A moszkvai Gorkij parkban – az ottani vurstliban – tavasz felé a hó alatt három holttestet talál egy rendőr. A két férfit és a nőt agyonlőtték, ujjaikat levágták, arcukról lefaragták a húst – nyilván az azonosítás lehetetlenné tétele végett. Az üggyel Arkagyij Renkót, az ügyészségi főnyomozót bízzák meg. A talpig becsületes, cinikus és zseniális Renko ugyancsak nehéz feladatot kapott: nem elég, hogy ambiciózus felesége ott akarja hagyni a kerületi párttitkárért, munkájába – mások mellett – folyton beleszól egy KGB-s őrnagy, ami módfelett gyanús, hiszen a főnyomozónak már akadt dolga olyan „politikai” hullákkal, akiket az őrnagy végzett ki hasonló módon. A nyomozás előrehaladtával Renko egyre világosabban látja, hogy itt sokkal többről van szó, mint holmi „szovjet belügy”-ről: a főnyomozónak feltűnik néhány furcsa és titokzatos amerikai turista. Az egyikük, William Kirwil szüntelenül a Gorkij park körül szimatol. Miután egy ízben jól helybenhagyta az őt üldöző Renkót, elárulja,… (tovább)
Gorkij Park (Arkagyij Renko 1.) 19 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1981
Enciklopédia 20
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 1
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 7
Kiemelt értékelések
Lehet diktatúrák között bizonyos szempontok alapján különbséget tenni, de az biztos, hogy egyetlen diktatúra sem szereti az önállóan gondolkodó és cselekvő embert. Ebben a szinte „kibírhatatlanul lassú” és bizonytalan fókuszú politikai thrillerben, a mindennapi élet, az emberség próbál megbirkózni — szembeszállni az elnyomással, az üldöztetéssel. Ahol nem elég, ha „tolod a szekeret előre”, de közben még el is kell taposni másokat, mert azért kapsz igazán megbecsülést, vállveregetést, feltéve, amíg téged nem likvidálnak. A hatalomhoz, a félelemhez vak tagadás is társul, mert (mi aztán tudjuk) az édenkertben minden tökéletes, mindenki ugyanazért gürcöl, itt nem létezik bűn, főleg nem olyan borzalmas, mint a gyilkosság. Mert az ilyesfajta bűn csakis a haldokló, rothadó, kapitalista nyugaton lehetséges. Ugyanis gyilkolásra csak a kapitalista disznók képesek, így aztán ha arra utaló nyomokat találnak, a gépezet gyorsan elferdíti a tényeket. A fojtogató légkör, a komoly társadalmi ellentétekre épülő, ideológiáktól sem mentes események jobbára tűpontos képet festenek egy manapság még mindig nehezen magunk mögött tudható korról. Logikusan, mesterien felépített krimi, tele fájdalommal, keserűséggel. Ebben a történetben ugyanis nem csak a gyilkos tettei tekinthetőek megvetendőnek, hanem a fekete autók, egyenruhás végrehajtók tettei is. A három ember halála csak alibi, ahhoz, hogy hű korképet kapjunk a hidegháborús Szovjetunió rideg, valós képéről, rendkívül sötét és hiteles képet a szovjet rendszer működéséről. A nyomozás remek alkalom arra, hogy az író elmeséljen mindent, amit említésre méltónak gondol a volt Szovjetunióról. Igazi időutazás ez gyermekkorunk világába, „nosztalgiakönyv” is ez bizony, nem is akármilyen!
Először a Renko-sorozat ötödik könyvét olvastam (Stalin's Ghost) ami tetszett. Ez most nem volt egy nagy durranás, de üdítő volt a sok amerikai és észak-európai krimi között. Ráadásul érthetőbbé tette Renko karakterét, mert a későbbi részben sok visszautalás volt a korábbi eseményekre. Igaz, a vége felé egy kicsit elkeveredtem a szereplők között, de még így is jól szórakoztam.
Egy amerikai szerző orosz krimije, a hatása pedig tökéletesen tükrözi ezt a kettősséget. Egyrészt ugyanis nagyon jól visszajön az orosz érzés, tényleg sokáig teljesen elmenne orosz könyvnek is. Másfelől azonban mégiscsak egyértelmű a nyugati írás, hiszen a tét sokkal nagyobb, mint általában, a fordulatok is nyugatiasabbak. Ráadásul egyszerre nagyon komor, sokszor filozofikusan melankolikus, hogy aztán hirtelen kijöjjön vagy egy szatirikus bekezdés, vagy pedig egy, ami idézi a szovjet kor furcsa humorát. Szóval a kicsit lassú cselekményvezetés vagy túlbonyolított narráció ellenére mindenképp remekül működik, és érdekes folt a krimik palettáján.
Népszerű idézetek
Hiszen a halottak voltaképpen az ember evolúciójának tanúi a kezdeti tétlenségtől a civilizált szorgalomig. És minden tanú, minden csonthalom, amit a tőzeglápból vagy tundrából kifordítanak, önmagában is új adalékot szolgáltat az őstörténetnek nevezett mozaikhoz. Itt egy combcsont, ott egy koponya, talán egy jávorszarvas fogából készült nyaklánc – kiásták őket ősrégi sírjukból, és újságpapírba csomagolva elküldték a Szovjet Akadémia Etnológiai Intézetébe, a Gorkij park szomszédságába, ott megtisztították, összedrótozták és tudományosan új életre keltették a leletet. Az intézet nemcsak történelem előtti rejtélyekkel foglalkozott. Egy tiszt, aki a háború vége felé visszatért leningrádi panziójába, észrevett egy foltot a mennyezeten. Körülnézett a padláson, ahol megcsonkított, félig múmiává aszott testet talált, a rendőrség megállapította, hogy egy férfi holtteste. Hosszú, sikertelen nyomozás után a koponya darabjait elküldték rekonstrukcióra az Etnológiai Intézetbe. Csak éppen az antropológusok egy nő, nem pedig egy férfi arcát rekonstruálták. A rendőrség dühében lezárta az ügyet, de később a panzióból előkerült egy lány fényképe. A kép megegyezett az antropológusok által rekonstruált arccal, azonosították, és a gyilkosát elítélték.
Az eset óta az intézet koponyákból vagy koponyamaradványokból több mint száz arcot rekonstruált bűnügyi azonosításhoz. Ezzel a módszerrel sehol másutt nem élt a rendőrség. Az intézet egyik-másik műve csupán durva gipszszoborhoz hasonlított, de például Andrejev kreációi nemcsak a részletek miatt voltak döbbenetesek, hanem a szorongás vagy egyenesen a rettegés élénk kifejezése miatt is. Amikor egy-egy „Andrejev-arcot” bemutattak a bíróságon, az mindig az ügyész diadalának pillanata volt.
73-74. oldal
Bár a XXI. századba mutatta az utat, Moszkva megőrizte a vaskerekeken való utazás viktoriánus szokását. A Kijevi pályaudvarról, amely a külföldi gettó és Brezsnyev lakása közelében volt, Ukrajnába lehetett utazni. Rövid gyalogúira a Kremltől, a Belorusz pályaudvaron szállt fel Sztálin a cári vonatra Potsdamba, évekkel később Hruscsov, majd Brezsnyev is itt szálltak fel a különvonatra, amely Kelet-Európába vitte őket, ahol meglátogatták a csatlós államokat, vagy meghirdették az enyhülés politikáját. A Rigai pályaudvarról a balti államokba lehetett jutni. A Kurszki pályaudvar napsütötte vakációkat idézett a Fekete-tenger mellett. A kicsiny Szavjolovói és Paveleci pályaudvart nem használták fontos emberek, csak ingázók és parasztok hordái, akik olyan porosak voltak, mint a krumpli. A leglenyűgözőbb a Leningrádi, a Jaroszlavli és a Kazanyi pályaudvar volt, a három óriás a Komszomol téren, közöttük is a legegzotikusabb a Kazanyi, tatár toronnyal díszített kapuja alatt belépve az utas akár több ezer kilométerre is eljuthatott, Afganisztán sivatagjaiba, egy uráli fogolytábor ipari vágányára, vagy két kontinensen át a Csendes-óceán partjára.
128. oldal
… – Tud valamit a pénzről?
– Semmit.
– Hadd beszéljek magának a pénzről. A szőrme és az arany a két ősi orosz érték. Ez a két legrégebbi árucikk a külkereskedelemben, a kánoknak és cézároknak való behódolás szimbólumai. Természetesen Oroszország ma már senkinek nem hódol be. Most két szőrmeaukciót tartanak egy évben, egyet januárban, egyet júliusban, a leningrádi Szőrmepalotában. Mintegy száz vásárló jelenik meg, körülbelül tízen az Egyesült Államokból. Némelyik kereskedő, mások viszonteladók, a kereskedők maguknak, az ügynökök másoknak vásárolnak szőrmét. Én kereskedő és ügynök vagyok, mert vásárolok ugyan másoknak is, de vannak saját szalonjaim az Egyesült Államokban és Európában. Az aukciókon a legfontosabb szőrme a nerc, a nyest, a róka, a görény, a perzsa bárány és a coboly. Az amerikai ügynökök általában nem licitálnak nercre, mert az orosz nercet betiltották az Egyesült Államokban – sajnálatos maradvány a hidegháború idejéből. Európai kapcsolataim miatt én minden szőrmére licitálok, de a legtöbb amerikai vásárlót egyetlen prém érdekli, a coboly. Tíz nappal az aukció előtt érkezünk, hogy megvizsgáljuk a prémeket. Amikor például nercet veszek, gondosan ellenőrzők ötven nercbőrt egy bizonyos szövetkezetből. Ebből az ötven darabból állapítom meg, mennyit ér egy ezer darabból álló készlet abból a kollektívából. És mert a Szovjetunióban évente nyolcmillió nercet tenyésztenek, szükség van erre a rendszerre. A coboly más lapra tartozik. Évente kevesebb, mint százezer exportminőségű coboly kerül piacra. Itt nincs könnyítés, minden cobolyprémet egyenként kell megvizsgálni, hogy milyen a színe és a vastagsága. Ha az állatot egy héttel korábban ölik meg, mint kellene, nem elég dús a prém, ha egy héttel később, nincs meg a megfelelő fénye. A licitálás az egyszerűség kedvéért dollárban történik. Én minden aukción mintegy félmillió dollár értékben vásárolok cobolyprémet.
186-187. oldal
– Szolzsenyicin és Amalrik száműzetésbe mentek. Palachot öngyilkosságba hajszolták. Fainberg fogát kiverték a Vörös téren. Grigorenkót és Gersunit elmegyógyintézetbe zárták, hogy megőrüljenek. Vannak, akiket egyenként csuknak börtönbe, mint Saranszkijt, Orlovot, Morozt, Bajevet. Másokat csapatostul, mint a Balti Flotta tisztjeit. Vagy ezrével, mint a krími tatárokat…
– A szovjet gyilkosság titok – mondta. – A nyilvánosság tekintetében elmaradottak vagyunk. Még egy baleset is titok, hivatalosan és nem hivatalosan is. A gyilkosaink csak akkor dicsekszenek, ha elkapjuk őket. A tanúink hazudnak. Néha úgy érzem, a tanúk jobban félnek a nyomozóktól, mint a gyilkosok. – A folyó New Jersey-i oldaláról visszanézett Manhattanre. A milliónyi fény felett két fehér torony nyúlt az éjszakába. Nem lepődött volna meg, ha két holdat pillant meg felettük. – Egy ideig úgy gondoltam, asztronómus leszek, aztán úgy döntöttem, hogy a csillagászat unalmas. A csillagok csak azért érdekelnek bennünket, mert olyan messze vannak. Tudja, mi érdekelne bennünket igazán? Egy gyilkosság egy másik bolygón.
418. oldal
Azt álmodta, hogy a Kljazma folyó partján áll, alkonyatkor. A távolban, kínai lampionok alatt, hosszú lépcső vezetett le egy fahordókba ültetett bazsarózsával díszített kis kikötőhöz. Narancsszínű olaj kannákra erősített stég várta az úszókat.
Mindenki otthagyta a kikötőt, és feljött a meredek part tetejére – vendégek, zenészek, szárnysegédek. Az apja néhány barátjával egy szkiffben ült, amely körbe-körbe forgott a folyó közepén. Az apja kést húzott elő, és fejest ugrott a vízbe.
Bár a víz átlátszatlanul fekete volt, Arkagyij tisztán látta az anyját, mert az ünneplő fehér ruháját viselte. Mintha ugrás közben felfüggesztették volna, harisnyás talpa éppen a víz felszíne alatt volt, a teste függőleges, egyik karjával lenyúlt a folyó fenekére. Amikor behozták az anyját, látta, hogy a csuklója felhasadt az apja erőlködése miatt, aki hiába próbálkozott, nem tudta levágni róla a kötelet. Arkagyij életében először látott halottat. Az anyja fiatal volt – az apja is, bár már híres tábornok.
Fájdalmasan, mint az ilyen álmokban mindig, elemezte a bűncselekményt. Először azt hitte, hogy az apja ölte meg. Az anyja táncolt és nevetett, vidámabb volt, mint amilyennek már hetek óta látta, és kicsit kábult, amikor egyedül útnak indult. De erős volt, és a legjobb úszó az egész csapatban, valóságos sellő. Nem volt jele, hogy bárki is a víz alá nyomta volna, a csónakot nem használták, a testén nem voltak sérelmi nyomok. Arkagyij lassan rádöbbent, hogy a kövekkel megrakott fahordót és a hozzáerősített méternyi kötelet végén a hurokkal, nem más, mint maga az anyja helyezte el a folyó fenekén. A nyár minden napján újabb követ rakott a hordóba, hogy a súlya még biztosabban lehúzza.
Amikor eljött az idő – egy esti mulatság közepén –, csillogó szemmel eltűnt, beereszkedett a folyóba az ár irányában, elúszott a kötélig, és ott lebukott.
Gyerekkorában Arkagyij semmit nem tudott a mérnökök közötti tisztogatásról, a hadseregről, a költőkről vagy a pártról, sem Sztálin feleségének öngyilkosságáról, de már akkor is érezte az idők atavisztikus félelmét, amikor a lampionok lidércekké váltak. A legkedvesebb nagybácsikból áruló lett. A nők ok nélkül sírtak. Ezt a fényképet megcsonkították, amazt elégették. Nehéz volt elfogadni, hogy az anyja követte az eltűnteket, hiszen ott volt az vízben, láthatta mindenki. Ezért próbálta az apja olyan kétségbeesetten megsemmisíteni a gúnyos bizonyítékot, a kötelet, hogy a halálát balesetnek tüntesse fel – ahogy Sztálin tette a feleségével –, vagy akár gyilkosságnak. A sötét vízben mintha mindörökre vádló felkiáltójel maradt volna, ahogy úszott lefelé, megmenekült, legalábbis az álmokban.
432-433. oldal
Utolsó gondolata, mielőtt elaludt, Kirwill volt, amikor a kifőzdében megkérdezte tőle, hogy ő és Jimmy csapdába ejtettek-e valaha cobolyt, Kirwill elmondott egy történetet.
– Nem. Maine-ben és Kanadában előfordul az erdei nyest, a prémjét cobolynak hívják, de elég ritka. Fúrt lyukban ejtik csapdába. A lelketlen nyavalyás orvvadász ácsfúróval körülbelül 20 centis lyukat fúr a fa törzsébe. Ilyen mélyre. A mélyébe betesz egy kis friss húst. Aztán bever két patkószöget a fa törzsébe úgy, hogy a szögek hegye kis híján összeérjen a lyuk belsejében, úgy tizenöt centi mélyen. A lyuk elvégzi a többit. A nyest jól mászik, karcsú és ügyes. Megszagolja a húst, felszalad a fa törzsén, be a lyukba, Éppen csak át tudja nyomni a fejét a szögek között, amelyek a hús felé mutatnak. Megszerzi a húst – mindig megszerzi –, de akkor végeznek vele a szögek. Igyekszik kikerülni a szögeket, de minél tovább küzd, hogy kiszabadítsa a fejét, annál mélyebbre fúródnak a nyakába a szögek. Végül elvérzik, vagy leszakítja a fejét. Nem sok nyest maradt. A lyukak végeztek velük.
294. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Tom Rob Smith: A 44. gyermek 92% ·
Összehasonlítás - Jason Matthews: A Kreml jelöltje 90% ·
Összehasonlítás - Tarjányi Péter – Dosek Rita: A pápa emberei 88% ·
Összehasonlítás - Frederick Forsyth: Ikon 87% ·
Összehasonlítás - William Ryan: A szent tolvaj 75% ·
Összehasonlítás - J.D. Barker: Az ötödik áldozat 94% ·
Összehasonlítás - Karen Rose: Érints meg 94% ·
Összehasonlítás - J. D. Robb: Halálos alkotás 95% ·
Összehasonlítás - Cserhalmi Dániel: Szibériai csapda 93% ·
Összehasonlítás - Thomas Harris: A bárányok hallgatnak 92% ·
Összehasonlítás