Frankenstein 508 csillagozás

Mary Shelley: Frankenstein Mary Shelley: Frankenstein Mary Shelley: Frankenstein Mary Shelley: Frankenstein Mary Shelley: Frankenstein Mary Shelley: Frankenstein

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

Eredeti mű: Mary Shelley: Frankenstein (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1818

>!
Pannon Lapok Társasága, Zalaegerszeg, 2010
198 oldal · ISBN: 9789638899811 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2007
280 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639752535 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Jószöveg Műhely, Budapest, 2000
256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639134341 · Fordította: Göncz Árpád

3 további kiadás


Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Victor Frankenstein · Henry Clerval

Helyszínek népszerűség szerint

Svájc


Kedvencelte 67

Most olvassa 30

Várólistára tette 272

Kívánságlistára tette 136

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
KönyvParfé P
Mary Shelley: Frankenstein

A Frankenstein mai szemmel túlságosan vontatott, néhol unalmas lehet. Lassú és körülményes az írásmód, de ezt teljes mértékig betudhatjuk annak, hogy a XIX. század elején íródott. Bőven találni benne nyakatekert mondatokat, a mai kor embernék ezek már túlságosan hatásvadászok lehetnek. Néhol akad benne egy-egy fordulatosabb rész, de tény, hogy sok elbeszélésen át kell rágnia magát az olvasónak. Ennek ellenére jó olvasni, sokrétű mondanivalóval bír.
Bármennyire is nehezen haladós (legalábbis nekem néhol az volt), érdekes kérdéseket feszeget, melyek napjainkig aktuális mondanivalót fogalmaz meg. A tudós és a teremtmény története a tudományos világ egyik alapvető tételén alapul, vagyis hogy mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? És ha megteremtettük, mennyire vagyunk érte felelősek?
De talán a legnagyobb kérdés, hogy ki a szörny? Victor Frankenstein, vagy a torz teremtmény, melyet megteremtett?
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/10/31/mary_shelley_frank…

25 hozzászólás
>!
Sapadtribizli
Mary Shelley: Frankenstein

Ez a könyv is nagy meglepetésnek indult nekem! Faltam a lapokat, teljesen magával ragadott a történet – hiányzott már egy jó memse a romantika korszakából! Csak a végére feküdte meg a gyomromat a mérhetetlen szenvedés, és az ezt hossssszan taglaló mondatok.
Izgalmas a történet, még akkor is, ha szerintem mindenki tisztában van az alapgondolattal.
Tetszett, ahogy árnyaltan bemutatta a teremtés, az alkotás szenvedélyét, ami bizony áldozatokkal jár, méghozzá olykor a családot, az életünnket felörlő áldozatokkal.
Tetszett, hogy bizony benne van, hogy felelős vagy azért azmi tettél, nem lehet kibújni ez alól, még ha a szereplők olykor elég bután próbálnak kapálózni ez ellen spoiler
Tetszett, hogy mese van a mesében, aztán megjelenik még egy mesélő, sőt, mégegy, így lassan már négyszeres volt helyenként a keret!
Tetszettek a természetleírások, a természet csodálata.
Bájosak voltak a néha már szájbarágós ilyen-olyan utalások, és nem éreztem elevennek az állítólagos nagy szerelmet, de itt gondolom nem is az volt a lényeg, itt inkább a lelkitárs értelemben vett szerelem a hangsúlyos – és ez is főleg a párhuzam kedvéért…
Elbírt volna még egy-két csavart a történet, de mint egy alapmű, kitűnő! Igazán üdítő volt ebben a forróságban (gondolok itt a kinti melegre, és a focilázra is ) egy remek rémtörténetet olvasni, amiben dominál a hideg, a kétségbeesés, minden nagyon fázós, üres, akárcsak a jéghegyek, amik körülöttük vannak.

>!
DoreenDelevigne
Mary Shelley: Frankenstein

    A fő dolog, ami engem megvett kilóra az a stílus volt, imádtam a kor nyelvezetét. Simogatta a lelkem a szöveg, ahogy olvastam, meghozta a kedvem a 19. századi irodalomhoz. Le a kalappal a fordítás előtt is.
    Teljesen másra számítottam, bár nem bántam, hogy nem horrort kaptam. A történetvezetés lassú, megfontolt, mégsem unalmas. De a lassú történet mellé kaptam egy fantasztikus lelki vonalat, mindegyik főszereplő szemszögéből olvashattam, ami csak hozzátett az élményhez.
Az emberi természetet mutatja be, és ebben nagyon jó. Olyan kérdéseket vett fel, amin talán mindenki elgondolkodik, de ha teheti nem hosszan, mert csak rossz érzést hagy maga után. Mind a két főszereplőn, Frankenteinen és a szörnyen is megfigyelhető egy rettentően erős – és számomra ijesztőnek ható személyiségfejlődés. Vicktor a könyv elején még egy életvidám ember, majd magával ragadja a munkamánia, eszelőssé válik és kifordul önmagából. A teremtmény nem üti meg a várt eredményt, elvakítja a gyűlölet, sötét felhőt von Frankenstein köré a kudarc és a harag, ami már sosem szűnik meg. A szörnynek esélye se volt a boldog életre, már a teremtője is megvetette őt, az emberek szintén elítélték, nem volt más választása, minthogy tényleg szörnnyé váljon. Ijesztő volt olvasnom, hogy egy lényt hogy el tud vakítani a gyűlölet, a bosszúvágy, hogy akár egy életet tud a bosszúnak szentelni. Szerintem ez a könyv egyik nagy erőssége.
    Összességében egy nagyon jó alapművet kaptam, még ha nem is azt a klasszikus rémtörténetet, amit vártam. Ajánlom!

3 hozzászólás
>!
eme P
Mary Shelley: Frankenstein

Érdekes, hogy mennyi előítéletünk van ezzel a pontosan az előítéleteket is központi témájává tevő regénnyel szemben. Közben meg nem úgy horror és nem úgy Prométheusz-történet, ahogy a mai olvasó elvárná, ráadásul az igazi démon sem az, akit annak hiszünk, illetve mégis az, csak nem úgy… Viszont ízig-vérig romantikus mű, ennek minden kellékével, ez iránt semmi kétség.
A keretelbeszélésbe ágyazott, több első személyű elbeszélőt is megszólaltató történet személyes hangvételű narratívákat tartalmaz, többnyire levélformába öntve. A rejtélyekkel, (napjaink kitanult olvasójának kevésbé) meglepő fordulatokkal, véletlenekkel és törvényszerűségekkel, kalandos sorsokkal tele történet középpontjában a szabadsága határait feszegető, zseniális individuum, aki teremtőjével dacolva ennek attribútumait igyekszik magára próbálni. De, úgy tűnik, míg ehhez a lépéshez technikai-tudományos szempontból megfelel, ami az erkölcsi oldalát illeti azonban, hát, ott bizony vannak gondok.
Victor Frankensteint, a győzedelmes tudóst, aki bár Paracelsus, Cornelius Agrippa és Alberus Magnus tanulmányozásától indulva eljut az igazi, korszerű tudományig, csak saját kíváncsisága és az eddig ismeretlen territóriumok meghódítása érdekli. Istenek módjára teremteni – és (istenek módjára?) nem előrelátni és nem vállalni a következményeket. A nagy mű létrehozása után a teremtő szánalmas, gyáva, hibáit be nem látó, előítéletei által vezérelt emberré változik vissza. Teremtménye, a külsejében mindenkit elrettentő „démon” ezzel szemben szinte mindenben ellentéte – egy angyali tisztaságú lény, aki, mint egy klasszikus fejlődésregény hőse, alakul a világgal való találkozás révén, a legnemesebb emberi erényeket, szellemi-lelki kvalitásokat sajátítja el és mutatja fel addig, míg hagyják. De végül hiába várja az egy igaz lelket, amely megmenthetné.

Minden hibája (dagályosság, helyenkénti túlírtság ésatöbbi) ellenére remek regényt alkotott Shelley. Társadalmi, lélektani, neveléspszichológiai, vallási, etikai-filozófiai problémákat boncolgat, melyek nagy része ma is aktuális, sőt aktuálisabb, mint valaha. Erőteljes kritikája a külsőségeknél megragadó, előítéletektől megszabadulni nem akaró társadalomnak, mely elutasít mindent, ami normájától eltér, és amely nem nyit a látszat mögötti megismerése felé; a tudósnak, aki végső soron ennek a táradalomnak szerves része, aki elismerés, dicsőség reményében, önmaga határait be nem ismerve lép a terra incognitára, hogy később a felelősségtől menekülve tönkretegye saját és mások életét.
A hős Prométheusz helyett a felelőtlen Prométheuszt látjuk itt, a gonosz Sátán helyett a (bukott) angyalt vagy a teremtő torz mását, akinek nem adnak esélyt sem arra, hogy emberré váljon. A szeretet hiánya az, ami a gonoszt megszüli. A törődés hiánya, a magányra ítéltetés, a kiközösítés, az elutasítás torzítja el a lelket/ teszi veszélyessé a tudomány produktumait. Nem kell ezt tovább ragozni, hisz anyira egyértelmű.
Shelley regényét ez teszi időtállóvá – nem részletezi a lény létrehozásának technikai procedúráit (ezek amúgy is hamar elavulnak), inkább a morális kérdéseket feszegeti.

Frankenstein démonát magánál nagyobbank és erősebbnek alkotta, ez a végén nemcsak fizikai, de erkölcsi értelemben is igaznak bizonyul, még akkor is, ha számára már nem marad járható út. A Frankensteinnal rokon lélek Wilson kapitány azonban tanul a történetből, Shelley mintha egy kis reménysugarat csempészne az amúgy nagyon keserű pirulába. A gyógyító hatás azonban még várat magára.

Egy kis guglizás után érdekességre találtam: https://hu.wikipedia.org/wiki/Johann_Conrad_Dippel

3 hozzászólás
>!
AniTiger MP
Mary Shelley: Frankenstein

Úgy általában véve ez egy szomorú történetet arról, hogy milyen rémes az ember, mennyire nem vagyunk elfogadóak és mennyire a szemünkre támaszkodunk, amikor megítélünk valamit/valakit.

Az elejét eléggé untam, nagyon hamar eltávolodott a szívemtől a könyv főszereplője és egész egyszerűen: megvetettem. Hogy dobhatod el magadtól a munkádat? Hogy nem gondolt bele abba, hogy mit csinál? Hogyan lehet, hogy szinte belevakult az őrületébe? Hogy lehet valaki ekkora rohadék?

A karakterek változatosak, hiszen amennyire utáltam a fő-főszereplőt Frankensteint, úgy kedveltem a legjobb barátját Henryt és még náluk is jobban megkedveltem a vak öregembert meg a családját, akit csak sokad kézből ismerhettem meg.

UGYANIS! spoiler Nekem a mű nyelvezete is tetszett, mert érdekes és könnyed – nem olyan, amit egy 1818-ban írt történetről vártam. Az én kedvenc szereplőm egyértelműen a lény, a Szörnyeteg lett, akit Frankenstein létrehozott / életre keltett. Valamiért nem tudom kárhoztatni azért a bosszúhadjáratért, amit a vele nem törődő, őt megölni akaró férfi ellen viseltetett.

A Szörnyeteg (vagy Teremtmény) mondatai, szövege fogott meg a leginkább, pár bekezdés után sokkal jobban szerettem, mint a létrehozóját egy fél könyv után…

Sokkal hosszabban + a feldolgozások: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/12/frankenstein.html

>!
Kevin
Mary Shelley: Frankenstein

Tökéletes példa arra, mikor egy kötelező könyv hirtelen a top 10 most influential books listádon köt ki.

Annyi előzetes információm volt a történetről, mint mindenkinek aki látta a kezemben: „jaj ez a horror (…) jaj igen, ez nem az amiben ilyen gusztustalan izét hoz létre, az a horror?” NEM.

Szeretném elmondani, hogy ennyire határozottan adott korstílusnak (jelen esetben romantika) megfelelő könyvet életemben nem olvastam még. Továbbá azt is, hogy ez egy gyönyörű (!) történet, és olvasmányos és érdekes, és baromi fontos dolgokra hívja fel az olvasó figyelmét, és hihetetlenül mesterien megalkotott és nem egy olyan olvasmány, mint amire sajnos az emberek nagy része asszociál a könyv címének hallatán, hogy zöld gusztustalan laboratórium meg sok vér meg töméntelen miszticizmus.

Senkinek nem szeretnék spoilerezni, el kell olvasni! (DE NAGYON KÉREK MINDENKIT, HOGY FIGYELJE MÁR A NŐI SORSOKAT EBBEN A KÖNYVBEN, MERT MINDIG MINDENKI A DÉMONRÓL BESZÉL MIKÖZBEN NA! A KOR EGYIK LEGJELENTŐSEBB FEMINISTÁJÁNAK LÁNYA ÍRTA ÉS ÉLRKGékrfékdfkÉR)

Videóajánlót szeretnék, amint lesz időm rá. Mert rengeteg gondolatom meg kell osztanom, és áá.

>!
ppeva P
Mary Shelley: Frankenstein

Nem vagyok a horrorok és rémtörténetek barátja, de valamelyik listában felfigyeltem Mary Shelley művére, és gondoltam, teszek egy próbát. Érdemes volt.
Először is le kellett lassulnom és át kellett állítanom az agyamat egy 19. századi elbeszélő stílusához, meg kellett neki bocsátanom a szenvelgést és a túlbonyolítást is, a kelleténél többszöri egyes szám első személyre váltást is (néha azt se tudtam, ki beszél). Reméltem, hogy ez a horror még nem a mai szinten érvényes horrornak felel meg, és ebben nem is csalatkoztam.
Ami máig érvényes gondolat, az az, hogy egyes emberek/tudósok/feltalálók/kutatók magukat istennek híve milyen találmányokat/lényeket szabadíthatnak magukra is, a világra is, a következményeket át nem gondolva, nagyravágyásból, tudásuk fitogtatásából vagy meggondolatlanságból. Vagy pusztán a haladás nevében. Aztán kapkodnak fűhöz-fához, mikor már nincs visszaút.
Mary Shelley még csak azt tudta elképzelni, hogy ez a teremtmény majd rút lesz, nagyon erős és némi természetfeletti hatalommal rendelkezik. Azóta a tudomány sajnos már sokkalta tovább lépett, sokkal kártékonyabb lényeket tudnak az emberiségre szabadítani, és a károk is kiterjedtebbek és visszafordíthatatlanabbak, mint amit egy darab szörny tud tenni egy darab tudós és a családja ellen bosszút esküdve…
Szegény Frankenstein-féle szörny pedig igazán megérdemelt volna egy hozzá hasonló asszonytársat, legfeljebb Victornak fel kellett volna találnia a fogamzásgátlást is.

>!
gybarbii P
Mary Shelley: Frankenstein

Őszintén mondhatom, hogy egyáltalán nem erre számítottam! Rémtörténetként híresült el a könyv, éppen ezért azt hittem, hogy a teremtett lény lesz a főgonosz, aki majd mindenkire rátámad, és meg kell menteni tőle az emberiséget…
Részben ez történt, de én sokkal inkább Victor Frankenstein személyét tartottam gonosznak, hiszen ő alkotta meg ezt a teremtményt, majd elborzadva saját művétől, magára hagyta… Még nevet sem adott neki, és az egyetlen kérését is megtagadta… A végén pedig a teremtmény is megvallja, hogy mennyire bántották saját tettei… Nem tudom, hogy mások hogy voltak vele, de én sajnáltam Frankenstein lényét, hiszen érezhetően megvolt benne a szeretetre való hajlam… A magányosság és az elutasítás váltotta ki belőle azokat a borzalmas tetteket…

1 hozzászólás
>!
mandris
Mary Shelley: Frankenstein

A könyv, amely minden előzetes várakozásra rácáfolt. Túl sok nem volt, de talán sok más embertársamhoz hasonlóan én is sok mindent tudni véltem Frankenstein szörnyetegéről. spoiler A könyv lassan indul, és lassan pörög fel. És amikor azt írom, lassan, azt úgy értem, hogy laaaaaassssssaaaaaaan. Már jócskán benne járunk az egyébként nem túl hosszú könyvben spoiler, mire egyáltalán „megszületik” a szörnyeteg. spoiler A regény egyébként sem egy pörgős darab. Viszont sokkal komplexebb, mint amit a felkészületlen olvasó egy horror-történettől várna. Kapunk egy antihőst, egy modern Prométheuszt, aki meg akarja örvendeztetni az emberiséget, és végtelen ambíciójában megteremti a szörnyet, hogy aztán rögtön meg is bánja. El is utasítja, hogy bármiféle felelősséggel tartozna a teremtménye jólétéért. Hiszen ő szörnyeteg, gondolja, velejéig romlott, gonosz, csak pusztítani képes valami, mégis milyen felelősséggel tartozna iránta. Viszont, ha a teremtmény elve gonosz, és nem tud jó lenni, vajon ki felel a tetteiért? Ha viszont nem az, akkor miért válik mégis gonosszá? Kinek mi a felelőssége benne?
És kapunk egy szörnyeteget, aki eközben bolyong Európában, magányában próbál társakra lelni, hasznára lenni az emberiségnek, kapcsolatba lépni az emberekkel, elsősorban teremtőjével, viszont lépten-nyomon a meg-nem-értésbe, az emberek elutasításába ütközik, aminek hatására megkeseredik, kivetkőzik önmagából, vagy épphogy azonosul a külső adottságaival. spoiler spoiler
A regényt nem az erőszakos tettek részletekbe menő bemutatása, a feszült helyzetek kiélezése teszi izgalmassá, a feszültség nem ezekből ered. Sokkal izgalmasabbak a felvetett kérdések, a bemutatott alaphelyzet, a szereplők viszonya, illetve ahogy kívülálló szemlélőként nézzük végig a történetet, amibe nem tudunk beleavatkozni, így csak tehetetlenül szemléljük, miközben egy percig sem kételkedünk, hová vezet mindez.
És már csak hab a tortán a levélváltásba ágyazott elbeszélésbe ágyazott elbeszélés, illetve az a sok tájleírás. Ebben a nyári kánikulában szívesen indultam volna egy jó kis túrára a svájci hegyekbe vagy épp a Skót-felföldre.

>!
B_Niki P
Mary Shelley: Frankenstein

@Bla-nak köszönhetően olvashattam el ezt a klasszikust. A kiadást különösen értékessé teszi Kuczka Péter utószava (A szörnyeteg lelke), ami segített elhelyezni és súlyozni ezt a könyvet az irodalomtörténetben.

Bár gimnazista koromban faltam az ún. „gótikus” irodalmat (elsősorban Poe-t, és Bram Stokert), Mary Shelley érdekes módon mindeddig kimaradt az olvasmányaim listájáról. Jól tettem, hogy pótoltam az elmaradást, mert igencsak meglepődtem azon, hogy mennyire más a történet és a benne rejlő morális tanulság, mint ami a filmes feldolgozásokból mindeddig ismert volt számomra. (A filmek nagy részében nem igazán beszélhetünk morális tanulságról vagy jellemfejlődésről és bűntudatról.) Inkább lélektanilag volt borzongató ez a regény, semmint „klasszikus horror” értelemben. Eleinte jómagam a szörnyeteggel szimpatizáltamspoiler.Teremtőjét éreztem mindvégig felelősnek azért, amilyen fordulatot a történet vett.

Különösen érdekes, hogy a könyvvel párhuzamosan olvasott verses regényben egy utalásra bukkantam a Frankenstein születéséről. Zárszónak ezt még megosztom veletek:
http://moly.hu/karcok/646239.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Enola87 P

(…) mert semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél – a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét.

8. oldal

>!
Paan

Valami olyasmi munkál a lelkemben, amit nem értek. Én voltaképpen szorgalmas vagyok – valósággal kicsinyes; munkásember, aki szorgosan és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de emellett ott él bennem a csodák szerelme, a hit a csodában, s ez szövi át minden tervemet, ez térít le a szokott emberi ösvényekről, kerget ki a vad tengerekre, ember nem látta vidékekre, amelyeket annyira szeretnék földeríteni.

13-14. oldal (Kozmosz Könyvek, 1977)

>!
Tíci

Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos.

40. oldal - Harmadik fejezet (Kozmosz, 1977.)

Kapcsolódó szócikkek: gyász
>!
LizaM

A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.

Tizedik fejezet

>!
Mandula8

– (…) Kialakulatlan teremtmények vagyunk, csak félig készek, amíg egy nálunk bölcsebb, jobb és értékesebb valaki – s egy jó barátnak ilyennek kell lennie – hozzá nem segít, hogy esendő és gyarló természetünket tökéletesebbé tegyük.

>!
habosvilla

De mondd, Victor, ha a hazugság ennyire hasonlít az igazsághoz, bízhatunk-e valaha is a boldogságban?

>!
Tíci

Ha az élet okát kutatjuk, mindenek előtt a halálhoz kell visszatérnünk.

51. oldal - Negyedik fejezet (Kozmosz, 1977.)

Kapcsolódó szócikkek: élet · halál
>!
LizaM

Egyetlen lélek kedvéért békét kötnék az egész emberfajjal!

Tizenhetedik fejezet

>!
Enola87 P

Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás.

223. oldal

>!
lzoltán P

Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal, akit megfosztasz minden örömtől, pedig nem is tett semmi rosszat. Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.

10. fejezet (MEK)


Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Dan Wells: Fragments – Töredékek
M. R. Carey: Kiéhezettek
Tim Lebbon: Alien vs. Predator: Armageddon
Blake Crouch: Wayward Pines
Alan Dean Foster: A Dolog
Colin Wilson: Életerő
George Langelaan: A légy
Stephen King: A rémkoppantók