Frankenstein ​(angol) 79% 91 csillagozás

Újraolvasás vége.

Pár hónapja láttam a neten egy idézetet. Kicsit pontatlan (de legalább jól hangzó) magyar fordításban így néz ki: „Ha tudod, hogy nem Frankenstein a szörnyeteg, az a tudás. Ha tudod, hogy de, az a bölcsesség.” Persze sarkít az idézet, ennél sokkal-sokkal összetettebb a kérdés – de hogy Victor Frankensteinnek se erkölcse, se bátorsága, se esze nincsen, az holtbiztos. Annyira hülye, hogy az már fáj. Minden egyéb tekintetben óriási élmény volt. Nem olyan hosszú ez a horrorklasszikus, hogy ne lehetne időről időre újra elővenni. Egy csomó mindent észrevettem most benne, ami fölött húszévesen elsiklottam. És már az akkori élményemre is négy és fél csillagot tudtam adni.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/15/mary_shell…

Justice for Albert!

Frankenstein szörnye a történelem legmegnemértettebb fiktív szereplője, aki a születése óta eltelt majdnem pontosan 200 évben csak sorozatos pofonokat kap.

Én erről eddig nem tudtam.

Mint kiderült, az eredeti regényben a szörny – akit ezennel elnevezek Albertnek, mert tűrhetetlen, hogy még neve sincs –, minden csinnadratta és atomvihar nélkül összeépíttetik úgy a könyv 1/5-e felé, hogy a következő 200 oldalt igazságtalanságban, agonizálva, a világ által kitaszítva, elítélve, megbélyegezve élje, Mary Shelley pedig ennek megfelelően végigmoralizálja az egészet. Hogy milyen fontos, hogy ne ítéljünk elsőre, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért, ésatöbbi, ésatöbbi. Hogyan csapódott le a morális mondanivaló az utókorban? Nos, készítettünk úgy 1000 filmfeldolgozást a történetből, melyek kb. mindegyike az őrült/szórakozott/viccesen hibbant/szegény/zseniális/meg nem értett (a megfelelő jelző a film műfajának megfelelően aláhúzandó) Victor Frankensteinről szól, aki a film átlag háromnegyedét az őrült/felelőtlen/jó szándékú, de baljós/stb kísérletének kidolgozásával tölti, majd a katarzis és megoldás folytán a rettenetes, groteszk, gonosz, őrült szörny (választási opció nincs) teremtője ellen fordul, és megöli vagy nem, de őt mindenképpen elteszi lábalól vagy Frankenstein vagy a vasvillával felfegyverkezett csőcselék. Hát, kösz. Ennyit arról, hogy az utókort mennyire érdekli a történet morálja. És nem is értem igazából, hogyhogy senki nem forgatott filmet Albert szemszögéből?? Egy abszolút kidolgozott, komplett, keserves morális sztori van abban a könyvben, megspékelve olyan látványelemekkel, mint az Északi-sarkra tartó, jégtáblák közé szorult hajó meg alpesi hegycsúcsok, van benne üldözés, izgalom, pátosz, ami kell, és mi mire fókuszálunk? Úgy 10 oldalra a könyvből. Nem röhej, hogy a legutóbbi (enyhén kínos) filmadaptációban inkább kitaláltak egy nemlétező szemszöget (t.i. a segéd), minthogy végre Albertet tegyék meg főszereplőnek? Eh.

Emellett mint irodalmi alkotás a Frankenstein egy másik téren is rekordot dönt, ugyanis ennyi plot hole-lal egy könyvben még sosem találkoztam. Eleve nem értem, hogy ha halott testrészek összeférceléséből élő, működő szervezetet tud valaki létrehozni, akkor a) miért nem vesz 1 db egész hullát két tucat bontott hulla helyett, hogy legalább patchworközni ne kelljen egy esztétikailag kisebb handicappel induló egyedet létrehozandó, és b) ha már cafatokból kívánja összerakni Albertet, akkor miért épít egy 8 láb magas monstrumot, aki ha bepipul, tuti le tudja tépni a fejét? Ez olyan Jurassic Park szindróma (hogy ugyanis: „ó, tudunk klónozni, szerintem a legnagyobb, legveszélyesebb ragadozó dínót támasszuk fel, nem?*”). Illetve az is jó kérdés, hogy egy eldugott ír szigeten Frankenstein honnan vesz feltűnés nélkül annyi testrészt, amiből kijön még egy egyed, és hogy Albert vajon milyen rokonságban áll Jasonnal a Péntek 13-ból, akihez nagyon hasonló képességekkel rendelkezik az áldozat földrajzi koordinátáinak tetszőleges távolságból és egy DGPS pontosságával való meghatározásában, és az adott helyre történő… nem is tudom, valószínűleg teleportálásban. Vagy hasonló a lábméretük, és ezért mindkettőjükre jó ugyanaz a hétmérföldes csizma. Mindenesetre mindketten roppant jól értenek ahhoz, hogy pont ott bukkanjanak fel, ahol kell, annak ellenére, hogy ugyanazt az utat a célszemély hajón/kocsin/akármi teszi meg, ők meg lábon. Mindegy is, az a lényeg, hogy bár máskor roppant kritikus tudok lenni az ilyen hanyagsággal szemben, vagy a regény kora, vagy a mondanivalója miatt most nem zavart különösebben. Hát furcsa, furcsa. A stílus meg olyan, amilyen egy 19. századi angol regény szokott lenni: díszes mondatok, sok sóhajtozás, lassú történetvezetés, kerettörténetek tömkelege** – alapvetően élvezetes, de 250 oldal pont elég belőle.

*”És ha lehet, akkor a szórakoztatópark névadásánál tévedjünk egy földtörténeti időszakot.”
**Háromszintű egymásbaágyazódást véltem felfedezni. Olyan „elmesélem, ahogy elmeséli a barátom, ahogy elmesélte a szörny” módon.

Mary Shelley Frankensteinje annyi rengeteg feldolgozáson esett át (már M. Shelley idejében is keletkezett egy színdarab, amit maga az írónő is látott) és ezek rendesen át is formálták Frankenstein és szörnyének alakját a köztudatban. Mint valami mítosz, olyanná lett az egész, de talán valahol M. Shelley célja is ez volt. Ő maga is többször átírta (háromszor biztosan: 3 féle változat van csak az ő szövegéből) a saját művét.

Az eredeti elolvasása (az 1818-as verziót olvastam) után döbbentem rá, hogy mennyire is más kép él bennünk erről a könyvről. Gótikus regény? Horror? Sci-fi? Azt mondom kicsit mindegyik, de leginkább egyik sem. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy minek nevezzem, talán egy mitológiai továbbgondolásnak. M. Shelley egy még ma is erős témát emelt regénye középpontjába (elérheti az ember valaha is Istent? tetszeleghet-e a szerepében?), amit szerintem még mai szemmel is eredeti módon közelít meg. Nagyon egyértelműen merít Prométheusz legendájából (a titán, aki elhozta a tüzet az embereknek), de nekem sokszor visszaköszönt a Paradicsom története is a regényben. Victor és szörnye közötti párbeszédek között sokszor éreztem azt, hogy emberi szintre került létezésünk legnehezebb és talán legkínosabb kérdései (miért kell szenvednünk? miért ilyen világban kell léteznünk?), ahol a teremtett kérdőrevonhatja teremtőjét és a teremtő is halandók számára elviselhetetlen küzdelemben van önmagával és teremntményével.

Annyi érzelem és gondolat van ebben a könyvben. A kicsit lassan csordogáló történet miatt vontam csak le félcsillagot, amúgy a jól megérdemelt helyen van az irodalomban.

Hát, nem igazán erre számítottam – azt gondoltam, hogy a szörny rendes szereplőként lesz benne, nem csak felbukkan párszor, hogy fejezeteken keresztül monológokat mondjon; és arra se számítottam, hogy Frankenstein ennyire idiótán viselkedik. A könyv végére, amikor már spoiler úgy voltam vele, hogy megérdemli, ami történik, ő hozta magára az egészet. Annyi esze volt, hogy megteremtse a szörnyet, majd azonnal magára hagyja; megígéri, hogy készít neki egy társat, de végül nem teszi; bosszút esküszik és addig üldözi a szörnyet, amíg bele nem hal. Az eredeti antihős – önmaga okozta saját pusztulását. Sajnos az írásmódja is eléggé kikészített a könyvnek, remélem, nem minden gótikus könyv ennyire unalmas. Idegen, vagy nehéz szavak csak elvétve akadtak a könyvben, viszont tele volt nyakatekert, túldramatizált mondatokkal, sőt, bekezdésekkel, amiknek sokszor jelentőségük sem volt. A könyv fele eltűnne, ha mai írásmódba át lenne írva.
Az viszont tetszett, hogy jól bemutatta, milyen tud lenni az emberi természet: a szörny nem volt vérszomjas, nem akart ölni, de az emberek féltek, undorodtak tőle és megvetették – szörnynek gondolták, és végül az is lett. Csak azért vetették meg, mert csúnya volt, miközben ő csak társaságra vágyott. Lehet, kicsit kiélezett átvezetés, de a mai napig közösítenek ki embereket csakmert nem szépek, és ezért kénytelenek egyedül leélni az életüket…

A könyv olvasásáig teljes tévedésben éltem Frankenstein személyét illetően. Nem mondhatnám, hogy túl büszke vagyok erre. :(
A nyelvezet, a régies kifejezések és a lassan kibontakozó történet ellenére örülök, hogy elolvastam. Számomra inkább a gótikus regény, mint a horror műfajába tartozik, de azt is megértem, hogy a maga korában elég nagy feltűnést kelthetett a nagyravágyó, elektromosság segítségével élőlényt létrehozó tudós története.

Életem első horror könyve. Nem is tervezek többet, csak ez annyira klasszikus, hogy mindenképpen el akartam olvasni.

Úgy sejtem, távolról sem olyan megrázó, mint a kortárs horror műfaj, de így is elakadt a lélegzetem jó néhány alkalommal. A mű keletkezésének története pedig roppant érdekes.

Mindig kicsit félek klasszikusokat értékelni, mert felmerül bennem, hogy ez biztos sokkal zseniálisabb, mint gondolom, csak nem vagyok elég művelt, hogy megértsem. Ezt a klasszikust viszont kétségkívül nagyon élveztem.
A történettel mindannyian tisztában vagyunk, nem is érdemes tovább ragozni. Amit viszont érdemes, az a gyönyörű stílus, az atmoszféra, amit teremt maga körül olvasás közben. A másik hatalmas erőssége pedig az érzelmi vívódás, amit megtapasztalunk az olvasás során. Egyrészt tudjuk, hogy Victor kétségkívül egy lelketlen, önző dög, de mivel az ő szemszögéből szemléljük az egészet, mégis szánalmat ébreszt bennünk. Másrészt pedig ott van a szörny, aki nevéhez hűen szörnyűségeket tesz, de egyszerűen nem tudjuk nem megérteni azok után, amin keresztülment. Az ilyen érzelmi hullámvasút pedig valami olyasmi, amit nagyon tudok értékelni.

Az ember tisztában van vele, mik azok a könyvek, amelyek kultúránk alapvető építőkövei, de sokszor ilyen-olyan okból nehezen szánja rá magát. A Frankensteintől én például a „szörny” miatt féltem, miközben ugyanabban a tévedésben éltem, mint sokan, miszerint a Frankenstein maga a szörny, pedig dehogy. (Frankenstein az alkotó neve, de amikor megtudtam ezt, akkor pedig már nem is volt annyira érdekes. Pedig milyen rémísztő név már: Ffrrrrrannnnkkennnnsteeeeinnnn!)

Természetesen így erre a könyvre is a muszáj vitt rá, nevezetesen a Károli MA szakon kellett elolvasni. De persze én minden ilyennél „csaltam”: ott a hangoskönyv, viszont ennek eredményeképp kb. én voltam az egyetlen, aki minden könyvvel rendesen meg is ismerkedett. (Kár, hogy amikor a 90-es években jártam egyetemre, még nem volt ilyen, sokkal felkészültebben jártam volna az irodalomórákra, no sebaj.)

Az óra, amire el kellett olvasni a Gothic Literature volt, ami a horror ősanyja. Itt a horrorisztikus elem természetesen a szörny és annak a születése, de mint kiderült a fenségesség (sublime) is a gótikus irodalom alapvető jellemzője, és ilyen lenne Genf, a svájci hegyek meg az északi jég is, brrrr.

Fenséges még a Titok, amire Frankenstein rájött és melynek segítségével életre kelti összeeszkábált lényét, hisz’ ez lenne az, ami valójában kárhozatba viszi őt (nem pedig az, hogy a végén a Lény az életére tör – az már csak folyomány). De ez a Titok annyira az, hogy valójában még Mary Shelley sem mert vagy bírt nagyon belemenni, és ezt a részt eléggé elmaszatolta, pedig elintézhette volna egy olyan mondattal is, hogy „felismertem, mi a módszere az élettelen testek életre keltésének, de ezt úgy határoztam, nem osztom meg senkivel, mivel – mint azt a továbbiakban látni fogjátok – borzalmas következményei vannak, ha valaki Isten helyett önhatalmúlag aknázza ki az élet titkát”, vagy vmi hasonló. Szóval nem a konkrét eljárás érdekelt volna, rendben az is, hanem inkább az, hogy lássam, Frankenstein rendes tudós módjára azért tudja, mit is csinál.

A másik, amit nem értettem, hogy az így megszülető szörny ugye elvileg tabula rasa, semmit nem tud. Pl. hogy indult el meg hogyan szerzett magának ételt stb. Azt, hogy hogy tanult meg beszélni, azt nagyjából tudjuk, de akkor sem teljesen világos, hogyan sikerült dekódolnia az emberi interakciókat, fogalmakat. Ráadásul hogy lehet az, hogy ugyanolyan stílusban beszél, mint akárki más? Sőt, mindenki ugyanúgy beszél ebben a könyvben, az összes elbeszélő hangja azonos, és ezt nem (csak) én mondom, hanem nálam okosabb emberek. Nem akarom Mary Shelley-t bántani, tényleg jó az alapsztori, amit kitalált, elég tisztességesen ki is dolgozta, de pl. jó lett volna, ha ez eszébe jut, de nem jutott.

Az utolsó dolog, amit nem értettem, hogy ez a szegény lény, aki alapvetően jó érzésű, mégis mindenki lepattintja, mint egy valamilyen fogyatékkal élőt (hát mert végül is az), de ettől aztán elhatalmasodik rajta a gyilkolási vágy. De miért? Egy rendes fogyatékos elbujdosott volna valószínűleg, vagy megöngyilkolja magát, aztán szégyellje magát inkább Frankenstein, az erkölcsi fölény az övé marad. Persze akkor ez már egy másik történet lett volna.

Befejeztem. Életem első teljesen angol nyelvű regénye volt és a korabeli angol kifejezések mellett a nyelvi hiányosságaim legalább annyira nehezítették a dolgomat és most látom, hogy majdnem egy hónapot kínlódtam vele. Persze volt más dolgom is. De ez nem csak ezeknek köszönhető. Értékeljünk.

Először is meg kell, hogy jegyezzem, hogy nagyon tetszetős volt, hogy Mary Shelly ilyen korszakalkotó gondolatokkal rukkolt elő az emberségről, a technológiai fejlődésről és a tudomány felelősségéről, de számomra itt szinte véget is ért a pozitívumok sora. A könyv tele van logikai hibákkal és indokolatlanságokkal. A fordulatok csak azért tűnnek fordulatoknak, mert a főszereplőnk és környezete időnként egy láda homok szellemi színvonalát képviseli. A cselekmény bosszantóan szájbarágós és ha valaki nem szereti Jókai leírásait akkor nézze meg Sehlly leírásait és hamar változni fog a véleménye. És bár valóban formabontó sok tekintetben és a maga korában aztán igazán az lehetett, de az olyan dolgokat elég könnyen elintézi, mint, hogy miért beszél egy olasz család kb. minden nyelven anyanyelvi szinten, hogy a teremtmény hogyan tanulja meg a dolgokat és a felfogása hogyan alakul ki vagy hogy a semmittevő főszereplőnk hogyan jut hozzá az eszközeihez és járja útjait Európa körül.

A karakterek közül Frankeinstein-t a végére már nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire utáltam és megvetettem. Persze menet közben sem volt túl megnyerő. Ahogy fentebb utaltam rá, a mellékszereplők sem igazán nyerték el a szimpátiámat. Narrátorunk, Creval és Frankeinstein apja nem is megkérdőjelezhetően kezelik az eseményeket, hanem ők maguk a kérdőjelek számomra. A teremtmény félig meddig szimpatikus volt, de ha az nem is legalább nagyjából érthető.

A párbeszédek elnyújtottak és feleslegesen túlkombináltak voltak számomra. Nyilván nem a mai kor emberének íródott, de ez számomra mára már olyan, mintha ezzel akarta volna kitölteni a sorokat.

Összességében klasszikus és érdekes elolvasni könyv formában, hogy helyre tegye a filmekből kialakult prekoncepcióinkat és a tanulsága sem rossz, de mégis inkább a gyenge regények között fogom magamban számon tartani és jó szívvel nem ajánlom senkinek. Első angol nyelvű olvasmánynak semmiképpen.

Az a helyzet, hogy itt pontosan értem azokat is, akik öt csillagot adtak, és azokat is, akik kettőt…
Nagyon örültem, hogy angolul olvastam: igazán gyönyörű szövegekkel találkoztam. Alapvetően a mű tényleg lehetne kb. fele ilyen hosszú is, és a lényeg így is átjött volna, de nem bántam.
Megmondom őszintén, Victor Frankenstein a szememben egyáltalán nem volt hős. Egy ostoba fickónak gondolom, akit egy cél hajtott, és azt üldözte ész nélkül, önző módon, felelőtlenül. Létrehozott egy iszonyú külsejű valamit (mellesleg amikor összelegózta, már látta, hogy nem lesz egy szépség…akkor mitől rettent meg?), de nem vállalt felelősséget a tettéért. Később senkinek nem merte elmondani, mit tett, azzal az ürüggyel, hogy bolondnak néznék. Azt gondolom, nem őt kellett sajnálni, hanem a szeretteit.
A szörny tettei bár irreálisan brutálisak állítólagos finom lelkülete ellenére, részben indokoltak.