The ​Calculating Stars (Lady Astronaut 1.) 7 csillagozás

Locus díj, Nebula díj, Hugo díj: a 2018/19-es évad talán legnagyobb nyertese odakint ez a regény, amely a nők helyzetét mutatja be egy alternatív XX. századi űrprogramban. De sajnos ez is egy újabb rovátkát eredményez a „trendiség vs. eredetiség” verseny – számomra – rosszabbik rovatában. A szerző ugyanis annyira elmélyül a nagybetűs Üzenet átadásában, hogy közben elhanyagolja a könyvben felmerülő összes többi kérdést.
A történet szerint 1952-ben egy meteorbecsapódás elpusztítja az USA keleti parti nagyvárosait és olyan klímaváltozást idéz elő, amely hosszú távon akár lakhatatlanná is teheti a Földet. Ezért a nyugati világ űrügynökségei megújult erővel kezdenek azért dolgozni, hogy emberi kolóniákat hozhassanak létre más bolygókon. Bevallom, engem elsősorban az érdekelt, hogyan alakulhatott volna az űrkutatás története, ha nem presztízskérdésnek tekintették volna a hidegháborús időkben, hanem valóban létszükségletté vált volna az űrutazás megvalósítása. Ez a remek premissza azonban rövid idő múlva elsikkadt, és a helyére egy olyan történet lépett, amely apró különbségektől eltekintve a valós történelemben is lejátszódhatott volna. A klímakatasztrófát és a kolonizációs terveket néha ugyan megemlíti egyik vagy másik szereplő, de az egész könyv szintjén ez alig több, mint alibi. Néha egyenesen úgy éreztem, hogy a főhős küszködése saját lámpalázával fontosabb, mint a bolygó sorsa.

(Én tulajdonképpen már azzal is kissé elégedetlen voltam, amikor kiderült, hogy a történelmet nem is a meteor változtatta meg, ebben az 1952-ben ugyanis az USA már fellőtte az első műholdjait. Ez számomra valamiképpen azt sugallta, hogy a szerző fenntartja magának a kisebb csúsztatások jogát. Ami bizonyos szempontból talán nevezhető ravasz megoldásnak, de elegánsnak semmiképpen. Altertöri regényekben mondjuk eléggé keményvonalasnak tartom magam, nekem ugyanis nagyon fontos, hogy a történelem megváltoztatása frappáns, ugyanakkor logikus legyen.)

Az mindenképpen le kell szögeznem, hogy a feminista vonal a regényben jól van felépítve. A nők nélkülözhetetlen szerepe az űrprogram földi személyzetében nagyon szépen kirajzolódik, csakúgy, mint a háttérbe szorításuk minden olyan területen, amely a férfiaknak van fenntartva. A főhősnő profi pilóta, aki a világháborúban ellenséges terület felett is repült, továbbá zseniális matematikus, az űrközpont „emberi számítógép” részlegének kiemelkedő tagja. (A történet idején az emberi matematikusok számításait még többre becsülik, mint a lassú és megbízhatatlan valódi számítógépeket. Különösen nagy hatásúak azok a jelenetek, amelyekben papíron, ceruzával számolják ki az űrhajók manővereit – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen a valóságban is létezett az űrkorszak hajnalán.) Ő lesz – tulajdonképpen akarata ellenére – a vezéralakja annak a mozgalomnak, amely el akarja érni, hogy a nők minden pozíciót betölthessenek az űrügynökségnél, amelyre képességeik alkalmassá teszik őket. Mindezt az 1950-es évekre jellemző légkörben. Ha tehát Kowal célja az volt, hogy az Űrhajózás Jogáról (lásd még: A számolás joga) meséljen, akkor nem vitatom a sikerét, de ebben az esetben az egész alternatív történelmi körítésre valójában nem is volt semmi szüksége. Ha viszont már nekilátott, akkor sokkal többet is kihozhatott volna belőle.

Miután egy meteorit becsapódik Washingtonba, olyan klímaváltozás várható, amitől lakhatatlanná válik a Földünk – itt kezdődik ez az alternatív történelmi regény. És noha valahogy azt hittem jóval több űrrepülés lesz benne, én nagyon élveztem ezt a könyvet.

Egyszerre szórakoztató és laza: a háziasszonyok barátsága és bajtársiassága kifejezetten üdítő. Szintén idetartozik a főhősünk és a férje közötti egészséges kapcsolat. (Bár azért megjegyezném, hogy a ponyva szexjelenetek tömkelege kicsit sok volt – értem én, kell az emberi kapcsolatokhoz, de ide nekem nem hiányzott volna. Szerintem félig megakadt valami romantikus könyvnél az írónő. És ha még egy rakéta-pénisz viccet kell olvasnom, kitépem a hajam. :DDD)

Viszont ezzel együtt egyszerre kellemes tudományos (éljen a matek! és az élő számítógépek!) és történelmi korfestés. Ugyanis ez inkább szól a nők és a feketék egyenjogúságáról, és arról hogyan küzdenek, hogy bekerüljenek az űrpogramba és hogyan tekint rájuk a közvélemény, mint csak szigorúan az űrbe jutásról.

Aki élvezte A számolás jogát (a filmet), annak például ez tökéletes lehet.

Emlékszel, hol voltál, amikor nem olvastad el a 2019-es Hugo-díjazottat?- parafrazálhatnám a The Calculating Stars fejezetnyitó kérdéseit. Persze, így belegondolva, egy ordító kisbaba köré szerveztem az életemet, így fordulhatott elő, hogy eddig elkerültük egymást. Az alternatív történelmi regény egy olyan világban játszódik, amelyben egy meteor becsapódása 1952-ben egyészt a földdel teszi egyenlővé Washingtont és környékét, másrészt a klímaváltozás szempontjából sürgetővé teszi, hogy az emberiség új bolygót találjon. A space race gondolatát (a katonai potenciált kiskamaszként értelemszerűen nem látva át) sokáig egy picit megmosolyogtatónak találtam, olyan extravagáns felvágásnak, amely elsősorban identitáspolitikai problémákból fakad. Na, a regény világában – legalábbis az elbeszélő szempontjából – az űrbéli kolónia alapítása élet-halál kérdése. Azért emelem ki, hogy az ő szempontjából, mert a civilek, ahogy egy ügyesen megírt epizódban olvashatjuk, azért néha ebben a történelemváltozatban is tudjukkik titkos összeesküvését sejtik a dologban, mire a narrátor majdnem bevallja a konteósoknak, hogy ő egyrészt már felekezetileg is a tudjukkik táborát erősíti, másrészt számoló (tudjátok, „computer”, csak megbízhatóbb) és első osztályú pilóta. Hozzátenném, hogy doktorátusa van fizikából, a férje pedig az űrprogram vezető mérnöke.
Talán már ebből is látszik, hogy Elma York igazi szupersztár – okos, szexi, vicces, talpraesett, csak van egy kis testi hibája: minden közszereplése előtt csendben elvonul hányni. Szorongó extrovertáltként teljesen élem a dolgot, szerintem ez a küszködés teszi emberivé, sebezhetővé a főszereplőt, aki éppen azt próbálja kiharcolni, hogy a férfiak uralta űrszakma fogja fel, hogy az űrkolóniák alapításához előbb-utóbb szaporodni kell majd, azaz muszáj lesz női űrhajósokat képezni (valóban nagyjából ennyi funkciója van meteor-cselekményszálnak). Szerintem egészen elképesztően releváns, ahogy a szöveg szembeállítja a nőket folyamatosan szexualizáló patriarchátust (a női űrhajósokra például az Ügynökség rendszerint a „beauties” – szépségek, illetve a lefordíthatatlan „astronettes” – hölgy-asztronauta? szavakkal hivatkozik) és a szexualitás elkerülhetetlenségének csendes, de folyamatos tagadását – ez talán nem csak az alter-ötvenes években érvényes, ahogyan a mansplaining, az eltérő elvárások, a leereszkedő stílus, vagy a nők érzelmességére, törékenységére, védelmére való hivatkozás sem az.
Maga Elma York egyébként a korszellemhez méltóan második hullámos feminista – bár a társadalmi nem kérdéseit értelemszerűen problematizálja, teszi mindezt a tehetős fehér nyugati nők szempontjából – azaz (és a regénnyel ellentétben a narrátorról beszélek) többször is említi, hogy egyáltalán nem vette volna észre, hogy nincs fekete ember a szobában, annyira normálisnak tűnik neki, hogy mindenki (sötétebb vagy világosabb) fehér, kaukázusi vonásokkal. Másrészt, és ez viszont a szöveg, és nemcsak a narrátor alapvonása, a regény világa elképesztően heteronormatív. Már nemcsak az, hogy ez a kedves tudóspár minden este, és nem viccelek, rakétakilövést játszik egymással, és a szöveg az összes, ehhez kapcsolható poént el_lövi_ (bocs!), de hogy ebbe a világba konkrétan semmilyen, nem heteroszexuális identitás nem fér bele.
A regénynek egyértelmű erőssége a második hullámos szenzibilitások logikus, bár talán egy picit tézisszerű kibontása, a nagyon jól megírt, motivációjában teljesen stabil, sokoldalú főhős, illetve a mentális egészség témájának nagyon finom kezelése, de ami miatt négy csillagot adtam, az a gejl férj-feleség kapcsolat, illetve az a kapkodás, ahogy egyes szálak teljesen kibontatlanul maradnak – például főhősünk találkozik három fekete női pilótával. Kettő hajlandó beszállni a bulijába, a harmadik azt mondja, hogy na, ezzel a leereszkedő fehér tyúkkal én nem közösködöm. Nem lenne esetleg jó dramaturgiailag egy kibékülő jelenet? Vagy még bármi a harmadik nőről? Vagy nem lehetne arról is egy kicsit szó, hogy oké, hogy eljutunk a Holdra, de mit fognak ott enni az emberek? (Ugye fajmentésről beszélünk). Értem, hogy sorozat első kötete, és bizonyára a matematikus-pilóta ezekre a dolgokra nem is lát rá, de így nem nagyon fogja túlélni az emberiség, helló.

Az elején nagyon nehezen rántott be a könyv, valahogy nem fogott meg a stílusa és annyira sok volt a szakzsargon, hogy megijesztett. De ahogy elkapott a flow, úgy már egyre jobban olvastatta magát, és kevés könyvben olvasni ennyire wholesome párkapcsolatról, mint a főszereplőinké, olyat pedig kifejezetten ritkán olvasok, amiben már létező pár van és nem kell várni, hogy összejöjjenek. :D Még ha kissé unrealisztikus is, hogy Nathaniel ennyire jó férj, valahogy mindig tudta hogyan kell jól lereagálni a dolgokat… (Abban mondjuk egyetértek Rémálommal, hogy igazán kimaradhattak volna a szexjelenetek, én tökre nem számítottam rájuk és nem éreztem ideillőnek, pláne ezekkel a poénokkal…)

De sajnos azt kell mondjam, annyira nem nyűgözött le a sztori, mint szerettem volna, illetve a vibe-ja valóban nagyon hasonló A számolás joga c. filméhez. Gondolhattam volna, hogy inkább a feminizmus lesz a fő fókusza a könyvnek, és nem az, hogy hogyan oldják meg a Marsra utazást, de így is csalódtam kicsit. Ráadásul Elma nagyon hamar unszimpatikussá vált, ahogy elkezdett arrogáns és nyafka lenni. Zavart, hogy a könyv nem is annyira fókuszált arra, milyen következményeket hozott magával a meteor becsapódása az USA-ban, pedig azt gondolná az ember, hogy erről (is) szól egy ilyen sztori? :D Ha már alternatív történelem, akkor vártam volna néhány morzsát, bármit, a világépítésben a különbségekről de alig kaptunk valamit. Azóta láttam, hogy több könyv is van, de nem hiszem, hogy el fogom őket olvasni.