Iránytű 25 csillagozás

Mathias Énard: Iránytű

Franz ​Ritter osztrák zenetudós, aki hatalmas tudással felvértezve azt elemzi, milyen hatással volt a török és arab-perzsa kultúra ismeretlen és ismertebb (pl. Liszt, Beethoven) zeneszerzőkre. Az Iránytű című regény az ő belső monológja: Ritter, miután megtudja, hogy halálos beteg, képtelen elaludni, és egyre mélyebbre hatol a múltjába, és egyre több részletet idéz fel Sarah-hoz, francia barátnőjéhez kötődő kapcsolatának történetéből. Franz és Sarah közös története Damaszkuszban, Palmürában és Aleppóban játszódik, Franz szívfájdító emlékeket idéz az azóta elpusztult városokban töltött csodálatos napokról.
Matthias Énard azt nyilatkozta, hogy az Ezeregyéjszaka meséi indította el a pályáján, az Iránytű pedig úgy működik, mint az Ezeregyéjszaka, csakhogy itt Franz Ritter egyszerre játssza el az álmatlanságban szenvedő szultán és Seherezádé szerepét.
A szerző tíz évet töltött Közel-Keleten, Irakban, Szíriában, Iránban, kutató, egyetemi tanár, jelenleg Barcelonában él, arab… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Magvető, Budapest, 2018
496 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436082 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2018
496 oldal · ISBN: 9789631437065 · Fordította: Tótfalusi Ágnes

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Liszt Ferenc · Richard Wagner

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs · Duna · Weimar


Kedvencelte 9

Most olvassa 6

Várólistára tette 66

Kívánságlistára tette 43

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Mathias Énard: Iránytű

Viszonylag lassan haladtam vele, mert csak akkor nyitottam ki, ha úgy sejtettem, nyugodtan el tudok belőle olvasni 50 oldalt. Mert erre a könyvnek nevezett hömpölygésre fel kell feküdni, mint a Holt-tenger hullámaira, és hagyni kell, hogy lebegjünk rajta. Egyetlen zaklatott, emlékezéssel megtöltött éjszaka története ez a regény – ebbe az egyetlen éjszakába sűríti be Énard szinte egész Eurázsiát Párizstól Malajziáig, a kincses kelet és a varázstalanított, de varázslatot áhító nyugat ambivalens viszonyát. Szédülni kell tőle: a káprázatos tudásanyagtól, amit a szerző megmozgat, de még inkább a minden mondatot átható veszteségérzettől. Mert ez a regény, ahogy én érzem, a veszteségek regénye: ahogy kelet gazdagsága, Damaszkusz vagy Teherán pezsgése elenyészik az agresszív vallási fundamentalizmus csapásai alatt, úgy veszít el férfi nőt, és végül: élő életet. Ennek súlya árad minden sorból, és még valami, ami – talán – ennél is súlyosabb: hogy amit elveszítettünk, azt, rá kell jönnünk, nem is birtokoltuk soha.

7 hozzászólás
>!
giggs85 P
Mathias Énard: Iránytű

Immár teljesen biztos vagyok abban (nem mintha eddig sok kérdésem lett volna ezzel kapcsolatban), hogy Mathias Énard az egyik, ha nem a legjelentősebb kortárs francia író, aki már most bevéste a nevét a világirodalom legfényesebb lapjaira. A zsenialitásáról már meggyőződhettem az egyetlen soha véget nem érő óriásmondatból felépülő Zónában és a rövid, lírai mondatokkal operáló művész-regényben, a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokrólban is. Ezúttal ismét a hosszú (ha nem is óriás) mondatoké a főszerep, ugyanis ezekből épül fel a sokak által főművének tartott, és Goncourt-díjjal is jutalmazott nagyregény, az Iránytű. Mely egy minden bizonnyal halálos betegségben szenvedő osztrák zenetudós, Franz Ritter tudatfolyama, aki egyetlen álmatlan éjszaka alatt gondolja át nemcsak saját életét, de azt az óriási kutatási területet is, amelynek odaadó híve volt, vagyis a keleti és nyugati zene (és persze kultúra) kölcsönös egymásra hatását.

Száraznak hangzik? Már lapoznál, mert téged ez nem érdekel majd’ félezer oldalon keresztül? Ne tedd, mert akkor lemaradsz a 2018-as év egyik legjelentősebb regényéről. Tény, hogy az Iránytű sok energiát, odafigyelést és koncentrációt igényel, de cserébe rengeteg mindent is nyújt. A ’90-es évek talán legjelentősebb prózaírója, W.G. Sebald óta nem találkoztam ilyen összetett, valós és fiktív dolgokkal operáló, rengeteg tudást magába sűrítő, néha követhetetlenül sok oda- és visszautalást tartalmazó, ám roppant precízen felépített regénnyel, mint ez.

Franz Ritter egy igen különös figura, ráadásul nemcsak az igen ritka szakterülete, de a személyisége miatt is. Monológja középpontjában a szintén a Kelettel foglalkozó Sarah iránti érzelmei állnak, amelyek bár a kezdetekben egy, a mániákusság határát súroló és örökké csak értelmetlenül epekedő „lúzerként” mutatják az álmatlan osztrákot, ám később egy hihetetlenül finom és meglepetésekkel teli szerelmi történethez vezetnek. A francia író olyan lágyan, költőien képes ábrázolni a kettejük között lejátszódó (gyakran csak) hétköznapi jeleneteket, amelyekben bár a felszínen szinte semmi lényeges nem történik, de mégis olyan mélyre hatol velük, és olyan emlékezetessé teszi őket, mint csak nagyon kevesen. Bár nem szokásom, de egyes köztük lezajlott jeleneteket menet közben többször is újraolvastam…

Ez a szerelmi szál szervesen és kibogozhatatlanul kapcsolódik ahhoz a Kelethez, aminek megismerésére Ritter feltette az életét. Énard a hétköznapi ember számára többnyire ismeretlen alakokat állít a középpontba, néhány híresebb szerzőn (Rúmi, Khajjám) kívül szinte senkiről sem hallhatott a tisztelt nagyérdemű, ám mégis olyan alakokat, olyan elfeledett élettörténeteket ismerhetünk meg általa, melyek olvasásával az ember csak többnek érezheti magát (egy újabb párhuzam Sebalddal).

Külön kiemelném a tökéletes fordítás mellett (Tótfalusi Ágnes újfent hibátlan munkát végzett), hogy a szerző ragyogóan játszik rá az álom és ébrenlét közti illékony határra, és az elbeszélés folyton át- és átcsúszik egyik végletből a másikba. Egyszer tökéletesen felépített és átgondolt szövegfolyamot kapunk, amiben minden a helyén van, majd hirtelen beszüremlik egy szürreális álom leírása. Aztán, ha a derék osztrák tudós ismét jobban magához tér, esetleg elolvas egy hosszabb szöveget az I. világháborúba küldött szenegáli katonákról vagy éppen egy általa lejegyzett történetet egy őrülten és viszonzatlanul szerelmes franciáról, aki neki és Sarahnak mesél arról, hogy miket művelt azért, hogy megkaparintsa az imádott lányt.

Ezek után gondolom nem kell ecsetelnem, hogy az utóbbi idők egyik legfajsúlyosabb és legtökéletesebb alkotásának tartom az Iránytűt, melynek nyelvezete, ötletessége, felépítése, az itt felhalmozott tudás, a benne életre kelő karakterek és a melankóliájában is pozitív üzenete a 21. század egyik igazán jelentős alkotásává teszik Mathias Énard művét.

>!
mbazsa
Mathias Énard: Iránytű

Énard nem csinál mást, mint amit egy igazi író: mesél. Sokféle rokonságot kereshetünk itten. Az emlékezésben Proust, a tudásban Eco, a könnyedségben Esterházy, de akár említhetném Darvasi nevét is. Énard visszatér a gyökerekhez, és arra reflektál, amiről tulajdonképpen az igazi mesélés élménye és befogadása szól. A sztori már jóval azelőtt elkezdődött, mielőtt lejegyezték volna a kitalált vagy valós történeteket. Talán az emberiség megjelenésével egyidős, ki tudja. Énárd azt a fajta mesélést idézi meg, amelyet annak idején Homérosz vagy Boccaccio, vagy az Ezeregyéjszaka vagy a Biblia névtelen mesélői műveltek. A tűz ropog, az éjszaka setét, mi meg a tűz körül ülünk, Énárd meg mesélni kezd. Pontosabban Franz Ritter, a regény főszereplője és narrátora, akinek a tudatfolyamába tekinthet bele az olvasó.

Az egész regényt betöltő monológba azonban számtalan történet szövődik bele, hogy pontosan mennyi, azt nem számoltam meg, talán 1001, ki tudja. Itt azonban nem 1001, hanem csupán egyetlen egy éjszakába sűrűsödik be ez a sok sztori. Minden mindennel összefügg. A regényben többször is felbukkan ez a mondat, mint motívum. Persze a különböző történetek annyira átszálazzák, átszövik egymást, hogy nekem ezt a fajta összefüggésrendszert, szemantikai hálót nem sikerült átlátnom, talán itt-ott vettem észre egy-egy kósza analógiát, párhuzamot. De talán nem is kell szó szerint értelmezni ezt a kijelentést, ez csak amolyan posztmodern irónia, fricska a világ átláthatóságával, megismerhetőségével szemben.

A regényt amúgy kétféleképpen is fel lehet osztani. Az egyik felosztásban a múló idő jelöli ki az egységeket. Franz álmatlan éjszkáját kísérhetjük végig, este 11 órától reggel 6 óráig. Itt a fejezeteket, a különböző szövegegységeket az eltelt időintervallumok adják meg. Ennek a visszaemlékezésnek a fő szála egyértelműen a Sarah-val töltött időnek a felidézése, megidézése. Tulajdonképpen a megtalált idő.

A másik felosztást a regényben szereplő fejezetek adják ki, jelölik ki. Ami nem más voltaképpen, mint egy könyv a könyvben. Franz fejben írja a nagy művet az orientalistákról, Kelet és Nyugat ellentétéről és kölcsönhatásáról, ami úgy általában az Énard regények egyik központi kérdése. Persze az, hogy ebből mi igaz, és mi nem, az már megint egy másik kérdés. A lényeg tehát továbbra is a mesélés élménye és a mese befogadásának élménye, mint ahogyan az már Énard Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című regényében is volt. Járt-e Michelangelo Keleten? Vagy Liszt Ferencre tényleg ennyire nagy hatással volt a Kelet? (Csak hogy egy magyar vonatkozást is hozzunk.) És még folytathatnám a sort. A kérdés nem az, hogy tényleg megtörtént-e, hanem, hogy jól van-e elmesélve a történet. Ezért Franz Ritter nagy tudományos munkáját Az orientalisták Keleten című könyvét (amelyet csak fejben ír meg) nem is érezzük annyira tudományosnak, sokkal inkább egy nagy mesegyűjteményként tekintünk rá, amelynek a középpontjában a szerelem áll.

Énard követve a francia regényhagyományt, és azt megújítva, tulajdonképpen egy nagy szerelmes regényt írt. (Amúgy Houellebecq a másik nagy francia kortárs is ugyanezt teszi, persze ő másféleképpen szólaltatja meg a szerelem hangját.) Ez a könyv pozitív értelemben véve: emocionális és megható. Az iránytű mindig Kelet felé mutat. Ahol az Élet kél, ahol a Szerelem vár. Legyen hát ez a végszó.

>!
imrekati
Mathias Énard: Iránytű

Szerettem volna idézni, de aztán rájöttem, hogy egy idézet kb. egy oldal a könyvben. Arra pedig nincs időm, hogy másoljak.

Sokat babusgattam ezt a regényt, mert boldoggá tett.

Régebben beképzelt, felsőbbrendűnek tartottam azokat, akik egy filmre, könyvre, bármilyen művészeti produktumra azt mondták, hogy „réteg”. Mostanra rájöttem, hogy én is réteg lettem időközben, mert nem szeretem a „nem réteget”, azaz a populárisat vagy más szóval könnyű habosat. Nem volt ez mindig így, de hála égnek változom. Már a divatot se szeretem,
Mathias Énard emlékeztet Proustra és Kafkára és Szentkuthy Miklósra. Szentkuthy Miklós miatt szeretem az Ulysses-t , és nem tetszik az új fordítás sajnos. Mármint az Ulysses-é. Sokan az ilyesmit agymenésnek hívják, mert nem történik semmi. Pont azért jó. Pont olyan agymenéses, mint én.

Énard magyar hangja Tótfalusi Ágnes, aki rendkívül jól űzi a szakmát. Olyan, mintha franciául olvasnék, pedig nem is tudok franciául. A kortárs francia író zsenik műfordítója Tótfalusi Ágnes. Külön gratulálok neki!
Nem tudom, mennyire fontos, hogy egy kortárs író olyan témával foglalkozik, ami globális, tág térben játszódik, mint ez is itt, de én mostanában nem viselem a csak a falunkról, csak az utcánkról, csak a mi hazánkról szóló gondolkozást. Mivel magam is jártam Szíriában még a háború előtt, és jártam Izraelben is a 90-es években, amikor aránylag békés volt a hangulat, át tudom élni az Énard érzékenységét a kelettel kapcsolatosan. Nálam már Görögország is kelet. Ugyanakkor tele van a könyv magyar vonatkozásokkal. Kezdve Liszt Ferenctől Balzacig. Ja! Balzac nem is volt magyar! De hát akkor is Bécsben találkozott nagy szerelmével, aki pedig ukrán volt.
A könyv egyben egy művelődéstörténelmi tankönyv is. Sokszor kellett felcsapnom az interneten azt az oldalt, ahol utána lehet olvasni régi celebek életrajzának. De ismét elolvastam Liszt életrajzát is, mert most már tényleg nem tudom, hogy akkor magyar ember volt-e. Vagy csak egyszerűen európai? Esetleg globális? Hány ember hallgat Liszt zeneművet Magyarországon, s hányan globálisan?

>!
melis
Mathias Énard: Iránytű

Bennünk dől el, nem tőlünk független, az irány. Ami meghatároz gondolatot, érzést, tettet.
Futó jelenségek, törékeny pillanatok, hangok, szavak formálódnak gondolattá, meggyőződéssé, erdményükként körvonalazódik az én és a másik. A kettő közötti szakadékot hogyan éljük meg? Hangoztathatjuk az abszolút másságot, vagy érintkezési pontokat fedezhetünk fel.
Ugyanabban a történetben felismerhetjük az együttérzés kifejeződését, vagy az összeolvadás pillanatát.
Tisztelegni a másság előtt, feltárni azt, ez lehetne a cselekvés, a tett, adni, valamit, például “napvilágra hozni a különbözőség csodáját”.

>!
FontolvaHaladó
Mathias Énard: Iránytű

2,3
Egy: nem szeretem a sóskát. Kettő: nem szeretem a tudatfolyam-regényt. Már eddig is éreztem ezt, de ez a regény mondatta ki velem. Biztosan nagy szerkezetbeli és stílusbravúr (nyilván nem véletlenül dicsérik annyian), de számomra valami egész mást hív elő. Biztosan mindenkinek van élménye olyan ismerősről, aki egyfolytában locsog összevissza, belekap egyik sztoriból a másikba, elkalandozik, és be nem áll a szája. Na, ez a regény pont ilyen szófo…szaporítással van megáldva, ami belőlem száz oldalnyi feszült figyelem után végül undort váltott ki. Na, ezután már nem voltam kíváncsi, hogy a káosza mélyén lappang-e szerkezet, nem voltam kíváncsi, hogy az összefüggéstelen epizódok között kirajzolódik-e bármi értelmes mondanivaló. Akkor már csak az érdekelt, hogy minél gyorsabban kikeveredhessek ebből a lázálomból.

Amúgy a maga műfaján belül valóban korrekten megírt könyvnek tűnik, szóval a tudatfolyam-regény szerelmeseinek bizonyára kitűnő olvasmányélmény lehet, de aki kicsit is ódzkodik ettől a műfajtól, az messzire kerülje el.

>!
olvasoterem
Mathias Énard: Iránytű

Ez a mű értekezés az európai klasszikus zenéről, a zene és az irodalom kapcsolatáról, a Kelet hatásáról a zenében. És ennél sokkal több, hisz olyan ikonikus figurákkal ismertet meg, mint Annemarie Schwarzenbach, Cosima Wagner, aki Liszt Ferenc lánya volt, Richard Wagner, Nietzsche, Thomas Mann és még sorolhatnám. Ezen ismeret-morzsák által, bár úgy tűnik, hogy csak össze-vissza kalandoznak a gondolatai, kirajzolódik egy kép a 19. század végi, 20. század eleji művészeti világról.

A teljes ajánló: http://olvasoterem.com/blog/2018/10/15/mathias-enard-iranytu/

>!
Csab75
Mathias Énard: Iránytű

Nagyszerű könyv , minden mondata elvarázsol. Véletlenül vettem meg de nálam eddig az év legjobbja !

>!
Dániel_drBéza
Mathias Énard: Iránytű

Iránytű
Mathias Énard
Magvető
2018
Mathias Énard 1972-ben született. Tíz évet töltött a Közel-Keleten, Irakban, Szíriában, Iránban. Jelenleg Barcelonában él, arab és perzsa nyelvet és irodalmat tanít az egyetemen. A könyv megértéshez ezek az információk elengedhetetlenül fontosak. Így válik érthetővé az a rengeteg érdektelen mellékszereplő és esemény hosszadalmas és unalmas bemutatása, amit 470 oldalon el kell szenvedni. Mert az író nem tudta megállni, hogy ránk ne zúdítsa hatalmas orientalisztikai tudását. Ezzel nem is lenne baj, de akkor nem regényt kell írni. A regény alaptörténete, egy banális, ezerszer megírt, viszonzatlan, félreértett szerelem. A főhős férfi mafla, önostorozó, a kínálkozó lehetőségeket rendre elmulasztó személy. Az imádott hölgy pedig hálásan fogadja a kutyahűséget, csak nem ad érte semmit. (Egy alkalmat leszámítva). A könyv fárasztó és unalmas. A legborzasztóbb az, hogy már olvastam egy „regényt” Mathias Énardtól. Erre akkor döbbentem rá, amikor a Neten rákerestem az íróra és feldobta a Zónát. Te jó ég, hiszen én ezt olvastam. Akkor ezzel zártam az olvasó naplómat:
„Szóval mi a bajom a könyvvel: Nem regény, annak nem jó, nem esszé, mert regényformában van írva, nem történeti dokumentum mert ahhoz túl zagyva, fittyet hány időrendre, következetlen és kapkodó. Maga a stílus pedig rémisztő.” „Szóval kár ezért a könyvért. Végig küszködtem 600 oldalt, de semmi nem maradt meg belőle bennem.”
Szerencsére most csak 470 oldalt küzdöttem végig. De most már megtanultam az író nevét.

Dr. Béza Dániel.
Budapest, 2019-09-25

>!
rec
Mathias Énard: Iránytű

Meghajolok Énard műveltsége előtt, de íróként számomra megbukott. A végeérhetetlen mondatok és a dagályos fecsegés könyve ez. Lehet, hogy valahol majd lett volna valami konkrétabb történet is ebben a szövegszövedékben, de inkább olyan benyomást tett rám, mintha a Random Dolgok Enciklopédiáját olvastam volna, és nem egy regényt. Úgy éreztem, nem érte volna meg azt a roppant fókuszálást, amit ez a könyv megkíván az olvasótól, úgyhogy inkább feladtam.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Tüdővészesek és szifiliszesek: íme, a művészet története Európában – a közösségi, a társasági, a tüdővész, vagy a benső, a szégyenletes, a szifilisz. Az apollói és a dionüszoszi helyett én erre a két kategóriára osztanám fel az európai művészetet.

316. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szifilisz
3 hozzászólás
>!
giggs85 P

A zene jó menedék a világ tökéletlenségével és a test hanyatlásával szemben.

Kapcsolódó szócikkek: zene
1 hozzászólás
>!
giggs85 P

Nem dobok ki semmit, és mégis mindent elveszítek. Az idő megfoszt mindentől.

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
n P

2 óra 20 perc
„Hány óra van? Az ébresztőóra az inszomniások sétabotja, vennem kéne egy olyan mecsetébresztőórát, amilyenek Damaszkuszban Bilger medinai vagy jeruzsálemi mecset alakú órái voltak, fröccsöntött műanyagból, beépített kis iránytűkkel, az ima irányának meghatározásához – na tessék, mennyivel jobbak a muszlimok a keresztényeknél: egy német szállóban az evangéliumot sózzák a nyakadba az éjjeliszekrény fiókjába dugva, a muszlim szállodákban egy kis iránytűt tapasztanak az ágydeszkára, vagy felrajzolnak az íróasztalra egy szélrózsát, amin Mekka irányát is bejelölik, iránytű és szélrózsa, amelyek persze arra is jók, hogy betájolhasd az Arab-félszigetet, de ha éppen úgy tartja kedved, betájolhatod Rómát, Bécset vagy Moszkvát is: ezeken a vidékeken soha nem vagy elveszve. Sőt olyan imaszőnyeget is láttam, amelynek az anyagába egy kis iránytű volt beleszőve, az ember rögtön fel is röppenne vele, ha már ilyen szépen elő van készítve a légi utazásra: egy kert a felhők között, mint Salamon felhője fölött a zsidó legendában, egy galambokból álló baldachin, ami megóvja a napsütéstől (…)”

231. oldal, 2 óra 20 perc

Kapcsolódó szócikkek: imaszőnyeg
5 hozzászólás
>!
giggs85 P

… maga szerint mit kezdhetnénk egy múmiával, kérdeztem vissza, „hát szép is, hasznos is, meg aztán ha megszorul az ember, el is adhatja”…

Kapcsolódó szócikkek: múmia
>!
giggs85 P

Isten a birkák nagy ellensége: ki tudja, milyen borzalmas okból döntött úgy, hogy Ábrahám fiát egy kossal helyettesíti, nem pedig egy hangyával vagy egy rózsával, így időtlen időkre állatáldozattá téve szegény juhokat.

>!
n P

(…) és nagy megdöbbenésemre tüzesen nekirontott Claudio Magris Dunájának, az egyik kedvenc könyvemnek: Magris egy nosztalgikus Habsburg-párti, jelentette ki, és a Duna szörnyen igazságtalan a Balkánnal; minél mélyebbre hatol belé, annál kevesebb információt ad róla. A folyó első ezer kilométere foglalja el a könyv kétharmadát; Magris csak körülbelül száz oldalt szentel a maradék ezernyolcszáz kilométernek: amint elhagyja Budapestet, nem sok mondanivalója marad, és azt a benyomást nyújtja (szemben azzal, amit az előszóban beígér), hogy ott nem történt és nem is jött létre semmi fontos. A könyv a kulturális geográfia szörnyűségesen „Ausztria-centrikus” víziója, a balkáni államok, Bulgária, Románia, Moldávia identitásának, és főleg oszmán örökségének szinte abszolút tagadása.

27. oldal

>!
giggs85 P

Ennek ellenére nem lehet ezt a kis közösséget egységesen elítélni, vélte Sarah, ezzel az erővel szemére vethetnénk a kémiának a puskaport, a fizikának pedig a ballisztikát: az egyénekre kell visszavezetni az egyes eseményeket, és óvakodni kell attól, hogy egy általános elméletet állítsunk fel, ami aztán szintén ideológiai konstrukcióvá válhatna, olyan tárggyá, amelynek csak a saját igazolása a hatásterülete.

>!
forElle

Az élet egy Mahler-szimfónia, soha nem fordul hátra, soha nem ugyanarra a pontra érkezik vissza. Abban az időérzékelésben, amit a melankólia, a végesség tudata határoz meg, nincs más menedék, csak a felejtés és az ópium;

>!
forElle

Csak a szerelem, gondoltam, miközben visszamentem a sátorba, beleborzongva a hidegbe és a múlt éjszaka emlékébe, csak a szerelem nyit meg minket a másik felé;

3 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Amin Maalouf: Taniosz sziklája
Jonathan Littell: Jóakaratúak
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt
Michel Houellebecq: A térkép és a táj
Leïla Slimani: Altatódal
Andreï Makine: A francia hagyaték
Jean-Jacques Schuhl: Ingrid Caven
Jean Rouaud: A becsület mezején
Marie NDiaye: Három erős nő
Jean-Christophe Rufin: Brazilvörös