Mamó 93% 224 csillagozás

Jaaaj, ezt én így nagyon szerettem.
    Van néhány fekete-fehér fénykép. Kicsik, homályosak-kivehetetlenek. Kevés van belőlük, nem volt könnyű a fényképezkedés, a pénz sem arra volt. Néha előkerülnek kis tasakból, fiók mélyéről, és egész világokat idéznek fel. Szoktuk mesélgetni a képeinket, olyanokat is, amelyek még azelőtt készültek, hogy megszülettünk volna, de nincsenek olyan szép szavaink, meg mondataink hozzá.
    Máté Anginak is vannak képei, és nagyon jól tudja őket mesélni. Szépre tudja mesélni őket. Azokat a nagyon pici örömeket tudja mesélni, amik alig látszanának különben, de úgy meg tudnak nőni, hogy szép lesz tőle az egész, még a nehéz dolgok is, más valamiket pedig teljesen betakarnak, mintha nem is lennének. Remélem most rám ragadt ebből a tudományból legalább valami.

Nem nagyon szoktam beleszerelmesedni a könyvek külsejébe. Ebbe azonnal. Az a bársonyosan simogató kinti kék (nem, nem a haragos benti kéket látom benne), az a szikrázóan patyolat hófehér, meg azok a gyöngeségükben is oly erős kis virágok.
És a könyv belseje? Maga a szép. A gyönyörű. A fájás. És a szeretés bentrekesztett virágainak bomlása. Világteremtés. Emlékidézés. Varázslat. Annyi minden, ami összeköt – gumellaíz a számban, kincsként őrzött Amo szappanok illata, az az ismerős kézirat a régi fényképeken, szalag a hajban, ribizlibokor, guruló sárga gomolyák… És annyi minden, ami elválaszt – főként a mamó. Az enyém csupa szeretés és ölelés volt, nekem nem kellett lyukas fazék-létre áhítoznom.
Hogy mi minden még ez a kis könyv, azt nem tudom elmesélni nektek. Inkább kézen fogom, hogy jobban megengedjem neki a vigyázást. Megszelidített. Kell ennél több?

Ha soha nem fogok már értékes könyvet olvasni, már akkor is érdemes volt élnem! Hihetetlen, hogy valaki így tudjon írni, fogalmazni, átengedni érzéseket, élményeket.
Annyi tudatosan nem megélt, átélt pillanatot hozott felszínre bennem, ha másért nem, ezért újra fogom olvasni, pedig azt nem szoktam. Látom magam előtt, igaz csak buszból vagy autóból, Erdély mindegy melyik településén azt a pici kék házat. Látom magamat 4-5 évesen, amikor anyukám ráncigálja a két hosszú copfomat, ami miatt fél órával hamarabb kellett kelnem, mert egyébként lekésem a buszt. Látom az analfabéta dédnagyanyámat, aki nekem is kóró-szerű, szikár, kóc-hajú volt, s nem nagyon tudta, hogyan kellene kimutatni a szeretetét……… Látom, hallom a 80-as években megismert Nagyvárad közeli tanult, felvilágosult ismerősömet, aki elsuttogja nekem, felment a hegyekbe egy öregasszonyhoz, hogy vegye le róla a rontást, igaz, akkor hitetlenkedtem, hogy ilyen még van???
Ha valaha lesz saját példányom a könyvből, s remélem lesz majd, sőt dedikálva, akkor az 1979. nov. 9-én dedikált Kányádi Sándor : Fekete-piros versek c. kötet mellett lesz a helye.
Lelki füleim hallják, az elkövetkező prózamondó versenyeken e könyvből lesznek szemelvények…….. s mind több olvasója a Mamónak.

Vártam nagyon, de tartottam is ettől a könyvtől: a felnőtteknek író Máté Angitól. A mesekönyveit nagyon szeretem, féltem tőle, hogy itt hiányozni fog az az egyedi, mátéangis hang(ulat). A harmadik mondatnál megnyugodtam, az első oldal alján már elszorult a szívem, és úgy is maradt a végéig. Lehetne kötözködni, hogy volt olyan mondat, amelyben megszaladtak a tájszavak, de nem akarok. Nagyon nyomasztó volt: tiszta, egyszerű gyerekhangon szólt arról, ami nekünk elfogadhatatlan, neki a természetes, az egyetlen ismert valóság. Jól megírt rettenet.

Érdekesek voltak a képek is, mindig a hátulját láttuk először, kicsit átrajzolva. Aztán fény felé tartottam a lapot, hogy lássam úgy is, csak azután lapoztam a fényképre. (Most azt gondolom, valami ilyesmi működhet a főszereplőnél is: valamit lát a körvonalakból, aztán kicsit többet lát, teljes egészében azonban csak visszatekintve, miután lapozott.)

Jelen pillanatban nem tudom leírni, és különben sem lesz könnyű (majd ekultra), hogy ne ugyanazokat ismételjem, amiket mások is leírtak már. Meg talán túl személyes is lenne, amit még írnék. Nem ilyen volt a gyerekkorom, mégis benne látom ebben a könyvben, meg a szüleimét, a nagyszüleimét, de még leginkább talán a legtovább élt dédimamámét. Sőt, mellékesen benne van egy picit az egy szem erdélyi utazásom is. De különben leginkább nem is találok szavakat. Miközben olvasom, és így meg úgy felfogom, mi történik a kislánnyal, olyan erővel hozza elő a saját emlékeimet, hogy elakad a lélegzetem. Meg ilyen nagy szavak, hogy ez ám az igazi élet, meg ez ám az igazán kemény és súlyos – de ez mind-mind olyan mellékes, lényegtelen.
Legyen áldás Máté Angin, aki alighanem két lábon járó napsugár, megvilágít minden dolgokat, de úgy, ahogy még sosem láttuk, vagy csak túl régen.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-05…

Az úgy volt, hogy én Momot akartam, és valahogy Mamó került fel a várólistára. Aztán észrevettem, hogy ez nem az, de láttam, hogy jó, és maradt. Aztán találkoztunk a könyvesboltban és hazahoztam. Nem tudtam róla semmit, csak láttam a sok ötcsillagot itt. A fülszöveget sem olvastam. És azt hittem, hogy mamóval boldogan élnek a kék házikóban. De mamóval nem éltek boldogan a kék házikóban. És mégis.

Kis csoda ez a könyv. Többször elővevős lesz, annyira örülök, hogy van sajátom. Ennyire szépen játszani a szavakkal; ó, de szeretnék én is így beszélni!

„ – Mire neked az írás, Angi?
– Hogy olvassák. Szeressék, vagy ne szeressék. Csak moccantson bennük valamit.”
(Schäffer Erzsébet)

Moccantott. Kedvesen, erővel, odaadóan, tiszta szívvel, „cikkcakkosan”.
Mennyire hiányzott ez…

Jött, csak jött a keserédes kifele, hogy belémgunnyadt a hang.

Legalább kétszerolvasós, de akár többször is. Az első olvasás olyan, mint virágok nyílását nézni gyorsított felvételen: mellbe vág a tömény szépség, alig bírod követni, és mire magadhoz térnél, már vége is. A rövid kis részek falatják magukat. Másodszorra, lassabban már jobban megízlelgeted, ráérsz elidőzni egy-egy szókép fölött, megvárod, míg a szirom szép lassan kipöndörödik, egy bibe az ég felé emelkedik, és tátott szájjal csodálod. Varázslat ez, vagy teremtés: világot teremtő ige.

Máté Angi nem használja a szavakat, hanem éli és teremti őket. És ebből a teremtésből egy csoda lett.
Apránként szippantgattam ezt a csodát. Szippantgattam, és megtapadt a szájpadlásomon, a torkomban, simogatott a szemem mögött és összegyűlt a gyomromban.
Apránként szippantgattam a csodát, mert nem akartam a belekontárkodásommal, az olvasásommal elrontani, nem akartam, hogy vége legyen. Aztán amikor vége lett rájöttem, hogy még sincs vége, hogy ott van megtapadva a szájpadlásomon, a torkomban, simogat a szemem mögött és összegyűlt a gyomromban. Mert Angi ezt a csodát mindannyiuknak teremtette, és nem múlik el.
Köszönöm @mate_angi!