magam, nem felmentem magam a tájékozódás szükségessége alól, hanem zakatol ez a rémes vonat, hogy mindez belül, mindannyiunkban, végeérhetetlenül dúl.

>!
cinkos
Mathias Énard: Zóna

Háború és háború, rendkívüli tudásanyag, az örök Zóna, amely az emberiség bölcsője és emberek, seregek, népek sírja, egy óriási tudatfolyam, amelynek ugyanúgy nincs eleje és vége, mint a háborúk történetének, és ugyanúgy minden mindennel összefügg benne, mint a háborúk történetében, amely a Zónának a története is. Férfias könyv, a szó szoros értelmében, mert a férfi mint olyan lényegéről is szól, mitől férfi a férfi, akit végső soron csak a háború éltet – ez ugyan leegyszerűsítőnek hathat, de ha végigfutunk a Zóna történetein, nem fogjuk hiteltelennek érezni. Érdekes volt egy olyan könyvet olvasni, amelyben a megalázók, a gyilkosok, az erőszaktevők szenvedésein és szenvedélyein keresztül is láthatjuk, milyen a háború, a megalázottak történetei kellenek ahhoz, hogy értsük, a háborút célszerű elkerülni, de a háború szenvedélyes híveinek a történetei is kellenek ahhoz, hogy megértsük, mi az egésznek a mechanizmusa, és miért mozgatja ez az egész a történelmet. Majdnem spoiler, de mégsem az: nem fogjuk megérteni, az egészet biztosan nem, de közelebb kerülünk hozzá, erre nagyon jó ez a könyv, furfangos is és okos is, hatalmas munka, nagy lelemény, a maga nemében (komorságágával, távolságtartásával, zömökségével) megrendítő.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

…az ő világában a férfivé válás nem azt jelentette, hogy az illető megnő, hanem azt, hogy élesre és keményre csiszolódik, megmetszik, mint a szőlőt vagy egy fát, szépen levagdossák róla a felesleges ágakat, a női vagy talán, ki tudja, az emberi hajtásokat, mígnem olyan lesz, mint egy harcost formázó bukszusbokor egy klasszikus kertben, de beszélhetnénk akár falloszt, puskát vagy a hím archetípusát formázó bokorról is, mindannyian erre akartunk hasonlítani, az erős, ügyes, agyatlan, kérkedő, hetvenkedő és gőgös őskori vadászra, aki ugyanakkor aláveti magát az erősebbnek, a rangsorban felette állónak, megveti a gyengéket, a nőket és a homokosokat, mindenkit, aki nem olyan, mint ő…

178-179. oldal

10 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P

eszembe jutott József Attila, a magyar költő, aki a Balatonnál lefeküdt a vonatsínekre, hogy az éles kerekkel háromba vágassa magát, vagy kettőbe, hosszában, József Attilának kettős hatása volt Magyarországon, költői és halálos, ha szabad így mondanom, merthogy több tucatnyi elátkozott költő vagy túlságosan tisztánlátó kamasz feküdt le ezután a sínekre meghalni ugyanazon a helyen,….

227. oldal

Kapcsolódó szócikkek: József Attila
3 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P

Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, a spártai Leonidász ma egy belga csokoládémárka, szívesen elszopogatnék egy ilyen pralinét, a perzsák által megölt király emlékére,…

274. oldal

6 hozzászólás
>!
ishi

…a Kultúrák Fórumán ma főleg koncerteket rendeznek, az emberek itt is holtesteken táncolnak, mint Bejrútban, de az emlékezés tánca helyett itt a felejtés táncát ropják, mert egyedül ezt engedélyezi az állami emlékezetpolitika, amely dönt arról, hogy hol lehet emlékezni, és hova célszerűbb inkább egy parkolót építeni, amelynek egy európai város jóval több hasznát látja,…

272.-273., 10. fejezet - Zóna ( Libri, 2017)

>!
LuPuS_007 P

…Athénban az Akropoliszt rabszolgák építettek, rabszolgák építették a Reich műemlékeit is, tény, hogy sokan meghaltak, de a piramisok építői közül is sokan elpusztultak, és ma mégsem gondol senki arra, hogy le kéne rombolni őket, sem arra, hogy átkokat szórjon a megtervezőjükre, nos, bizonyára erre gondolt a vádlottak padján egy SS- és egy Wermacht-tiszt között ülő kis köpcös Speer,…

428. oldal

>!
LuPuS_007 P

…az első bencés kolostor tehát porrá lett, Rómában XII.Piusz pápa dühös volt, de hallgatott, persze tudta mérlegelni a dolgokat, a meggyalázott parasztlányok sokasága és a néhány kegyetlenül megerőszakolt kecske semmiség egy ilyen értékes épülethez képest, ……

431. oldal

>!
LuPuS_007 P

Bármilyen hosszúnak tűnik is az alkony, az éjszaka végül mindig megérkezik.

350. oldal

2 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P

A vereség a lábakban kezdődik.
Először azokba a csizmákba szivárog be, amelyeknek a győzelemhez kellene elvezetnie minket, amelyeket éveken át az utolsó diadalmas felvonulásra készítettünk fel. A veresség a csizmákkal kezdődik, ….

64. oldal

>!
LuPuS_007 P

vajon miből élhetett, hajdani „gépészmérnökként” volt egy kis egyiptomi nyugdíja, a „mérnök” titulus erős túlzás egy olyan férfi esetében, akit 1943-ban géplakatosként soroztak be az SS „Nederland” nevű, 23. Panzergrenadier hadosztályának 4. dandárjába,….

34. oldal

>!
LuPuS_007 P

…a bolognai San Petronio-Bazilika egyik műkincse ellen irányúló iszlamista merényletet, a feltételezett terroristák Giovanni da Modena egyik, XV. század elején készült, Dante-féle poklot ábrázoló freskóját akarták elpusztítani, amelyben egy szörnyű démon megkínozza és felfalja a bűnösöket, köztük a pokol nyolcadik körének kilencedik bugyrába vetett Mohamedet, az Iszlám prófétáját,….

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Mohamed
1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Faruk Šehić: Az Una hullámai
Jules Verne: A dunai hajós
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel
Ismail Kadare: Kettétört április
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma
Stefan Banulescu: A milliomos könyve
drMáriás: A balkáni tahó
Ivo Andrić: Magyar Musztafa
Mileta Prodanović: Kert Velencében