A ​család ereje 82% 43 csillagozás

A test lázadása számomra nagy élmény volt, és hasonlót vártam ettől a könyvtől is, de csalódtam.

Egyrészt erősen túlírt – úgy tűnik, a bő lére eresztés amerikai betegsége a szomszédos Kanadában is fertőz –; a terjedelem szerintem legalább duplája lett a szükségesnek. Másrészt a stílus korántsem gördülékeny; az anyag helyenként annyira száraz, tömős, hogy alig bírtam benyelni. Ezt mutatja az olvasás tempója is: több mint egy hónapig tartott, míg átrágtam magam rajta (ennyi idő alatt egy matematikakönyvvel, papíron ceruzával követve, és a feladatokat megoldva is végzek). Újra és újra elővettem, majd pár oldal után félretettem – nehezen ment.

És míg az érvelés A test lázadásában jól felépített és logikus volt (a tapasztalatok analízise révén alakult ki a konklúzió), addig itt rögtön szembejött egy erős munkahipotézis, amit azután a szerzőpáros alátámasztani igyekezett – szerintem kétséges sikerrel.

Az alapprobléma világos: a szülők befolyása gyermekeikre gyakran tragikus gyorsasággal és már nagyon korán lecsökken (néha már tízéves kor alatt), és ezt a befolyást a szülők helyett a kortársak veszik át, éretlenségük folytán káros befolyást gyakorolva a gyermekeinkre, hülyeségekre heccelve egymást – vak vezet világtalant (jóllehet, ez a gond – szvsz. – túlságosan démonizálva lett).

Hogy kéne ezt megelőzni? – teszik fel a kérdést a szerzők, de a válaszuk felemás. Már eleve az alapkoncepció kérdéses: hogy a kötődés (szülők és gyermekek közt) annyira sérülékeny, hogy minden rövid távollét (akár a napi óvoda-iskola, akár egy hetes kirándulás/táborozás után) újra fel kelljen építeni. Tényleg így van ez? – én kétlem. Az igazi erős kötelékeket szerintem nem amortizálhatja le ilyen könnyen a rövid (akár rendszeres) fizikai távollét.

Amit a szerzők ellenszerként javasolnak, az pedig elég kétes módszer: gyakorlatilag manipulálnunk kéne tőlünk (lassan vagy gyorsabban) távolodó gyermekeinket, hogy kötődésüket visszanyerjük; és a kortársak káros befolyását ellensúlyozzuk. Régen – ah, régi szép idők! – minden jobb volt: a kis közösségekben megvolt a generációk közötti természetes összhang és hierarchia, míg a mai rohanó életstílus mindezt szétzilálta.

Nos, a régi, hagyományőrző kis közösségek értékéről csak ennyit: vajon a falu népe csupa nemes hagyományt közvetített? Sem irigység, sem rosszindulatú pletyka, sem ostoba babona, bigott vallásosság, szűk látókörű provincializmus nem rontotta ezt a képet? És a családok, melyek régebben többgenerációsan laktak egy fedél alatt, vajon milyen perspektívát nyújtottak a felnövekvő nemzedéknek? Szárnyakat adtak nekik? Aligha – szerintem sokszor csak röghöz kötötték őket.

Ami a gyerekeknek valóban fontos lenne, az az elegendő együtt töltött – minőségi – idő a szülőkkel. Főleg az élet kezdetén: az első három év anya-gyerek kapcsolata pl. szerintem meghatározó (és a bölcsőde alapvetően kényszermegoldás), de csak akkor lehet ezt jól felhasználni, ha az anyuka türelmes a gyermekkel, és maga is nyugodt. Vagyis nem gyötrik filléres egzisztenciális gondok, maga is biztonságban van. És az apuka sem napi tizenkét órában robotol, távol a családtól, hanem időben hazamegy, és kedve és ereje is van a családjával foglalkozni.

Ami a régi nagycsalád széthullását illeti, ez – azt hiszem – az európai típusú társadalmakban elkerülhetetlen; hiába kapunk szép ellenpéldákat az afrikai vagy mexikói tradicionális társadalmakból. Ott bizonyára szoros a szülő-gyermek kapcsolat (ami önmagában jó dolog), csak ez gyakran együtt jár a szegénységgel, a tudatlansággal és a járványos betegségekkel. Napjaink tipikus kapitalizmusában viszont a mókuskerék pörgése uralkodik: egyre fejlettebb technológia mellett egyre többet dolgozunk, és egyre kevesebb időnk és energiánk marad a valóban fontos dolgokra. Emlékszik még valaki azokra a jóslatokra, amik kb. 25 éve hangzottak el a rohamos műszaki fejlődés, AI vívmányok, stb. kapcsán? Hogy majd jön a 30 órás munkahét, a konszolidált jövedelem, meg a sültgalamb… Ehelyett a kapitalizmus leggusztustalanabb, libertariánus fattyúhajtása került uralomra, csökkenő dolgozói reáljövedelemmel, nulla érdekvédelemmel, 12-14 órás munkanappal és patkányhoz igen hasonlatos oligarchákkal. Ilyen körülmények között az értelmes, családközpontú életmódra igen csekély lehetőség nyílik, és csak egy nagyon tudatos, elszánt kisebbség képes ezt az életmódot megvalósítani. Erről az alapvető problémáról pedig a könyv jóformán egy szót sem szól, legfeljebb halvány célzásokat tesz.

Amit a szerzők példaként elébünk tárnak, mint gyermekeink visszanyerésének módszerét, az részben erősen mesterkélt (olyan párbeszédek olvashatók a könyvben, amik inkább egy Disney-féle happyendes családi limonádéba illenek, mint a valóságba), részben idő és szusz hiányában csak kevesek számára elérhetők. A 'jó' példák zöme az amerikai kertvárosi középosztály világából származik – kétlem, hogy ezek a hazai panellakók számára könnyedén alkalmazhatók lennének.

Az internet és a mobil eszközök, a virtuális valóság kártékony hatására, a gamer-függőségre sokan panaszkodnak, de ennek valódi ellenszere ismét csak az elegendő szülői szabadidő lenne – ami viszont csak keveseknek van, és ezzel a kör bezárult. Rokonszenves a szerzők célkitűzése, hogy módszereket adjanak a szülők kezébe, gyerekeikkel való kapcsolatuk megőrzéséhez illetve annak visszanyeréséhez, csak ezek a módszerek eléggé gyöngék. A könyv sokkal magabiztosabb a diagnózis felállításában, mint a gyógymód javaslatánál.

Mindamellett, hogy Máté Gábort kitűnő pszichológusnak és tehetséges ismeretterjesztőnek tartom, ez a könyve (könyvük) gyengébbre sikeredett. Túl bőbeszédű, megoldási javaslatai szegényesek és nem igazán meggyőzőek. És ismétlem – a posztmodern kapitalizmus termelői-tukmálói társadalmában az e könyvben felsorolt megoldási javaslatok zöme az emberek többségének nem opció.

A kötet problémafelvetése ötcsillagos, a mondanivaló kivitelezése viszont csak kettes. Olvasni érdemes, de legtöbben nyögve fogják nyelni.

Nehéz úgy szülőnek lenni és gyermeket nevelni, ha kiveszőben van, erodálódik mindaz a gyermeknevelési minta, amely meghatározta korábbi társadalmainkat. A gyerek kötődik szüleihez (és a nagyobb család felnőtt tagjaihoz), s eleinte mint kiscsibe a kotlóstyúkot, követi, szárnya alá bújik élete meghatározó felnőttjeinek. Később egyre inkább saját útjait járja, eltávolodik. Maga is felnő. Megérik az új generáció alapítására.

Eszembe jut nagymamám, aki egy időben nagyon bosszankodott a tyúkudvarának megbomlott rendje miatt.Régebben, normális időkben teljesen természetes volt, hogy a kiscsibéket a kotlós kelti ki és nevelgeti. (Akadtak jobb és rosszabb pipimamik, de azért az ivadékgondozás ösztöne megvolt mindegyikben.) A kitenyésztett fehér "húscsirkék"re való áttéréssel bevette magát a pitvarba a métely. A fehér színű hússzárnyasok keltetőben keltek, nagyüzemi körülmények közt, és csibeként kerültek nagyanyám tyúkudvarába. Mert jó ötletnek tűnt, hogy gyorsan fölfúvódó és önállóságra kapó egyedekkel turbózzuk fel az állományt. Az öreg-fajta tarka tyúkocskák mulatságosan kicsik voltak a felfújt óriások közt. De volt egy hatalmas előnyük, ami csak később mutatkozott meg. Klasszikus körülmények közt nevelkedtek. És amikor eljött az ideje, a bennük munkáló genetikai programot és viselkedési mémeket követték: elültek (t.i. a fészekre.) Némelyektől (rövid távon bosszantó módon) úgy kellett visszalopkodni az eldugdosott tojást (nem átallottak fészket rakni a szőlőben, és oda tojni, hogy ivadékaik legyenek, és azokat maguk költhessék/nevelgethessék.) A nagyüzemi nevelésű tyúkok viszont nem kotlottak, mert valami alapvető bevésődés hiányzott az életükből. Ők ezernyi egyidős csibe közt nőttek föl, nem volt kotlós mamájuk, akinek kotyogását kis csapatban követték volna a kertek alatt…

A könyv ennek az állatos történetnek átültetése az emberek társadalmába. A szerző felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt 6-7 évtizedben egyes nyugati országokban egyre gyorsuló, öngerjesztő módon a gyerekek a hagyományos, szülő (és tágabb család, vegyes életkorú mikrokörnyezet) -orientált kötődésről egyre erőteljesebben térnek át a kortárs-orientációra.

A kortársak orientálta gyermekkor pedig sok szempontból romboló. A „vezér” szerepet betöltő kortárs gyermekek/fiatalok nem vállalnak felelősséget, áldozatokat tereltjeikért (miért is tennék, hiszen maguk is gyerekek, ellentétben a szülőkkel és a családdal.) Nem nevelnek, nem terelgetnek jó irányba, nem is céljuk. Ők maguk is „neveletlenek.” Megzavarják a gyermekek természetes kötődési ösztöneit: ez magyarázatul szolgálhat az egyes országokban egyre jobban elharapózó bullying jelenségnek is (az áldozattá vált gyerekek diszfunkcionális módon, erősen kötődnek a kortárs-közösséghez, nem tudnak leválni az agresszorokról.) És végül: milyen szülő lesz az, aki gyerekkorában maga sem tapasztalta meg a család támogató erejét?

A kör bezárult, de mégiscsak vissza kellene tenni azokat a tojásokat a kotlós alá. Vajon hogyan?

Erre már sokkal nehezebben lehet választ adni. (A könyv is érezhetően ellaposodott, mire ideértünk.) De lehet venni egy mély levegőt, és akár nulláról fölépíteni egy családi szokásrendszert.

Említi a szerző a provence-i kultúrát: ami alatt ő a hétvégi össz-családi ebédeket, a kirándulásokat és az iskola előtti megvárásokat érti. Hihetetlen, milyen egyszerű ez. Hihetetlen, hogy ez ma már nem természetes? Sűrűn összejönni a nagycsalád szüli/névnapi ünnepségeire, bográcsolni, elmenni a hegyekbe, netán összefutni hétköznap délben egy gyrosra a már félig-meddig felnőtt egyetemistával?

Felmerül a kérdés, honnan tanul az ember ilyen gyereknevelési trükköket. A könyv erről nem sokat mesél. Én is csak töredékeket tudok említeni.

Szóval, az úgy volt, hogy…

…amikor kicsi lány voltam, minden névnapkor összejött a család egy szűkebb köre (csak huszonpár ember, semmiség), de gondoljatok csak bele, ez hány névnap egy évben.

…hosszú éveken át szinte minden héten megettünk anyukámmal egy lángost a Blahán az ebédszünetében.

…évtizedek óta rituálisan bejáratott csavargóhelyeink vannak szerte az országban, ahová szívesen visszük az idősebb és a legifjabb generációt is.

***

A könyv mondanivalója remek és igaz. Egyetlen negatívum (de az súlyos), hogy a féltéglányi, 516 oldalnyi terjedelmét össze lehetett volna foglalni egy karcsú füzetkében, mondjuk a következő fejezetekkel:

Ez a gond
Méghozzá ezért
Ezt tedd, hogy ne járj úgy

Sokkal több (leendő) szülő olvasná. A leendő szó itt fontos, mert jóval egyszerűbb megelőzni a bajt, mint menet közben komolyan korrigálni egy család működést és felépíteni a rítusait.

Nagyon vegyes gondolataim vannak erről a könyvről. Először is, az olvasását egy hosszabb időre meg kellett szakítanom, mert az első 100 oldal annyira felbosszantott, hogy le kellett tennem. Alapvetően arról írt, hogy a tizenévesek kortárs kötődései mennyire károsak, és kis túlzással, de tűzzel-vassal-síppal-dobbal-nádihegedűvel üldözni kell, mert különben rettenetes emberek lesznek a gyerekeinkből. Én meg erről akkor éppen azt gondoltam, hogy ezt kikérem magamnak, mint pedagógiai nézetet. Aztán ahogy tovább olvastam, kicsit lehiggadva, jobban megértettem, hogy mit is ért ezalatt a két szerző, és hogy azért ennyire nem fekete-fehér a kép, és persze tényleg komoly problémák fakadnak abból, hogy a mai fiatalok egyre gyengébben kötődnek a felnőttekhez. Szóval végső soron elégedett vagyok, hiszen a könyv érzéseket, indulatokat váltott ki belőlem, tudtam vele vitatkozni, és adott esetben még a véleményemet is formálta bizonyos dolgokról. Azt azonban gyengeségnek érzem, hogy indokolatlanul bő lére volt eresztve, szerintem a lényegét kellő minőséggel össze lehetett volna foglalni 300 oldalban is.

A könyvtári újdonságok között jött szembe velem ez a könyv, és beleolvasva felkeltette az érdeklődésemet. Jó ideje már egyébként sem olvastam pszichológiai témájú könyvet, úgyhogy kikölcsönöztem. Ez nem is annyira egy értékelés, inkább egy ismertetés lesz, mert egyrészt nem nagyon tudok mit értékelni, hiszen nem vagyok pszichológus, nem ilyen szemmel olvastam, szóval nem tudok szakmailag nyilatkozni róla, másrészt rám elemi erővel hatottak az itt leírtak, és nem tudok mást mondani csak azt, hogy egyetértek minden gondolattal, számomra teljes mértékben újdonság volt az, ahonnan megközelítik a témát, de egyben egyfajta felismerés is volt bennem, és rengeteg párhuzamot és példát találtam a leírtakra saját családomban, illetve a környezetemben is.

A kötet a kortárs-orientáció kérdéskörével foglalkozik, vagyis azzal a jelenséggel, amikor a szülők helyét a kortársak töltik be a gyerekek életében. Elemzi magát a jelenséget, az okait, a következményeit, valamint megoldás kínál arra az esetre, ha a szülő elveszítette a tekintélyét, a szülői szerepét a gyerek előtt.

Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz ez a könyv, és számomra egy teljesen új megközelítési mód jelenik meg benne azzal kapcsolatban, hogy miért “kanászodnak el” a gyerekek, és hogy miként lehet ezt helyrehozni. Azzal ellentétben, ahogy sokan gondolnák, nincs nagy titok, kizárólag egy valamire van szükség: szoros, jól működő szülő-gyerek kapcsolatra, azaz kötődésre.

Bővebben: https://kuloncvelemeny.wordpress.com/2023/07/23/dr-mate…

Röviden-tömören: a szülők törődjenek a gyermekeikkel és kapcsolódjanak hozzájuk, illetve biztosítsák a kapcsolódás lehetőségét.

Úgy érzem, az egész pár száz oldalt két három mondatban össze tudom foglalni. Legyél jó szülője a gyerekeknek, figyelj rá, törődj vele. Ha valami félre csúszott kezd újra.
Ennyi.
Nekem sok benne az ismétlés. Túl tömör.

Egy ideje a polcon várt a könyv arra, hogy elolvassam, így el is felejtettem, hogy pontosan milyen témát dolgoz fel.

A téma egyre relevánsabb, a megoldás keresése egyre sürgetőbb, hiszen ha mindenki kiebrudalódik a szerepeiből, az idő pedig csak telik, hogyan lehet majd visszatalálni a díszfunkcionalitás labirintusából?

A riasztó tartalom ellenére örülök, hogy nevet és „profilt” kaptam a mindennapokban az iskolában és mindenhol máshol tapasztalt jelenséghez, sok miértet válaszolt meg számomra a könyv, amik előtt eddig értetlenül álltam.

Térden állva, könyörögve kérem a pedagógusokat, olvassák el és olvastassák el mindenkivel, aki képes felfogni ezeket a dolgokat.

Engem ez a könyv most annyira megtalált, hogy egész nap velem van, folyamatosan az olvasottakon jár az eszem.
Úgy érzem, hogy na EZ AZ A könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia.
Ha gyereknevelés témában csak egyet olvasol el egész életedben, akkor EZ legyen AZ!

De! Mielőtt elkezded, ajánlom, hogy olvass utána, hogy ki is Máté Gábor, döntsd el, hogy számodra hiteles-e.
Aztán a kényelmi faktoroddal is jó, ha tisztában vagy, a frusztrációidat is előhozhatja, sőt valószínű jó néhányszor földhöz vághatod, becsukhatod, kibukhatsz és azt is mondhatod, hogy ez nem lehet igaz, mert a környezetedben a többség másképp hiszi.
Szerintem olyan is lesz, aki kétségbe fogja vonni az olvasottakat, esetleg be sem fejezi a könyvet, mert valahol tükröt állít, ami nem tetszik.

Na, szóval rájöttem én is, hogy hagytam magam befolyásolni – kis ideig – mert a többség mást duruzsolt a fülembe, mint, amit hittem, s éreztem anyaként.

A könyv röviden a szülő-gyerek kötődés fontosságáról és a kortárs-orientáció hatásairól szól. Részletesen megvizsgálja ezek hatásait: agresszió, szex, tanulás, ellenállás, egyéniség, engedetlenség, érettség, zaklatás stb témakörökben.

off

Közhely azt mondani, hogy régen minden jobb volt, de tény, hogy bizonyos dolgok jobban működtek. E könyv a kötődésen keresztül mutatja be, hogy a családi viszonyok mennyire megváltoztak, és ez milyen szinten érinti a gyermekek belső, lelki világát. Szakmai módon, de a laikusok számára is érthetően megfogalmazva kapunk betekintést a családi dinamikákba. Érdekes olvasmány, sok szempontból tanulságos, és a hossza ellenére (amin talán lehetett volna kurdítani főleg a visszatérő gondolatoknál) érdemes vele próbát tenni annak, aki fiatalokkal foglalkozik, mert jó szempontokkal szolgálhat, akár a velük való bánásban, akár a kortársakhoz való viszonyban. A szülőknek azért, hogy ha felismerik a hibákat annevelésükben, merjenek változtatni, a tanároknak pedig, hogy egészséges kötődé tudjon kialakulni a felnőttek felé.

Azoknak tudnám ajánlani ezt a könyvet, akik gyermeket nevelnek (akár szülők, akár pedagógusok). Viszont azoknak nem tudom ajánlani, akik képtelenek a kapcsolatokat kialakítani, vagy azokat megfelelően ápolni.

E könyv elolvasása nekem 1234 percet vett igénybe.

Nagyon nehezen olvasható szöveg, és kicsit talán túlmagyarázó, de nagyon elgondolkodtató, nagyon hasznos segítség az egyik legcsodálatosabb és legnehezebb tevékenységünkhöz: a gyerekneveléshez. Mindegy, hogy milyen szerep jut neked ebben a folyamatban, mindnyájan alkotjuk, teremtjük azt a közeget, amelyben felnőnek a mi gyerekeink és mások gyerekei. Szóval ne csüggedjetek olvasás közben! Érzem, hogy a szerző nem egy praktikus kézikönyvet akar a kezünkbe adni, hanem olyan társadalmi folyamatot mutat be, amely egyre erőteljesebben van jelen a világban. Ez sok figyelmet igényel. Úgy, ahogy ennek a könyvnek az olvasása is.