Melyikünk nem nyög föl zaklatottan, amikor látja, hogy a főszereplők kocsiban ülve épp egy példátlanul jó rasszeloszlású zöldségespiacon fognak átszáguldani, hogy „jaj, ne már, autós akció jön”?
De ne siessünk ennyire.
2006-ban fertőztek meg.
Egy Erika nevű lánytól kaptam el.
Három DVD-n, amire a Death Note szópárost írta fel.
Röviddel rá jött a Claymore, a Berserk, és innen már nem volt megállás, menthetetlenül animefüggő lettem.
Ezzel párhuzamosan felfedeztem a kapcsolódó médiumok világát is, és bár a manga nem ragadott meg olyan ragacsosan akkor, a light novel annál inkább.
Ha akkor, mondjuk az All You Need Is Kill olvasása közben valaki közli velem, hogy a legjobb light novel, amit valaha olvasok, egy magyar író műve lesz, pofán röhögöm…
Pedig a fene egye meg, de így van.
De most komolyan, hogy jutottunk el oda, hogy egy magyar skaci az ELSŐ regényével jobb light novelt tesz le az asztalra, mint nem egy japán szerző?
A történet klasszikus bosszúsztorinak indul: Yuuko, a nagyszájú, egy egészen pöppet pszichopata lány egy zsoldosvezért hajszol végig a nagy büdös posztapokaliptikus vadkeleten, míg a búbánatos Vajk egyenesen… hát, mindenkin szeretne bosszút állni? Aztán útjaik metszik egymást, és innentől nincs megállás. Kapcsolatuk remekül meg van írva: kényszerűségből kényszerszövetség, majd fegyverbarátság, és még ki tudja, mi lesz. És amit kifejezetten hiányolok a mai regényekből és filmekből: egyik akcióból a másikba csöppennek, hullanak körülöttük az ellenségek (nem kicsit jól megírva egyébként), és a karakterük, a kapcsolatuk FEJLŐDIK az akción keresztül. Ide jön az autósüldözéses példám: valamelyik film kitalálta, és kötelező elemmé vált. Te pedig hátradőlsz és kiunatkozod a fogaid közül a beszorult popcornt, mert tudod, hogy bajuk úgyse esik, a végén úgyis tovább kell futniuk egy ronccsá toszott kocsitól, csak közben eltelik 5-8 perc unalmas száguldozás, a szélvédőn pedig egy fél égöv összes gyümölcse szétplaccsan adott ponton.
Ebben (is) remekel az Eastern: az akció újabb és újabb dolgokat árul el a szereplőkről, előre viszi a sztorit, FUNKCIÓJA VAN. Ráadásul még izgalmas is, és követhető – két újabb apróság, ami kellene az eksönhöz. És eksön aztán van: az Eastern világa nem egy kényelmes, barátságos világ, az elnyomó diktatúra mellett zsoldosok, portyázók, sőt, akár gigantikus gépek is akadnak.
A világról a spoilermentesség jegyében annyit így első kanyarban, hogy ó igen, még kérek. :D Tele van rejtélyekkel, feldobott kérdésekkel, én a magam nevében úgy várom a következő részt (és a benne várható válaszokat), mint már nagyon rég egy könyv esetében sem. A tradicionális államok elbuktak, a történet valahol a mai Oroszországban játszódik egy összeomlás után. Szép utalásokkal a régmúltra (azaz a mi XXI. századunkra), de kellően elrugaszkodva, hogy hiteles legyen ez a kifejezetten rettentő gonoszokkal teli tajgawestern.
A light novelségével kezdtem. De csaltam is egy cseppet, mint ahogy illik is valakihez, aki betűk különböző értelmezésével keresi a kenyerét – ez a könyv ugyanis hiába hozza remekül a light novelek sajátosságait (könnyű olvashatóság, akciódús cselekmény, igényes képek), jóval fajsúlyosabb az átlagos light novelnél. Mind hosszában, mint a beleöntött tartalomban erősebb, masszívabb. És ez nem baj. Én még nagyon olvastam volna tovább, és nem csak a feldobott rejtélyek miatt. Ez a könyv már a kézhezvétele során azt üzeni, hogy igényes cucc: a kivitel, a papírminőség már ezt sugallja, a megíráson pedig érződik, hogy belerakta a kalóriát az író elég becsületesen.
Ilyen első könyv után azt mondom, tessék odafigyelni Kay (R. R.) Martinra: nomen est omen.
Nagy pluszpont az illusztrációkért: Megyeri Manó (nem áljapán!) rajzai nagyon szépek, remekül megragadják a hangulatot, és hozzátesznek az élményhez, nem csak azért vannak, mert muszáj. Ilyesmiket én is akármikor örömmel látnék akármelyik regényemben!