Árnyas ​főutca 42 csillagozás

Márton László: Árnyas főutca Márton László: Árnyas főutca

Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. Ez a történet egészében is, részleteiben is a képzelet szülötte. A képzelet viszont egy valóságosan létező országban fejti ki hatását, és egy valóságosan eltelt évtizedet idéz fel. Így a történet szereplőinek bármiféle hasonlósága valóságosan létező személyekhez a véletlen műve, az itt leírt események hasonlósága ténylegesen végbement eseményekhez történelmi tapasztalat.

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Kalligram, Pozsony, 2015
136 oldal · ISBN: 9786155603280
>!
Kalligram, Budapest, 2015
134 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155603006
>!
Jelenkor, Pécs, 1999
148 oldal · ISBN: 9636761949

Enciklopédia 12

Helyszínek népszerűség szerint

Auschwitz


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 23

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Márton László: Árnyas főutca

Van úgy, hogy a Jóisten* megunván a létéről-nemlétéről szóló vitákat, leszáll közénk, és hozzávág egy íróhoz egy egymillió dolláros ötletet. Márton László regénye ilyen ontológiai jelentőségű pillanat eredménye, és annak köszönheti nagyszerűségét, hogy felfedezi – no nem a holokausztot, hanem azt a perspektívát, amiből a holokausztot nem szokás vizsgálni**. Az Árnyas főutca tulajdonképpen egy fényképalbum, mégpedig üres fényképalbum, az író feladata pedig az, hogy újra benépesítse azt. Ez egy nagyon szimpatikus küszködés: Márton tulajdonképpen a történelemmel való irodalmi birkózásnak állít emléket, ahol a történelem ugyan a favorit (naná, világbajnoki címvédő a srác), de azért az a fineszes irodalom okozhat neki kellemetlen perceket, mert fantáziában meg empátiában nagyon erős. És bár az életbe nem hozhat vissza senkit, de az emlékezetbe igen, és azért az se semmi. Külön örömömre Márton úgy kezeli a témát, hogy közben bízik az olvasóban: felteszi, hogy az érti és érzi a borzalmat, ami a szöveg látszólagos lágysága, játékossága mögött van. Mert a kedélyesen magyarkodó paraván mögött néha olyan embereket találunk, akik ugyan felháborodottan utasítják el az emberellenes bűnöket – de csak azért, mert nem azok esnek neki áldozatul, akikre ők gondolnak.

* Ez az a Jóisten, akivel EP is beszélgetni szokott, ilyen értelemben nem teológiai, sokkal inkább irodalomelméleti kategória.
** Halkan teszem hozzá: azért Appelfeld Badenheim, 1939 c. remekműve valami nagyon hasonló megközelítést alkalmazott, azzal együtt, hogy ott az író személye sokkal kevésbé volt része a történetnek.

11 hozzászólás
>!
Csabi P
Márton László: Árnyas főutca

Egy újabb könyv a holokausztról. Pontosítok, az említett szó nem hangzik el a regényben, sőt, bár erre nem esküdnék meg, még a zsidó szó sem. Persze egyértelmű, hisz a regény a negyvenes években játszódik (miket is beszélek, ez a regény nem játszódik sehányas években sem), de a hangsúly nem ezen van, ezért tudtam úgy olvasni, mint az általános emberi szenvedés könyvét. No persze ez is túlzás, az író nem akar szenvedést ábrázolni, ezért sikerül neki. Aki idáig nem érti, hát nem csodálom.
Ízig-vérig posztmodern művel van dolgunk (hoppá, páran már görgetnek is lefelé…), a cím is becsapós, hisz elsőre egy kellemes, nyári délután rémlik fel tőle, útszéli díszfákkal, vasárnap délután, mert akkor alig van autó. Valójában ezek az árnyak azoknak az árnyai, akik már sosem sétálnak végig a főutcán. ML egy játékba kezd a történettel (és az olvasóval), amellett, hogy a szöveg rég elhunyt alakokat idéz meg a történetírás csapdáit és buktatóit tárja az olvasója elé. Folyamatosan beszél hozzánk, bekezdésenként újraértelmezi a történetet (vagy a valóságot?), egy idő után (elég rövid idő után) nyilvánvalóvá válik, hogy nem tudhatjuk meg, mi a valóság az elbeszéltekben, és mi az írói alkotmány, megtörtént-e ez az egész, vagy csak írói kitaláció. Még a fotók léte is, amik az alapját képezik az elbeszélésnek megkérdőjeleződnek, léteztek, elvesztek, vagy csak rejtegeti őket valaki? Végül is mindegy, a történet igazsága vagy hazugsága nem ezen múlik.
Azoknak ajánlom, akik szeretik az irodalmat néha csak magáért az irodalomért olvasni.

4 hozzászólás
>!
n P
Márton László: Árnyas főutca

Van néhány könyv, ahol már az első oldalak után tudom, érzem,hogy valami szépet, kézsimítósat ( ez egy olyan bátorító mozdulat lenne a történetben megjelenő emberárnyak felé) kellene majd írni. Ahol olyan sorok (sorsok) kerülnek elénk, hogy: A hallgatás fátylait oly módon tudjuk érzékeltetni, hogy üresen hagyunk egy sort, ebben pedig ismét csak ott lappang a kezdet és a vég többértelműsége. Olvasás közben fotókat láttam, némelyik életlen volt, cakkos szélű, már elkopott, de nem elfeledett árnyalatú. Mint azokon a falakon, az összegyűjtött személyes tárgyakat őrző vitrinek között. Ott még a kavics is élesebben roppan a talpad alatt. Minden szürke-barna, csak az árnyas fák égbenövése jelzi, hogy azoknak az időknek múlnia kell. Az „üresen hagyott sorok” egy sóhajtásnyi, néha egy-egy mosolynyi lehetőséget adtak a valaha élők felidézésére. Közben még meg is tévesztettem magam. Nem néztem, hogy ez a kötet már egyszer megjelent, és kerestem a zsűrizésre (Merítés-díj) várók között. Jelölni akartam, hogy szép, hogy fontos, hogy olvasni kell!

>!
Frank_Spielmann I
Márton László: Árnyas főutca

Hogy lehet írni a holokausztról Magyarországon 1. a Sorstalanság után, 2. anélkül, hogy érzelgősek legyünk, 3. anélkül, hogy értéketlenek legyünk, 4. anélkül, hogy közhelyesek legyünk? Így.

Végy egy fotóalbumot egy kisvárosból, de ne mutasd meg senkinek, használd föl alapanyagként, amit tudsz a képeken lévőkről, akik mind zsidók a ’40-es évekből, azt keverd össze azzal, amit kitalálsz róluk, cserélgesd a tulajdonságaikat a szereplőknek, ahogy szükségesnek érzed, ne csinálj belőle egy kerek történetet, mert történet nincs, a holokauszt nem történt meg (de ez nem jelenti azt, hogy ne halt volna meg 6 millió ember csak a koncentrációs táborokban), alkalmazd az iróniát jól beosztva, kegyetlenül és kegyetlenül humorosan, ne sajnálj és ne sajnáltass senkit, csak mutass, úgy, hogy közben tudod, író vagy, tehát nem tehetsz mást, mint hogy újralkotsz, tehát alkoss újra és újra, akár a történet (bocs: szöveg) közepén is alkoss újra mindent, zavard össze az olvasót, nyűgözd le, kösd le a figyelmét, beszélj a zsidókról, beszélj a magyarokról, beszélj a két halmaz közös metszetéről, és beszélj arról is, amiről nem lehet, a gázkamrákig ne menj el, amiről nem tudsz, arról ne beszélj, Kertész se írhatott róluk, mert nem élte át, milyen ott meghalni, szerencsére, és ha át is éli, vagy át is halja, akkor meg azért nem írhatott volna róluk, szóval legyél Márton László, és írd meg ezt a könyvet, és legyél így F. Spielmann egyik új kedvence. Jó?

6 hozzászólás
>!
Stendhal
Márton László: Árnyas főutca

Ez egy puzzle. Vagy inkább mozaik, mert ugyan nem passzolnak tökéletesen a darabok, a végén mégis valami szép lesz belőle.
Még inkább olyan, mint amikor a dédi a régi fotóalbumot nézegetve mesél. El-elkalandozva, belegabalyodva az idő fonalába.
Az elején nagyon próbáltam figyelni, hogy megértsem a narráció csapongását, de amint ezt elengedtem kinyíltak a régmúlt kapui és a meg nem írt regény, nemlétező szereplőinek a sorsa valahogy egésszé állt össze a történetfoszlányokból.
Valami csoda, valami misztikum, vagy egy angyal segítségével megváltoztatva a II. világháború áldozatainak elszenvedett borzalmait, kiutat nyújtva az iszonyatból. Vagy legalábbis megadva az esélyt, hogy ne kerüljenek a felejtés süllyesztőjébe.

>!
Black_Venus
Márton László: Árnyas főutca

Fotografikus stílusban, meglévő, lehetséges vagy soha el nem készült fotók sorozataként mutatja be a történeteket. Nehéz olvasmány, a metaszint folyamatos leírása miatt. Mintha a narrátor csak reflektálna arra, hogy miről is kellene most beszélnie, hogyan bontakozna ki a sztori, ha még létezne. Aztán ebből végül kibontakozik az a kép, ahogy egy kisváros árnyas főutcáján korzózva megismerjük az ott élőket, és megtudjuk, hogy mi lett velük a 2. világháború során, hogyan tünedeztek el a szereplők, a történetek és a szereplők hogyan oszlottak el a semmibe, mint füst a kéményekből, és omlottak le az utcán a házak, a díszletek is, hogy aztán csak mindezeken a hűlt helye maradjon, fájó, de egyre kevésbé érzékelhető hiányként. Mint egy kifakuló fotónegatív, egy elkopó, töredezett fotográfia, amire már senki nem emlékszik.

>!
gab001 P
Márton László: Árnyas főutca

Nem könnyű olvasmány és nem csak a téma miatt. A szerző saját bevallása szerint egyetlen napot mesél el, viszont annak számtalan vonatkozását. Olykor a múltat, olykor a jövőt idézi. Szinte minden szereplőnek megismerjük az elő- és az utóéletét is. Ráadásul olykor az író önkényesen kijátssza az eseményeket, hogy ne kelljen olyasmiről beszámolnia, ami túl szörnyű lenne, miközben mégis sort kerít erre is. Eleinte nehéz volt követni, de egy idő után már nem akartam letenni. Valóban olyan volt, mintha fényképeket nézegettünk volna, s közben megismertük a rajtuk szereplők sorsát, melyben közös, hogy mindegyikük zsidó volt egy olyan korban, amikor ez bűnnek számított. Érdemes kézbevenni.

>!
Kalligram, Budapest, 2015
134 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155603006
>!
Juci P
Márton László: Árnyas főutca

Elhurcoltakról, a háborúban elesettekről, visszatértekről, egy hely szelleméről és elsősorban az emlékezésről. Nagyon tetszett, Mártont szerintem messze nem olvassák elegen.

>!
Csakegylány
Márton László: Árnyas főutca

Èrdekes könyv. Először fura volt az állandó kiszólás ès hogy össze-vissza ugrál a szereplők között. Idővel egyenesen imádtam, hogy mèg menet közben is varriálja, hogy kinek mi legyen a törtènete, kivel mi törtènjen egy adott szituációban. :)

>!
Charbogardy_Jolán
Márton László: Árnyas főutca

Bárcsak mindenkinek lenne egy olyan őrangyala, mint (nem, nem Róth Aranka) az Árnyas főutca narrátora, aki úgy rendezi neki az eseményeket (akár több változatban is), hogy végül az ember"ne járjon rosszul". Vagy ha az nem lehet, legalább előássa a múltból, hogy talán még egy kicsikét ne felejtsék el, ha ennyi telik a visszamenőleges igazságtól. Pedig ahogy a narrátor is mondja, tulajdonképpen nem történik semmi. Ez a semmi viszont kérdéseket generál, és ha valami célja van az emlékezésnek (és/vagy bármilyen formában van értelme a „sodródó hasadékba” nézni), akkor az a kérdezés vágyának felébresztése. Érdekes az is, hogy a láthatatlan fotográfiákról (számít ez most, hogy megsemmisültek, még mindig vannak vagy tán sose voltaK?) időközben kiderül, hogy az ekphraszisz fekete tükröket generál. Nem egy mosolygó kislány tekintetébe merevítik a múltat, hanem a kanál domború felén, miniatúraként mutatnak meg belőle egy adag nagyon bizonytalan valamit, már ha a fejünket úgy tudjuk tartani, hogy ne lógjon bele. Lehet, hogy rosszul láttuk. Lehet, hogy ott pont sérült a felvétel. Lehet, hogy nem is volt fotó sosem.
Sok szó esik a kötetkében a lehetőségről. Szerintem Márton László igazán jól gazdálkodik a lehetőségével, és megmutatja, hogy a holok a Sorstalanság után is lehetséges érdemben megszólalni.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett bizalmat, úgyhogy emberöltők óta már egyéb sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése; és álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.

78. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bizalom · igazság
4 hozzászólás
>!
Kuszma P

Történetünk idején a sajtóban és a politikai szónoklatunkban feltűnően sok szó esik a becsületről, méghozzá nem is akármilyen becsületről, hanem legtöbbször a haza becsületéről. A haza becsületét ebben a magától értetődő, gyorsan megszilárduló formában Petőfi Sándor találta ki: utolsó ránk maradt versében megvetésével sújtja azokat a sehonnai bitangokat, akiknek rongy életük drágább a haza becsületénél. Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nem csak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazának, hanem az is, hogy az emberi élet rongy; s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják mások rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok, az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömködik be a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsülete is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának, amennyi a haza becsületéből jut neki. Ez pedig a becsület fogalmát észrevétlenül bár, de gyorsan és hatékonyan átalakítja.

89. oldal

Kapcsolódó szócikkek: becsület · élet · haza · Petőfi Sándor
22 hozzászólás
>!
Csabi P

Furcsa kis lények ezek a hangyák! Olyan egyformák és olyan fegyelmezettek, hogy az ember példát vehetne róluk. Nincsenek rigolyáik, nem filozofálnak, mégis mindig tudják, melyiknek mi a reszortja. Öröm nézni, ahogy dolgoznak, sőt meg is lehet őket dolgoztatni egy kicsit. Legjobban ők tudják szétválogatni a tojásokat meg a földdel kevert fűdarabkákat, amelyekből a hangyaboly fel van építve; célszerű a hangyaboly felső kétharmadát, ahol a tojások elhelyezkednek, rálapátolni egy nagyjából kigyomlált, sima terület közepére, amelyet előzőleg arasznyi mélyen körül kell árkolni, és az árkot, amelyen belül néhány, egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő nagyobb mélyedés alakítandó ki, fel kell tölteni egy közeli patak vizével, hogy a hangyák ne is próbálják ivadékaikat kimenekíteni a gyűjtőterületről. A mélyedéseket ki kell bélelni száraz fűcsomókkal, de csak lazán, hogy maradjon alattuk annyi hely, ahová a hangyák, lehetőség híján, kénytelenek lesznek behordani a tojásokat, amelyeket aztán a kényszerűség kínálta óvóhelyekről, vagy inkább vesztőhelyekről kényelmesen be lehet gyűjteni. Elnézi az ember a kis állatokat: milyen szorgalmasan hordanak, főleg derült napokon, a reggeli vagy a késő délutáni órákban. Egyszer-kétszer nekiszaladnak a vizesároknak, aztán belátják, hogy ennek semmi értelme; attól kezdve fürgén és ügyesen hordják a gyerekeiket egy halomba. Már összehordtak egy pengőt, már másfelet, már két pengőt is talán. Ez is egy lehetőség. Jövedelmezőbb és kényelmesebb, mint a kapálás, csak éppen nem lehet mindig csinálni.

80. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hangya
3 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Ahhoz azonban, hogy a mégoly csekély súlyú cselekményt mégannyira önkényesen bonyolítani lehessen, szereplőkre van szükség, vagy pontosabban (hiszen a szereplők már megvannak, ott állnak a főutca két oldalán) ki kell jelölnünk azt a nézőpontot, amelyből szemléljük az eseményeket, és meg kell találnunk a hozzá tartozó arcot. Nem az ő szemével akarunk nézni, mert akkor az arc és a hozzá tartozó szempár teljes mértékben a mi képzeletünk szülötte volna, mint az a regényekben és az elbeszélésekben lenni szokott, s nem az ő hangját akarjuk megszólaltatni, sem észjárását közvetíteni, mint a riportok vagy a szociográfiák, mert az a hang a valóságban már elszállt, és a valódi észjáráshoz fölösleges volna képzelegni; nem, hanem szembe fogunk nézni vele, és olvasni fogunk arcvonásaiban, és a szeméről is leolvassuk a benne tükröződő képet.

10-11. oldal

>!
Csabi P

(…) Gőz Árpád, aki nemcsak árulta, hanem olvasta is a könyveket, a legtöbb könyvben hanyagságokra és gondolattalanságra bukkant; a „hagyományos" könyvek csupán avíttan semmitmondóknak, a „modernek" harsány és erőszakos zagyvaságnak rémlettek előtte; mégis, jobb meggyőződése ellenére, haladt egyik könyvből a másikba, s mindig ugyanazt a makacs izgalmat érezte, amelyet persze legtöbbször követett a csalódás.

65. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
3 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Éppen azidőtájt, amikor történetünkben Völgyi Laci bátyjának lakodalma zajlik, 1946 nyarán terjedt el az országban az „auschwitzi keltetőgépről” szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel, hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és persze bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket, akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi képességekkel milyen könnyen lehet egy-két szóba annyi történelmi tapasztalatot sűríteni, amennyiről az ókori cinikusok nem is álmodhattak volna.

77-78. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Auschwitz · cinizmus
1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Ott látható a Szentháromság Patika falán Petőfi Sándor, ahogyan Madarász Viktor megálmodta őt a hazafias ihlet hevében: felborzolt hajjal, égnek fordított, kidülledt szemmel, amint egy vízszintes, ráadásul nyilván sima sziklafelületre ráírja kiömlő vérében, azt egyenletesen beosztva, jól olvasható nyomtatott betűkkel (pont úgy, ahogy Adler Bélánénál kell a postahivatalban a csomagfeladó vevényt kitölteni) a szent szót: HAZÁM. Gőz Pista, valahányszor elküldik a patikába, mindig megpróbálja elképzelni, amint ő is így hal majd hősi halált; sőt, mivel neki szép kézírása van, ő majd zsinórírással fogja fölfesteni kiömlő vérével a sziklára a szent szót. Vagy a szent igét? Itt kezdődnek a bajok: egyrészt ugyanis a komoly szavak nem egyszerűen szavak, hanem igék, másrészt viszont a haza nem ige, hanem főnév, illetve határozószó.

23. oldal

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Például az új főszolgabíróról, Czomos-Baranthy Pálról, akinek beiktatásakor Gőz Árpád rögtön megmondta, hogy nem kell olyan nagyon örülni neki, mert ha tényleg van benne zsidó vér, akkor bizonyítania kell, hogy nincs, és akkor jóval kíméletlenebbül fogja végrehajtani a rendelkezéseket, mint elődje tette volna, úgy fog szót ejteni a Nógrádi Hírlapban egy névtelen cikk, mint „a zsidóság és csahosai közé tartozók” egyikéről; amikor pedig Czomos-Baranthy helyreigazítást követel, akkor majd a főszerkesztő, dr. Lapsánszky János kilép a névtelenség fátylai mögül, és megírja, hogy: hiába örökölte a szolgabíró úr az apjaurától azt a szépen csengő magyar nevét, ha egyszersmind, miután az apjaurát, aki csak behízelegte magát az igazi Czomos-Baranthyak közé, eredetileg Feigenbaumnak hívták, a zsidó vért is tőle örökölte, méghozzá több joggal, mint a szép magyar nyevet. Mire Czomos-Baranthy főszolgabíró, hogy megmentse becsületét, ráveszi idős édesanyját egy írásbeli nyilatkozat megtételére, amely szerint megboldogult férjét éveken át rendszeresen megcsalta a kisvárdai plébánossal és a helyi tüzérlaktanya parancsnokhelyettesével, s hogy fia minden kétséget kizáróan ez utóbbi kapcsolatból származik; mjd, miután kezet szorít a részvétlátogatókkal, és eltemetteti a tisztességben megőszült matrónát, aki a nyilatkozat közjegyzői hitelesítése után akasztotta magát fel, rögtön el fog utazni Budapestre, és fajtisztasági vizsgálatnak fogja magát alávetni dr. Bertucz Lajos egyetemi tanárnál a Magyar Tudományos Akadémia Fajhigiéniai Kutatóintézetében; miután pedig a vizsgálatnak mind genetikai, mind pedig antropológiai része negatív eredménnyel zárul, becsületsértés miatt pert fog indítani a Nógrádi Hírlap ellen, és a pert meg is fogja nyerni, s végül, helyreállított becsületével, ő lesz a néhány évvel később háborús bűnösként kivégzett főispán legmegbízhatóbb segítőtársa.
    Amiből világosan látszik, hogy a becsületről a legjobb esetben is csak tréfásan lehet beszélni.

89-90. oldal

>!
Csabi P

Az írásmű, amelynek a szerző azt a címet adta, hogy „Árnyas főutca", a legszűkebb értelmiségi rétegnek szóló olvasmány. Vagy inkább annak sem szól, mert olvasmánynak aligha nevezhető. Miféle olvasmány ez a sok összekuszált, kiforgatott „élménybeszámoló", aminek még az ellenkezője sem igaz? (Másképpen állnánk hozzá a mű hibáihoz és egyéb fogyatékosságaihoz, ha pl. Gőz Árpád nem az a „törvénytisztelő", beletörődő, filozofálgató puhány volna, akinek a történet lapjain megismerhetjük, hanem olyan harcos, bátor, politizáló alkat, amilyennek a valóságban kellett volna lennie. Vagy ha például a Brajgesz nagyobbik lánya nem lett volna kancsal, kisebbik lánya pedig megtarthatta volna szépségversenyen elnyert első díját. Az Ullmannék legidősebb fia pedig soha életében nem mondott olyat, hogy „a verebek a szarban", mert ő ilyen tiszteletlenségre semmi pénzért nem lenne kapható. Ezeket az írói csorbákat vajmi kevéssé lehet kiköszörülni a keresztény férfiak megcsúnyulásáról vagy a Magyar Haza bilincseiről kiagyalt cinikus viccelődéssel. A megtörtént vagy meg nem történt eseményekről szóló zavaros bölcselkedéssel meg aztán még kevésbé.) Hát így kell bemutatni mártírjaink hiteles történetét, a százezrek vértanúságához vezető út gyötrelmes állomásait? Lehet, hogy a stílusficamok és az „írásmű” egyéb csalafintaságai megfelelnek egy szűk budapesti értelmiségi kör, egy belterjes elit réteg elvárásainak, de a „normális" átlagolvasó nem tud ezzel a humorizálással, a valóságnak ezzel a jobbra-balra ferdítgetésével mit kezdeni. A szerző változtathat a valóságon, szíve joga, de csak annyiban, amennyiben ettől a valóság még valóságosabb lesz!

120. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Helene Uri: Szavak a múltból
Mircea Cărtărescu: Vakvilág – A bal szárny
Vámos Miklós: Apák könyve
Kaffka Margit: Színek és évek
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Závada Pál: Milota
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Dés Mihály: Pesti barokk