Árnyas ​főutca 70 csillagozás

Márton László: Árnyas főutca Márton László: Árnyas főutca

Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. Ez a történet egészében is, részleteiben is a képzelet szülötte. A képzelet viszont egy valóságosan létező országban fejti ki hatását, és egy valóságosan eltelt évtizedet idéz fel. Így a történet szereplőinek bármiféle hasonlósága valóságosan létező személyekhez a véletlen műve, az itt leírt események hasonlósága ténylegesen végbement eseményekhez történelmi tapasztalat.

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Kalligram, Pozsony, 2015
136 oldal · ISBN: 9786155603280
>!
Kalligram, Budapest, 2015
134 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155603006
>!
Jelenkor, Pécs, 1999
148 oldal · ISBN: 9636761949

Enciklopédia 14

Helyszínek népszerűség szerint

Auschwitz


Kedvencelte 8

Várólistára tette 62

Kívánságlistára tette 26

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Márton László: Árnyas főutca

Van úgy, hogy a Jóisten* megunván a létéről-nemlétéről szóló vitákat, leszáll közénk, és hozzávág egy íróhoz egy egymillió dolláros ötletet. Márton László regénye ilyen ontológiai jelentőségű pillanat eredménye, és annak köszönheti nagyszerűségét, hogy felfedezi – no nem a holokausztot, hanem azt a perspektívát, amiből a holokausztot nem szokás vizsgálni**. Az Árnyas főutca egy fényképalbum, mégpedig üres fényképalbum, az író feladata pedig az, hogy újra benépesítse azt. Ez egy nagyon szimpatikus küszködés: Márton tulajdonképpen a történelemmel való irodalmi birkózásnak állít emléket, ahol a történelem ugyan a favorit (naná, világbajnoki címvédő a srác), de azért az a fineszes irodalom okozhat neki kellemetlen perceket, mert fantáziában meg empátiában nagyon erős. És bár az életbe nem hozhat vissza senkit, de az emlékezetbe igen, és azért az se semmi. Külön örömömre Márton úgy kezeli a témát, hogy közben bízik az olvasóban: felteszi, hogy az érti és érzi a borzalmat, ami a szöveg látszólagos lágysága, játékossága mögött van. Mert a kedélyesen magyarkodó paraván mögött néha olyan embereket találunk, akik ugyan felháborodottan utasítják el az emberellenes bűnöket – de csak azért, mert nem azok esnek neki áldozatul, akikre ők gondolnak.

* Ez az a Jóisten, akivel EP is beszélgetni szokott, ilyen értelemben nem teológiai, sokkal inkább irodalomelméleti kategória.
** Halkan teszem hozzá: azért Appelfeld Badenheim, 1939 c. remekműve valami nagyon hasonló megközelítést alkalmazott, azzal együtt, hogy ott az író személye sokkal kevésbé volt része a történetnek.

11 hozzászólás
gesztenye63>!
Márton László: Árnyas főutca

Hiszek benne, hogy az irodalom, a könyvek kavalkádja egyfajta látványos cirkusz is az olvasás szerelmesei számára. Egy zsibongó sátor, teli tűznyelővel, elefánttal, majommal és légtornásszal. Amikor pedig elsötétül a képzeletbeli nézőtér és a porondon megjelenik a mágus, csúcsos süvegben, varázspálcával a kezében, na…, ha nem tudnánk, akkor lépett színre a szerző. Ő az, ő bizony. A regényíró, a vers poétája, a novellista, vagy éppen a tárcák hőse. Más szóval, ő a toll és papír spoiler embere, szavak varázslója, a szemfényvesztés mestere, élet-halál korlátlan ura a lapokon.

Ezzel – az olvasó által ráruházott – hatalommal él off bámulatos virtuozitással Márton László, amikor a pillanatfelvételeken, a képzeletbeli fotógyűjteményen megjelenő képeken élesíti a fókuszt, vagy éppen elködöli az árnyakat. Ahogyan a való és a fikció terepasztalára szereplőket helyez, majd elveszejti, esetleg visszahozza őket az életbe, miközben szemrebbenés nélkül (hely)színt, napszakot, évszakot, sőt éveket vált, az olyan mesterségbeli tudást feltételez, amely komolyan közelít a varázslathoz. Egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy ő maga a történet ura, mégis alázattal közvetíti alkalmanként a nagy rendező, az élet megfellebbezhetetlen direktíváit. A történetmondás magasiskolája az, ahogyan mindez megvalósul az Árnyas főutcában, holocaust-irodalom a szinte kötelezően fölös szenvelgés és elborzasztás nélkül, fájdalompróza az ízlés zsinórmértéke mellett figyelmesen haladva.

Jól sejtetted @csucsorka, valóban az év egyik meghatározó olvasmánya lett számomra. Mindenkinek ajánlom.

szadrienn P>!
Márton László: Árnyas főutca

A holokauszt, mint árnyjáték, egyre halványuló, távolba tűnő árnyak lassú tánca, panoptikum, vagy fényképalbum, amiből lassan hullanak szét az egyre felismerhetetlenebbé váló fotók.
Ez az elmosódó, szikár, távolságtartó, az iróniát gyakran eszközéül választó próza nem teszi kevésbé megrázóvá a súlyos témát.
Az író az előtérbe áll, mintha bűvészként lenne hozzá hatalma, hogy mozgassa a bábokat, megváltoztassa a történelem folyását, és kiemelhessen néhány szereplőt az általános világégésből. De pálcája eltörik, és ahogy a könnyű csokoládépapír fel-fellobbanva hamuvá ég, úgy tűnik el, válik lakatlanná, szinte láthatatlanná a színes karakterekkel benépesített táj, az árnyas főutca.
A legerősebb érzés, amit a mű maga után hagy, a visszafordíthatatlanság, a nyom nélküli eltűnés, az elmúlás fájdalma.

Csabi>!
Márton László: Árnyas főutca

Egy újabb könyv a holokausztról. Pontosítok, az említett szó nem hangzik el a regényben, sőt, bár erre nem esküdnék meg, még a zsidó szó sem. Persze egyértelmű, hisz a regény a negyvenes években játszódik (miket is beszélek, ez a regény nem játszódik sehányas években sem), de a hangsúly nem ezen van, ezért tudtam úgy olvasni, mint az általános emberi szenvedés könyvét. No persze ez is túlzás, az író nem akar szenvedést ábrázolni, ezért sikerül neki. Aki idáig nem érti, hát nem csodálom.
Ízig-vérig posztmodern művel van dolgunk (hoppá, páran már görgetnek is lefelé…), a cím is becsapós, hisz elsőre egy kellemes, nyári délután rémlik fel tőle, útszéli díszfákkal, vasárnap délután, mert akkor alig van autó. Valójában ezek az árnyak azoknak az árnyai, akik már sosem sétálnak végig a főutcán. ML egy játékba kezd a történettel (és az olvasóval), amellett, hogy a szöveg rég elhunyt alakokat idéz meg a történetírás csapdáit és buktatóit tárja az olvasója elé. Folyamatosan beszél hozzánk, bekezdésenként újraértelmezi a történetet (vagy a valóságot?), egy idő után (elég rövid idő után) nyilvánvalóvá válik, hogy nem tudhatjuk meg, mi a valóság az elbeszéltekben, és mi az írói alkotmány, megtörtént-e ez az egész, vagy csak írói kitaláció. Még a fotók léte is, amik az alapját képezik az elbeszélésnek megkérdőjeleződnek, léteztek, elvesztek, vagy csak rejtegeti őket valaki? Végül is mindegy, a történet igazsága vagy hazugsága nem ezen múlik.
Azoknak ajánlom, akik szeretik az irodalmat néha csak magáért az irodalomért olvasni.

4 hozzászólás
n P>!
Márton László: Árnyas főutca

Van néhány könyv, ahol már az első oldalak után tudom, érzem,hogy valami szépet, kézsimítósat ( ez egy olyan bátorító mozdulat lenne a történetben megjelenő emberárnyak felé) kellene majd írni. Ahol olyan sorok (sorsok) kerülnek elénk, hogy: A hallgatás fátylait oly módon tudjuk érzékeltetni, hogy üresen hagyunk egy sort, ebben pedig ismét csak ott lappang a kezdet és a vég többértelműsége. Olvasás közben fotókat láttam, némelyik életlen volt, cakkos szélű, már elkopott, de nem elfeledett árnyalatú. Mint azokon a falakon, az összegyűjtött személyes tárgyakat őrző vitrinek között. Ott még a kavics is élesebben roppan a talpad alatt. Minden szürke-barna, csak az árnyas fák égbenövése jelzi, hogy azoknak az időknek múlnia kell. Az „üresen hagyott sorok” egy sóhajtásnyi, néha egy-egy mosolynyi lehetőséget adtak a valaha élők felidézésére. Közben még meg is tévesztettem magam. Nem néztem, hogy ez a kötet már egyszer megjelent, és kerestem a zsűrizésre (Merítés-díj) várók között. Jelölni akartam, hogy szép, hogy fontos, hogy olvasni kell!

olvasóbarát>!
Márton László: Árnyas főutca

„Szívükben egymás iránti kiengesztelődéssel suhannak el az árnyak egykori otthonaik előtt, ahol nincsenek otthon többé.”

Évek óta várólistás volt, a cím alapján nagyon másra számítottam, de így tökéletes, emlékállító, ahogy van.

csucsorka IP>!
Márton László: Árnyas főutca

Nem gondoltam volna, hogy Szolláth Dávid Mészöly-monográfiáját olvasgatva majd nem Mészölyért magáért, hanem egy másik szerző kisregényéért leszek neki a leghálásabb. A Film boncolgatása közben merült fel Márton László Árnyas főutcája, én pedig egy olyan kisregénnyel lettem így gazdagabb, amivel máskülönben sosem találkoztam volna.

Márton parádés mesélő, aki szó szerint a nyílt színen táncoltatja a szereplőit. Nem hogy kiszólogat a szövegből, szinte bent sincs. Az eredmény oly módon elmesélt holokauszt-történetek sokasága, ahogyan még biztosan soha nem olvastuk. Hétköznapi emberek hétköznapi sorsai egy tragikus korban, kikerülhetetlen végkifejletekkel – olvasás közben mégis többet kacagunk, mint amennyit sírunk, még ha összeszorult szívvel is.

>!
Jelenkor, Pécs, 1999
148 oldal · ISBN: 9636761949
Frank_Waters I>!
Márton László: Árnyas főutca

Hogy lehet írni a holokausztról Magyarországon 1. a Sorstalanság után, 2. anélkül, hogy érzelgősek legyünk, 3. anélkül, hogy értéketlenek legyünk, 4. anélkül, hogy közhelyesek legyünk? Így.

Végy egy fotóalbumot egy kisvárosból, de ne mutasd meg senkinek, használd föl alapanyagként, amit tudsz a képeken lévőkről, akik mind zsidók a ’40-es évekből, azt keverd össze azzal, amit kitalálsz róluk, cserélgesd a tulajdonságaikat a szereplőknek, ahogy szükségesnek érzed, ne csinálj belőle egy kerek történetet, mert történet nincs, a holokauszt nem történt meg (de ez nem jelenti azt, hogy ne halt volna meg 6 millió ember csak a koncentrációs táborokban), alkalmazd az iróniát jól beosztva, kegyetlenül és kegyetlenül humorosan, ne sajnálj és ne sajnáltass senkit, csak mutass, úgy, hogy közben tudod, író vagy, tehát nem tehetsz mást, mint hogy újralkotsz, tehát alkoss újra és újra, akár a történet (bocs: szöveg) közepén is alkoss újra mindent, zavard össze az olvasót, nyűgözd le, kösd le a figyelmét, beszélj a zsidókról, beszélj a magyarokról, beszélj a két halmaz közös metszetéről, és beszélj arról is, amiről nem lehet, a gázkamrákig ne menj el, amiről nem tudsz, arról ne beszélj, Kertész se írhatott róluk, mert nem élte át, milyen ott meghalni, szerencsére, és ha át is éli, vagy át is halja, akkor meg azért nem írhatott volna róluk, szóval legyél Márton László, és írd meg ezt a könyvet, és legyél így F. Spielmann egyik új kedvence. Jó?

6 hozzászólás
Stendhal>!
Márton László: Árnyas főutca

Ez egy puzzle. Vagy inkább mozaik, mert ugyan nem passzolnak tökéletesen a darabok, a végén mégis valami szép lesz belőle.
Még inkább olyan, mint amikor a dédi a régi fotóalbumot nézegetve mesél. El-elkalandozva, belegabalyodva az idő fonalába.
Az elején nagyon próbáltam figyelni, hogy megértsem a narráció csapongását, de amint ezt elengedtem kinyíltak a régmúlt kapui és a meg nem írt regény, nemlétező szereplőinek a sorsa valahogy egésszé állt össze a történetfoszlányokból.
Valami csoda, valami misztikum, vagy egy angyal segítségével megváltoztatva a II. világháború áldozatainak elszenvedett borzalmait, kiutat nyújtva az iszonyatból. Vagy legalábbis megadva az esélyt, hogy ne kerüljenek a felejtés süllyesztőjébe.

Black_Venus>!
Márton László: Árnyas főutca

Fotografikus stílusban, meglévő, lehetséges vagy soha el nem készült fotók sorozataként mutatja be a történeteket. Nehéz olvasmány, a metaszint folyamatos leírása miatt. Mintha a narrátor csak reflektálna arra, hogy miről is kellene most beszélnie, hogyan bontakozna ki a sztori, ha még létezne. Aztán ebből végül kibontakozik az a kép, ahogy egy kisváros árnyas főutcáján korzózva megismerjük az ott élőket, és megtudjuk, hogy mi lett velük a 2. világháború során, hogyan tünedeztek el a szereplők, a történetek és a szereplők hogyan oszlottak el a semmibe, mint füst a kéményekből, és omlottak le az utcán a házak, a díszletek is, hogy aztán csak mindezeken a hűlt helye maradjon, fájó, de egyre kevésbé érzékelhető hiányként. Mint egy kifakuló fotónegatív, egy elkopó, töredezett fotográfia, amire már senki nem emlékszik.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett bizalmat, úgyhogy emberöltők óta már egyéb sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése; és álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.

78. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bizalom · igazság
2 hozzászólás
Kuszma>!

Történetünk idején a sajtóban és a politikai szónoklatunkban feltűnően sok szó esik a becsületről, méghozzá nem is akármilyen becsületről, hanem legtöbbször a haza becsületéről. A haza becsületét ebben a magától értetődő, gyorsan megszilárduló formában Petőfi Sándor találta ki: utolsó ránk maradt versében megvetésével sújtja azokat a sehonnai bitangokat, akiknek rongy életük drágább a haza becsületénél. Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nem csak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazának, hanem az is, hogy az emberi élet rongy; s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják mások rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok, az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömködik be a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsülete is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának, amennyi a haza becsületéből jut neki. Ez pedig a becsület fogalmát észrevétlenül bár, de gyorsan és hatékonyan átalakítja.

89. oldal

Kapcsolódó szócikkek: becsület · élet · haza · Petőfi Sándor
22 hozzászólás
szadrienn P>!

Márpedig szükségünk van erre a pillantásra, amelyben a véletlen műveinek egész panoptikuma sűrűsödik össze, és e panoptikum bejárata fölé, ha egyáltalán be lehet oda lépni, ez a jelmondat kívánkozik: Ne reménykedj és ne add fel! […]

65. oldal

Csabi>!

Furcsa kis lények ezek a hangyák! Olyan egyformák és olyan fegyelmezettek, hogy az ember példát vehetne róluk. Nincsenek rigolyáik, nem filozofálnak, mégis mindig tudják, melyiknek mi a reszortja. Öröm nézni, ahogy dolgoznak, sőt meg is lehet őket dolgoztatni egy kicsit. Legjobban ők tudják szétválogatni a tojásokat meg a földdel kevert fűdarabkákat, amelyekből a hangyaboly fel van építve; célszerű a hangyaboly felső kétharmadát, ahol a tojások elhelyezkednek, rálapátolni egy nagyjából kigyomlált, sima terület közepére, amelyet előzőleg arasznyi mélyen körül kell árkolni, és az árkot, amelyen belül néhány, egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő nagyobb mélyedés alakítandó ki, fel kell tölteni egy közeli patak vizével, hogy a hangyák ne is próbálják ivadékaikat kimenekíteni a gyűjtőterületről. A mélyedéseket ki kell bélelni száraz fűcsomókkal, de csak lazán, hogy maradjon alattuk annyi hely, ahová a hangyák, lehetőség híján, kénytelenek lesznek behordani a tojásokat, amelyeket aztán a kényszerűség kínálta óvóhelyekről, vagy inkább vesztőhelyekről kényelmesen be lehet gyűjteni. Elnézi az ember a kis állatokat: milyen szorgalmasan hordanak, főleg derült napokon, a reggeli vagy a késő délutáni órákban. Egyszer-kétszer nekiszaladnak a vizesároknak, aztán belátják, hogy ennek semmi értelme; attól kezdve fürgén és ügyesen hordják a gyerekeiket egy halomba. Már összehordtak egy pengőt, már másfelet, már két pengőt is talán. Ez is egy lehetőség. Jövedelmezőbb és kényelmesebb, mint a kapálás, csak éppen nem lehet mindig csinálni.

80. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hangya
3 hozzászólás
Csabi>!

[…] Gőz Árpád, aki nemcsak árulta, hanem olvasta is a könyveket, a legtöbb könyvben hanyagságokra és gondolattalanságra bukkant; a „hagyományos" könyvek csupán avíttan semmitmondóknak, a „modernek" harsány és erőszakos zagyvaságnak rémlettek előtte; mégis, jobb meggyőződése ellenére, haladt egyik könyvből a másikba, s mindig ugyanazt a makacs izgalmat érezte, amelyet persze legtöbbször követett a csalódás.

65. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
3 hozzászólás
Csabi>!

Az írásmű, amelynek a szerző azt a címet adta, hogy „Árnyas főutca", a legszűkebb értelmiségi rétegnek szóló olvasmány. Vagy inkább annak sem szól, mert olvasmánynak aligha nevezhető. Miféle olvasmány ez a sok összekuszált, kiforgatott „élménybeszámoló", aminek még az ellenkezője sem igaz? (Másképpen állnánk hozzá a mű hibáihoz és egyéb fogyatékosságaihoz, ha pl. Gőz Árpád nem az a „törvénytisztelő", beletörődő, filozofálgató puhány volna, akinek a történet lapjain megismerhetjük, hanem olyan harcos, bátor, politizáló alkat, amilyennek a valóságban kellett volna lennie. Vagy ha például a Brajgesz nagyobbik lánya nem lett volna kancsal, kisebbik lánya pedig megtarthatta volna szépségversenyen elnyert első díját. Az Ullmannék legidősebb fia pedig soha életében nem mondott olyat, hogy „a verebek a szarban", mert ő ilyen tiszteletlenségre semmi pénzért nem lenne kapható. Ezeket az írói csorbákat vajmi kevéssé lehet kiköszörülni a keresztény férfiak megcsúnyulásáról vagy a Magyar Haza bilincseiről kiagyalt cinikus viccelődéssel. A megtörtént vagy meg nem történt eseményekről szóló zavaros bölcselkedéssel meg aztán még kevésbé.) Hát így kell bemutatni mártírjaink hiteles történetét, a százezrek vértanúságához vezető út gyötrelmes állomásait? Lehet, hogy a stílusficamok és az „írásmű” egyéb csalafintaságai megfelelnek egy szűk budapesti értelmiségi kör, egy belterjes elit réteg elvárásainak, de a „normális" átlagolvasó nem tud ezzel a humorizálással, a valóságnak ezzel a jobbra-balra ferdítgetésével mit kezdeni. A szerző változtathat a valóságon, szíve joga, de csak annyiban, amennyiben ettől a valóság még valóságosabb lesz!

120. oldal

Frank_Waters I>!

Ahhoz azonban, hogy a mégoly csekély súlyú cselekményt mégannyira önkényesen bonyolítani lehessen, szereplőkre van szükség, vagy pontosabban (hiszen a szereplők már megvannak, ott állnak a főutca két oldalán) ki kell jelölnünk azt a nézőpontot, amelyből szemléljük az eseményeket, és meg kell találnunk a hozzá tartozó arcot. Nem az ő szemével akarunk nézni, mert akkor az arc és a hozzá tartozó szempár teljes mértékben a mi képzeletünk szülötte volna, mint az a regényekben és az elbeszélésekben lenni szokott, s nem az ő hangját akarjuk megszólaltatni, sem észjárását közvetíteni, mint a riportok vagy a szociográfiák, mert az a hang a valóságban már elszállt, és a valódi észjáráshoz fölösleges volna képzelegni; nem, hanem szembe fogunk nézni vele, és olvasni fogunk arcvonásaiban, és a szeméről is leolvassuk a benne tükröződő képet.

10-11. oldal

Frank_Waters I>!

Éppen azidőtájt, amikor történetünkben Völgyi Laci bátyjának lakodalma zajlik, 1946 nyarán terjedt el az országban az „auschwitzi keltetőgépről” szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel, hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és persze bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket, akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi képességekkel milyen könnyen lehet egy-két szóba annyi történelmi tapasztalatot sűríteni, amennyiről az ókori cinikusok nem is álmodhattak volna.

77-78. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1946 · Auschwitz · cinizmus
1 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Ott látható a Szentháromság Patika falán Petőfi Sándor, ahogyan Madarász Viktor megálmodta őt a hazafias ihlet hevében: felborzolt hajjal, égnek fordított, kidülledt szemmel, amint egy vízszintes, ráadásul nyilván sima sziklafelületre ráírja kiömlő vérében, azt egyenletesen beosztva, jól olvasható nyomtatott betűkkel (pont úgy, ahogy Adler Bélánénál kell a postahivatalban a csomagfeladó vevényt kitölteni) a szent szót: HAZÁM. Gőz Pista, valahányszor elküldik a patikába, mindig megpróbálja elképzelni, amint ő is így hal majd hősi halált; sőt, mivel neki szép kézírása van, ő majd zsinórírással fogja fölfesteni kiömlő vérével a sziklára a szent szót. Vagy a szent igét? Itt kezdődnek a bajok: egyrészt ugyanis a komoly szavak nem egyszerűen szavak, hanem igék, másrészt viszont a haza nem ige, hanem főnév, illetve határozószó.

23. oldal

1 hozzászólás
Lunemorte P>!

[…] aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre.

7. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Konrád György: Elutazás és hazatérés
Bauer Barbara: Az élet hangja
Závada Pál: Természetes fény
Spiró György: Fogság
Tóth Krisztina: Akvárium
Vámos Miklós: Apák könyve
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Gyurkovics Tamás: Migrén
Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III.
Sándor Iván: A hetedik nap