Menekülő ​ló 8 csillagozás

Martin Walser: Menekülő ló

Fordul, ​rikkantotta Klaus Buch hátul. Fordul, rikkantotta Hel elöl. Most, rikkantotta Klaus Buch. Sabine és Helmut meglapult a vitorlarúd alatt. Hel egyszerre levetette a fürdőruhája melltartóját, elrakta, ilyen szélben egymaga is boldogul Klaus, mondta, és lefeküdt a hajó orrára. Helmut a maga profi pillantásával félrenézve szemügyre vette a mellét.. Olyan volt a két melle, mintha az is kíváncsi lett volna. Klaus Buch szerencsére úgy beszélt tovább, mintha semmi se történt volna. Halméknak van-e gyerekük? Sabine, mondta Helmut, van gyerekük? Ha megkérded a két gyereket, mondta Sabine, hogy vannak-e szüleik, akkor valószínűleg azt felelnék: Szüleink! Az istenért! Sose voltak! Amikor a kutyájukat meglátta, mondta Klaus Buch, azt hittem, gyermektelenek. Akkor miért nincs nektek kutyátok, kérdezte Sabine. Ők mindentől tartózkodnak, ami korlátozhatná a függetlenségüket, mondta Klaus Buch. Ha nekik délelőtt eszükbe jut, hogy Teneriffába repüljenek, akkor délben hagyhassák el a… (tovább)

Eredeti mű: Martin Walser: Ein fliehendes Pferd

Eredeti megjelenés éve: 1978

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rakéta Regénytár

>!
Magvető, Budapest, 1979
186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632710665 · Fordította: Bor Ambrus

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Johann Wolfgang Goethe


Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Martin Walser: Menekülő ló

Okos kis regény. (Vagy okos kisregény.) Helmut nyaralni érkezik Svájcba feleségével, Sabine-nal. Már tizenegyedszerre ugyanarra a helyre, úti cókmókjának legfontosabb eleme pedig Kierkegaard ötkötetes naplója, ami jó előre jelzi, hogy Helmut mire szánná szabadidejét, és mire nem. Ám összefutnak a régi iskolatárssal, Klaussal, aki „csoda aktív”: vitorlázik, környezetet véd, megvadult paripát fékez meg, ráadásul gyönyörű szeretője van, aki akár a lánya is lehetne. Horrorisztikusan tökéletes – legalábbis olybá tűnik. Helmut belső ideje tehát kizökken, az agresszív külső hatásra beindul a frusztráció spirálja, és ez ki tudja, hová vezet.

Vitatkoznék @regulat -tal egy picit: ezt a könyvet a 40 alattiak se hagyják a csudába. Szerintem akivel már előfordult, hogy saját integritását, belső biztonságát veszélyeztetve érezte egy erős személyiség által, aki túl közel jött és túl soká maradt, az meg fogja érteni ezt a könyvet – és talán Helmutot is. Én például vele szimpatizáltam, Klausban meg azt a fazon láttam meg, aki Isten ments, hogy mellém üljön a 63-as buszon*. (Abban viszont @regulat -nak kétségkívül igaza van, hogy önirónia bizony nem árt a könyvhöz.) Dramaturgiailag példaszerűen felépített írás, ami képes meglepni az olvasót.

* spoiler

7 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Martin Walser: Menekülő ló

A Menekülő ló első néhány oldalát olvasva, kissé megcsalatva éreztem magam. Bor Ambrus – egyébiránt jelentős és kiváló minőségű életművet hátrahagyó – műfordítónk számomra kissé öncélúnak tűnően kiforgatott mondataiból ugyanis elsőként a ’70-es évek nyugatnémet kispolgári jólétének dögunalmas „diszkrét bája” képzett meg lelki szemeim előtt, és nemigen éreztem érdeklődést az események ilyetén alakulása iránt.
Szerencsére azonban Martin Walser viszonylag szűkös cselekménnyel ugyan, kifejezetten a jellemábrázolás mélységeire koncentrálva, egy rendkívül ügyesen összerakott egzisztencialista kamaradrámát rittyentett a kezdeti bevezető után. S ha ebből a szemszögből vizsgáljuk, akkor a korszak és a helyszín majdhogynem neutrális tényezővé válik. A Bodensee festői, varázslatos helyszíne behelyettesíthető bármely viszonylagos gazdasági és társadalmi stabilitással bíró európai demokrácia tetszőleges üdülőhelyével. A lényeg, hogy ebben a szocializációban masszívan jelen legyen a vesztenivalóval bíró, mély gyökereket eresztett középosztály.
Hiszen erről szól a kisregény. A „menekülő ló” szimbolikája kiválóan megállja a helyét mind a négy szereplő vonatkozásában, akik párkapcsolati dinamikáját is roppant árnyaltan ábrázolja a szerző.
A kisregény központi kérdése a karrierépítés éveit, évtizedeit markánsan más módon megélő, a fiaskókkal, csalódásokkal szemben más-más védekező technikát, pajzsot, védőfalakat, sőt a képmutatás különböző formáit kialakító két férfi individuumának ütközése. Személyiségeik, álcájuk egymásnak feszülése adja magát a tulajdonképpeni cselekményt, de a valós tartalmat a mögöttes karakterábrázolás biztosítja.
Bizony, a felvett szerepek végsőkig való őrzése, a képmutatás művészi szintű gyakorlatával párosulva. Mindezt majd’ szétfeszíti egy jó kis „mindkét oldali kapuzárási pánik”, a szervesen hozzá kapcsolódó, a társadalmi érintkezés minden területére spoiler kiterjedő teljesítménykényszerrel. És persze mindenek fölött a hol komolyan rejtekező, hol szemérmesen kikacsintó, vagy egész merészen előbukkanó kitörni, változtatni vágyás spoiler.
Mindemellett a párok hölgytagjai az eleve determinált alávetettség érzetét sugallva, szinte csak „halkan tercelnek” a háttérben. Mindazonáltal bizonyos megnyilvánulásaikból, egyes reakcióikból igenis illik rájuk is a „menekülő ló” képe, hiszen érezhető, hogy ebben a leosztásban szíve szerint mindenki szökne a maga szerepéből.
Érdekes, elgondolkodtató kisregény korunk átlagemberének egzisztenciális, párkapcsolati, önértékelési kérdéseiről, de a fordítás nem tette könnyűvé a szöveg befogadását.

>!
regulat 
Martin Walser: Menekülő ló

Pro primo negyven alattiak hagyják a csudába… kell ehhez az élvezethez némi tapasztalat olyan témákban, mint az elcseszett életen kesergés (nem emo módon, hanem úgy férfiasan), kapuzárási pánik (lehetőleg saját, de minimum a kortársak körében)… esetleg, ha ez még egy kis életmódfasizmussal is párosul (legalább a közvetlen környezetben)…
Na akkor, baromi jó ez a könyv… aki nem tud magán röhögni, az inkább hagyja a polcon. (mert ha nem is ott, és nem is pont úgy… de azért…!)
Pro secundo… az nincs.

>!
Magvető, Budapest, 1979
186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632710665 · Fordította: Bor Ambrus
6 hozzászólás
>!
Chöpp 
Martin Walser: Menekülő ló

Helmut, a látszatember. A magányos kívülálló, aki kirekeszti az embereket, elzárja őket önmagától, de ennyivel nem elégszik meg. Önmagát is elzárja saját maga elől és hagyja, hogy a többi ember a félreismeréséből kreáljon magának egy-egy neki tökéletesen megfelelő szomszédot, barátot, férjet. Ha valaki egy pillanatra a látszata mögé látna, neki már menekülnie kellene, mint egy megvadult lónak. Az örökké tanulmányaiba merülő Helmut, az örökké maga elől menekülő Helmut, a látszatlétezésbe menekülő Helmut az élet elől menekül, de legalábbis folyamatosan hátrál előle.
„Nincs is utálatosabb, mint csupaszon heverni más előtt. Őbenne valamiféle életörömöt tényleg csak a belső meg a külső világ közti különbség élménye gerjesztett. Minél jobban különböztek egymástól az érzései meg az arckifejezése, annál több örömét lelte ebben. Csak akkor élt, ha látszatra is más volt, és megint más tényleg. Csak akkor élt, ha kettősen élt.”
Furcsa és elképesztő dolgokat tesznek magukkal az emberek. A Menekülő Helmut ennek iskolapéldája.

>!
Emmi_Lotta IMP
Martin Walser: Menekülő ló

Két házasság színfalak mögött zajló drámája tárul fel Martin Walser 1978-ban írt és a következő évben magyarul is megjelent regényében. Érdekes, nem tipikus embereket ábrázoló lélekrajzok teszik izgalmassá Bor Ambrus gyenge fordítása ellenére ezt az alkotást. (A színvonalas fordítómunkához az ő esetében valószínűleg nem a németnyelvtudás, hanem a megfelelő magyar anyanyelvi hiányzik, ami meglepő egy ilyen tapasztalt műfordító esetében.)

>!
Magvető, Budapest, 1979
186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632710665 · Fordította: Bor Ambrus

Népszerű idézetek

>!
gesztenye63 P

Ha egy ló megbokrosodik, nem állhatsz az útjába. És: menekülő ló nem ért a szóból.

108. oldal

1 hozzászólás
>!
Chöpp 

Milyen szép, hogy aki már semmit sem akar, beéri önmagával.

42. oldal

>!
Chöpp 

Meg kellene már beszélni alighanem, ami megbeszélendő.

86. oldal

>!
Chöpp 

Helmut szakadatlanul dolgozik, mondta az asszony. Ámbár, hogy mit, arra nem jön rá akárki egyből. Mert örökké olvas. Mint aki tanulmányokat folytat. Ő ugyan úgy látja, inkább az életét éli. Úgy értve, hogy az egészből nem sül ki semmi. Talán nem is ez a cél. Változik ettől az olvasástól, az biztos. Egyetlen olvasmányából sem úgy bukkan föl utóbb, mint aki volt, amikor föllapozta.

115. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvmoly
>!
sophie P

Mindig úgy érezte, hogy ő csak egy rakás szar. Nekem meg folyton bizonygatnom kellett, hogy nem egy rakás szar, hanem hiperszuper csodafej. És ezt hihetően. Bizony.

171. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szar
>!
Chöpp 

Tulajdonképpen irtó szép ez, úszni a víz hátán és emlékeket költögetni. Nem tudtam, hogy ezek ilyen jól összeillenek: a víz meg az emlékezés.

63. oldal

Kapcsolódó szócikkek: víz
>!
Melinda_Makkai

Néha csak ülök, és csak úgy árad belőlem a hallgatás. Aztán abban ülök. Mint egy üvegburában. Aztán, hölgyeim és uraim, rám jön. Rám, bizony. Mármint a búskomorság, bizony, a dühös, az önemésztő. Mert nem érek többet egy olyan kacatnál, amit falhoz vág az ember, hogy most aztán teljesen menjen szét, aztán heverjen, ahol hever, és ne lássa rajta senki, hogy mi volt, vagy minek szánta kicsoda. Mert az a legfontosabb, hogy alapos legyen a pusztítás. Ha mindnyájunkat csak félig-meddig tennének tönkre, akkor áradna felénk a részvét, abba pedig holtbiztosan belefúlnánk, és fuccs lenne a világnak. Összetörten viszont érzéketlenül élünk tovább.

175-176. oldal, 9. fejezet (Magvető, 1979)

>!
Chöpp 

Istenem, hogy ilyen szép lehet az élet, ki hitte volna. És a legszebb szerintem az, hogy más is lehetne.

63. oldal

>!
Chöpp 

Szép lenne, ha az embernek lenne valaki, akinek a kezét szívesen tűrné kicsit sokáig a vállán. Elnézést kellett volna kérnie. Ő képtelen volt érzelmeket viszonozni.

128. oldal

>!
Carmilla 

…csak addig kell hogy szeress, amíg élek.

166. oldal (Magvető, 1979)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Kerstin Gier: Smaragdzöld
W. G. Sebald: Austerlitz
Herta Müller: Szívjószág
Christoph Hein: Az idegen barát
Heinrich Böll: Csoportkép hölggyel
Jenny Erpenbeck: Otthon
Sebastian Fitzek: Ámokjáték
Tanja Kinkel: A bábjátékosok
Sebastian Fitzek: A Terápia
Frank Schätzing: Raj