Csuki bá örök.
Pom Pom meséin, Oriza Triznyákon nevelkedtem, másodkézből, más családtól kapott hol szebb, hol rongyosabb (Orizának az utolsó, hiányzó oldalának létezését csak felnőtt koromban fedeztem fel) példányaival, saját kis könyvtáram induló darabjaival kezdtem az ismerkedést Csukás bácsi világával. Aztán persze jött az olvasóverseny A téli tücsökkel, melyet sokáig vadásztam, hogy melyik műve is lehetett, annyira régen voltam már alsós… Majd egy hirtelen ötlet, mikor egy barátosnémmal felfedeztük, hogy mindketten nagyon szeretjük Csuki bát, felnőttként, saját fizetésből már a könyveit is megvehetjük, sőt, a ritkán látogatott Budapestre is felmehetnénk úgy igazán, megnézni magunknak a kedves öregurat, aki ennyi örömet csempészett fiatalságunkba, sőt, még későbben is, hiszen mindig ilyen jó elővenni egy-egy történetet vagy idézni belőle… Mert hát ez a kedves bácsi holmi könyvheteken meg könyvfesztiválokon dedikálni szokott, vigyük már el a régi, már a mi születésünk előtt jóval kiadott könyvecskéinket és lessük meg magunknak!
Csuki bá egy angyal. Mindenki nagypapája. Olyan kitartóan várta sorban az embereket, minden generációt, aki csak arra várt, hogy vele találkozhasson, hogy beírja a nevét a könyvébe, hogy közös fotót lőhessen vele, mert hát Csuki bá egy legenda! Aki nem ismeri a nevét, annak nem is volt gyerekkora! Minket is olyan kedvesen, olyan szépen fogadott, lehetetett tőle kérdezni Gombóc Artúr származásáról, a hogylétéről, hiába szabadkozni a rongyos könyveken, sőt, még jobban is örült azoknak, lehetett neki plüsst ajándékozni a kedvenc általa kreált mesefiguránkból kézzel, otthon, szeretettel megvarrva, annyi szeretettel, amennyivel ő írta nekünk sorait.
Hiába viszont a nagy rajongás Csuki bá iránt, az embert mégsem ismertük, azt, aki a művek mögött állt, az angyal múltját, hogy ki ő, hogyan jutott idáig? A gyermekirodalmon túl felfedeztük magunknak a verseit is, hogy no hát, ő költő is, nem is akármilyen! Aztán ez a kötet is az ember kezébe került. A sorok olvasása közben úgy éreztem, mintha én is ott lennék, hallgatnám a mesét és álmuldoznék, hogy tényleg, ez mind megtörtént veled? Hogy találkoztál ezzel meg azzal a személlyel? Hogy ilyen fiatalon felfedeztek? Kicsit bántott is a gondolat, hogy szegényt ennyire beskatulyáztam, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, az irodalom, legalábbis az olvasóközönség nagyja őt nagy meseíróként, gyerekek barátjaként tartja számon és keveset tud az ő felnőtt, lírikus oldaláról.
Jól esett megismerni őt, közelebb érzem magamhoz. Furcsa is, hogy az ember ennyire közelinek érezhet valakit, akivel csak évi kétszer találkozott elveszve a többi lelkes rajongó között, olvasgatva, szeretgetve a műveit, mégis a halálának híre annyira szíven ütötte, hogy bizony, nem egy könnyet hullajtott is iránta és megállt a világ egy pillanatra… Bánom, hogy ez a kötet későn került hozzám, olvasni is csak azután sikerült, hogy ő távozott erről a világról, hogy akkor jött a gondolat, hogy nem is ismerem őt igazán, illene már elolvasni ezt a kötetet, gyászolni, már ha szabad gyászolni egy ismeretlent, akit ennyire – joggal – felmagasztalsz.
Az utolsó találkozásokkor már azt mondta nekünk, hogy no hát, itt vannak a legnagyobb rajongóim! Bízom benne, szeretném hinni, hogy tényleg felismert minket, hogy emlékezett a két lányra, akik kitartó lelkesedéssel mindig csak miatta mentek el ezekre az eseményekre, sorban álltak, könyveket vittek és csodálták. Szerették. Szeretjük ma is. Mert tényleg a legnagyobb rajongói vagyunk.
Csuki bá örök.
