Huszadik ​századi szlovák novellák 2 csillagozás

Marta Součková (szerk.): Huszadik századi szlovák novellák

„Mint minden műfaj, a novella is átalakul, s a klasszikus mintaképpel talán csak a neve marad közös. Költőibb lesz és nyugtalanabb, változatosabb és megfoghatatlanabb, de amennyit veszít kötöttségben, kerekségben, architektúrában, ugyanannyit, nem: százannyit nyer színben, távlatban, muzsikában… Egy mai novella-antológia egységgel nem dicsekedhet, de talán épp sokfélesége lesz egyik, nem egyetlen vonzereje.” (Gyergyai Albert)

A művek szerzői: Janko Jesenský, Božena Slančíková-Timrava, Jozef Cíger Hronsky, Milo Urban, Dobroslav Chrobák, František Švantner, Dominik Tatarka, Leopold Lahola, Ján Johanides, Vincent Šikula, Alta Vášová, Stanislav Rakús, Ladislav Ballek, Pavel Vilikovský, Dušan Mitana, Dušan Dušek, Peter Pišťanek, Václav Pankovčín

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Modern Dekameron


Kedvencelte 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 6

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

darkfenriz >!
Marta Součková (szerk.): Huszadik századi szlovák novellák

Janko Jesensky – Ha elmúlik a szerelem: Tulajdonképpen egy szerelmi csalódást követő gyötrődés, hogy mai fogalmakkal élve: hogyan vakarja le a rátapadt lányt a férfi. Kissé szenvedés volt, egyáltalán nem ragadott magával.
Bozena Slanciková-Timrava: Fiatal lányok közeledése a férfiakhoz, belső vívódásuk, majd a főszereplő lány csalódása, hogy nem is ilyennek képzelt el egy bált, illetve hogy a nagyra tartott emberek is ugyanolyan lények mint ő maga. Egy fokkal
jobb volt azért az előzőnél. 4
Jozef Cíger Hronsky – Paula: A végtelen szomorúság, kiúttalanság és keserűség története ez. Egy asszonyé, aki mindent túlél, bár azt kívánja, már rég halott lehetne. A végkifejlet sem old meg semmit, a természet újjászületései az asszony lelkét nem olvasztják fel és a lelki gyötrelmek örökké élnek.
Milo Urban – Stefan Konarcik Chrapek és az úristen: Egy félnótás ember szenvedése. Viszont igazat beszél, az isten nem segít, csak hátráltat.
Dobroslav Chrobák – Ondrej Balázs hazatér: Szomorú elbeszélés a Szibériából hazatérő férfiról. Bizony Ondrej Balaz meghalt a szívekben, felesége fel sem ismeri, múltja már csak
a kosárfoltozás közbeni kurta visszaemlékezésben él. Magában is eltemeti saját emlékét.
Frantísek Svantner – Isten játéka: Egészen különös história elcserélt életekről, a borzalmak utáni látszólagos paradicsomi állapotokról. Viszont mindig ott lapul a kérdés: Valóban azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat? Nem lehet, hogy más bőrébe bújtunk és egy csúnya napon betoppan az igazi ember, akinek szerepében tetszelgünk. A túl sok istenezés nem tetszett, de ezt leszámítva nagyon tanulságos és szórakoztató.
Dominik Tatarka – Bűz: A harctérről hazatért katona kálváriája. Boldogságát keresve csak a múlt rémképei üldözik és hivatásától még a hitvese mellett sem tud búcsúzni. Mondanunk sem kell, de ez csak tragédiához vezethet.
Leopold Lahola – Madárdal: Ez a történet – a zsidó származású szerző tollából nem meglepő –, hogy a megalázottságról, a második világháború környékén a zsidó embereket ért – jobb esetben csak – lelki sérelmekről mutat képet. Mert hiszen az egyszeri jelvényes tiszt mi másban lelt akkortájt örömöt, mint a másik ember megszégyenítésében. Bár Vogel dalol, ám ez korántsem jön szívből.
Ján Johannides – Látni az egészet: Egy megragadott pillanat az egész novella lényegében egy végletekig türelmes SS tiszttel, az annál türelmetlenebb járókelőkkel és egy sipítozó öregasszonnyal. De legalább néhányan látták az egészet..még ha nem is ugyanazt…
Vincent Sikula – Rozárkával: Egészen magával ragadó történet a Csábrág aljáról, a falusi idillről, a természetről, valamint a felnőttben élő mesevilágról, melybe fogyatékos húga révén önkéntelenül csöppen bele. Anekdoták, éjszakákon átnyúló esti mesék és végül a szomorú, kijózanító valóság.
Alta Vásová – Bozsena meg én: Csak átfutottam, annyira érthetetlen. Női lelkeknek kizárólag…
Rudolf Sloboda – Az öröm fekete színe: Anekdotázós, filozofálgatós, de mindig egy adott tárgyhoz, a papírsárkányhoz visszatérő történet, mely végül globális szempontból világít rá a problémákra, a mélyben rejtőző konfliktusokra. Egészen tetszett, csak a végén az a bibliai párhuzam ne lett volna.
Stanislav Rakús – Ének a tó vizéről: Könnyednek induló, majd aztán borzasztó durván letargikus mélységekbe, barlangi vizekre evező történet tragédiáról, megvetésről, sorvadásról és lelki bukásról. A tetteink narrátorai mindig velünk vannak, a kérdés csak az: mikor jön el a halál előtti sötétség?
Ladislav Ballek – Vízóra: Mire taníthat egy bolond egy kisgyermeket? Vajon mennyire kiszámítható a viselkedése egy elmeroggyantnak? A választ vízmérők és kék madarak képében kapjuk, melyek közül ha néhánynak már szárnyát szegik, a legtöbb a szabadság felé képes rebbenni.
Pavel Vilikovsky – Túláradó érzelem: Borzasztó középszerű és unalmas történet. Az egy igaz ember története mérföldes köröket ver erre a novellára a szerzőnél.
Dusan Mitana – A héja: Egész érdekes történet egy tragikus sorsú kisfiú beteg hajlamairól, ugyanakkor félénkségéről, zavaráról és szereleméről. Csak az a héja és a Morzsa ne lett volna!
Dusan Dusek – A bőrnyakú: Még állatok közt is keresünk kedvenceket, és míg mi rajongunk a kiszemeltért, a másik lehet hogy pont nem annak szurkol. Kész barnevál kopasztó üzemmel.
Pavel Hrúz – A svéd Ancsa: Valakinek minden helyzetben sikerül kivágnia magát. Még ha van egy igazi és egy mű svéd Ancsa is.
Peter Pistanek – A kezdő: Valahogy magával ragadó a főszereplő esetlensége, lelki vívódásai, társadalmi perifériára szorultsága, ugyanakkor a rivaldafény közelsége miatti középponttal való idegensége. Ulmert csak osztálytársnője emléke élteti, és amikor közel kerülhetne hozzá, akkor beszari lesz és menekül. Pistánek nyitva hagyja a végkifejletet. Vajon az utcán, a lépcsőházban vagy az ágyban kerül sor a….khm…
Václav Pankovcin – A várandós legény: A szlovák Junior, melynek rövidsége mellett hatalmas humora és szórakoztató jellege kiemeli. És hogy ez a szerző 31 évet élt…:(


Népszerű idézetek

darkfenriz >!

Mozdulatlanul feküdt. A meghajszolt éjszaka felszakadozott fátylakkal takargatta, az álmos reggel a tejfehér ködöt szürcsölgette, a nap első sugarai mohón nyaldosták a vértócsákat, de a végtagjait csak a megújult déli forróság tudta feléleszteni.

120. oldal (Frantisek Svantner - isten játéka)

darkfenriz >!

Rég elvesztették hitüket, már a jogaikat sem hangoztatták. A jogtalanság folyamatos ostroma eltompította elméjüket, feldúlta gondolataikat, elvette erejüket, az idő békés folyamából az élet utolsó mezsgyéibe sodorta őket, ahol múltfosztottak lettek, és ahol a halál pállott köde kúszott a jövő sötét tája fölé.

107. oldal (Frantisek Svantner - isten játéka)

darkfenriz >!

-Én orgonista akartam lenni. Ha nem kellene grófnak lennem, orgonista lennék. Igen, úgy bizony…
-Tud játszani?
-Tudok, de nem mutatom meg senkinek. Mihelyt leülnék az orgonához, abban a pillanatban elfelejtenék játszani.

350. oldal (Ladislav Ballek: Vízóra)

darkfenriz >!

Eljön az a nap, amikor besötétedik, és eljön számodra az örök evilági sötétség, Jozef Gomboj, de te már semmire nem fogsz emlékezni.

329. oldal (Stanislav Rakús: Ének a kút vizéről)

Nazanszkij>!

„Az uramnak nem tetszik, hogy ennyire átadom magam az írásnak, szívesebben látná, milyen káprázatos gazdasszony vagyok – belátom, hogy boldogabbak lennénk, s hogy így ő nem tud boldog lenni, de nem tudok ezen segíteni –, a gazdaságban nem vagyok más, mint lelketlen gép. Nekem írnom kell: amikor leülök, hogy írjak, elfeledkezem mindenről, és egy másik világban élek… Persze vannak olyan napok, amikor az égvilágon semmit nem írok, amikor a vágy kihajt a hatalmas égbolt alá, ahol legszívesebben órákig hemperegnék a zöldben, és semmit nem csinálnék, hacsak nem éppen kedvemre élvezkednék valakivel, ahol… Bozena könnyelmű: de ne tagadd meg tőle ezt a könnyelműséget, ha az nem lenne, ő már rég nem élne – vagy bolondokházában volna.”

– Védekeztél, bezárkózva. Nem tudtad elfogadni a keze érintését: meztelen bőr, szőrszálak, erek, az izmok a vállán, a lábszárán –, valamikor mindezt szeretted, és most egyszerre nem bírod… Bozena, hogy magyaráztad ezt meg neki? Hogy az illat már nem illat többé, a sürgető szavak fojtott parancsokká váltak, hogy a kéréseket gyengeségnek érzed… Honnan vetted az erőt, hogy bánts, de mégis barát maradj?
Az emlékezetem kezd a te emlékezeteddé válni, Bozena? Úgy emlékszel, ahogy én? Vagy az asztalomon heverő, egyre vaskosabb forgatókönyv kezdett el önálló életet élni?
…Fával fűtöttem akkoriban. Már majdnem az összes zsindelyt elégettem egy közeli háztetőről, amelyet a műemlékesek nemrég kicseréltek. Eltelt a gyerekeim első tele. A szoba közepén, egy nagy matracon feküdtek, nehogy leessenek valahonnan. Már az első hónapoktól kezdve próbáltak mozgolódni, én meg mindig visszahoztam őket a fehér lepedőre. Emlékszel?

"Szomorú vagyok, mint a sötétség, de a sötétség nem egészen szomorú – tulajdonképpen csak szomorúnak tűnik, mert oly sok mindent elrejt az emberek elől. Hosszú idő után egyedül, teljesen… A szó valódi értelmében korábban is egyedül voltam vele.. De tudom: ha majd teljesen eltűnik, elkezdek dolgozni magamon. Visszatér vajon az az idő, amikor elég volt egy hónapra néhány korona? És az emberek, akiket szerettem? Több leszek végre, mint az ő árnyéka?
Mélyen aludtak, ezért kimerészkedtem – de nem újabb zsindelyért. Förtelmesen éreztem magam, mint egy olyan nő, aki ellenőrzés alatt tartja a férjét, nem hagyja élni. Hát aznap éjjel kiélte magát: a környéken csavargó prágai srácok érkeztek, tulajdonképpen velem egyidősek. Velem és nem vele. Hagytam, hogy nekem is töltsenek, aztán félrehúzódtam. A férjem engem is felvidított, akár csak a többieket, ez az ő napja volt, tele volt humorral, iróniával… kicsit öregebb, mégis annyira természetes, mind csüngtünk rajta.
Aztán egyszer csak – a fényképezőgépes srác. Megérezte, hogy csak így tudok emberekkel, párban: akkor kinyílok, adok, adagolok. Lassú pirkadat a tóparton: a víz alatti kavicsos erős nedves színei. Oda esett be a gépe. Már biztos van neki másik, biztosan már rég filmeket forgat… Akkor döntöttem.
"Piszkos kompromisszum volt mellette élni? Csak mellette? Az volt, és én képes voltam rá. Csak aztán a hajszálnak, amelyen az egész múlott, túl sok volt a némaság súlya. Végül csak a hajszál maradt a markában. Kapcsolattalanságnak neveztem.
A lélek gyümölcsei csak a test gyümölcsei után következnek: attól a pillanattól fogva, amikor jöttek a kötelességek. Már nem »vízre írok«, ez a sor ott maradt az előző életemben. Minden egyes mozdulatom tükröződik a gyerekekben, őket alkotom, akarva nem akarva… És az árvák? Akiket valakinek a nemléte, valakinek a múltja formál…"

290-292. oldal, Alta Vásová: Bozena meg én (Noran, 2016)

Nazanszkij>!

A csapszéktől háromlépésnyire, balra egy üvegajtó volt, amelyen mindig tiszta csipkefüggöny lógott. Mögötte rózsaszínre meszelt szoba, falain szentképek és hímzett fali takarók lógtak, polcain papírrózsák és üvegalmák illatoztak, és burjánzó muskátlik takarták ablakait, amelyeken keresztül a nap és a hold fényének úgy kellett beverekednie magát. Itt aludt Mária.
Mária akár hársfanyagyságúra is nőhetett volna, mégis őt látogatták volna a méhek, mert az ő ajkán volt a legédesebb a méz. Ha nevetett, arcán kis gödröcskék keletkeztek, mint amilyeneket a gyerekek mélyítenek kis ujjacskáikkal a porhanyós tavaszi földbe, ha kis sárgolyókat ragasztanak össze nyállal, de Mária gödröcskéi inkább olyanok voltak, mint a liliom virágporos kis kelyhecskéi, amire a pillangók vágynak rászállni. Még az égető nyári nap sem tudta megtörni homlokának elefántcsontszerű csillogását. Ha a kertben dolgozott, piros kendőt kötött a fejére, és ilyenkor, ha a fák árnyékában ült a hűs mohán tapodott csöndesen, messziről virított, mint az érett cseresznye. Ágya az ablak mellett állt, és rásütött a holdfény. Előbb óvatosan bekukucskált a muskátli borzas levelei közül, majd megérintette párnán pihenő ujjait. Ha erre nem kelt fel, egy darabig játszadozott velük, majd felszaladt a hideg karján egészen a válláig. Tovább sosem ment. Ilyenkor meleg áramlat támadt, ami megemelte a dunyhát, mintha el akarná dobni, hogy feltárja a keblek telt rügyét. Matej Dintar is látta olykor ezt a játékot. Gondolatai ilyenkor elszunnyadtak, gondjai szétszéledtek, testén szétáramlott az elégedettség melege, és amikor könnyed álomba merült, olyan ember mosolya ült ki ragyogó arcára, mint akinek Isten fogja jobb kezét, és vezeti a paradicsom virágzó kertéjében. Mária a felsége volt.
Hajnaltájban át kellett lépnie Matejt, mert korábban kelt, mint ő. Mezítláb az ablakhoz ment, megállt a muskátlik előtt, hogy magába szívja illatukat, és hogy puha testét a hajnali harmat hidegével bepermeteztesse. Arcán az új nap hamuszürke elszíneződése terpeszkedett. Aztán kinyújtózott. Fehér kezével szétengedte fekete hajfonatát a vállán, és fésülködni kezdett. A napot üdvözölte ezzel a tánccal, ahogy jött fel a hegyek mögül. Teste tetőtől talpig nyugtalan kis rángásokkal telítődött meg, mint ahogy az éjszaka telítődik meg rejtélyes hangokkal. És ha Matej Dintar ilyenkor felkelt, visszafojtotta lélegzetét, mert a gyönyörű jelenség, amit látott – és aminek valóságosságáról sokáig győzködnie kellett magát –, elöntötte szomjúságtól égő mellkasát. Megpróbálta Máriát antik szoborhoz hasonlítani, mely feléledt merevségéből, kisétált valamelyik örök város dohos múzeumából, és kószálása során Pustén találta magát, de nem látott még márványtalapzaton ilyen csodás gyönyörűséget, így inkább azt gondolta, hogy Mária hatalmas fehér virág, amit Isten szakajtott le fent a hágónál, ahol ilyen virágok nőnek, varázslatos leheletével életre keltette, és leküldte őt ide hozzá. És ez a hasonlat volt talán a legpontosabb. Mária vállai olyanok voltak, mint a szirmok, mellei mint a rügyek, karjai„ mint a sás hosszú levelei, melyek a fenyves árnyékában és a forrás hideg vizének fürdőjében nem tudtak kizöldülni, csípője, mint a szilaj inda, mely nyakának kelyhében gyönyörű virágot hordoz – a fejet. Ez a virág áthatóbban illatozott, mint a kakukkfű vagy a babérlevél vagy a menta. Illata lassan csöpögött érzékszerveire, mint a becses illóolaj, a szobát tömjénfüstként töltötte be. Nem volt a földkerekségen olyan bor, ami Matej Dintart annyira mámorította volna, mint ez az illat.
Mária szép nő volt.
Mária volt Matej Dintar boldogságának egyik forrása.

148-150. oldal, Frantisek Svantner: Isten játéka (Noran, 2016)

Nazanszkij>!

Odakünn tombolt a szél, komiszul játszadozva a közeli és távoli fények bolygatta sötétséget. Valahol egy utcai villanylámpát is meglengetett, Paulának pedig úgy tűnt, mintha mozogna a szomszéd ház fala. Az ablak alsó szárnya nem volt rendesen betéve – a cselédlány siettében rosszul csukta be a reggeli takarításkor. Most zörgetni kezdte a szél, és Paula a fejébe vette, hogy ezt a zörgést fogja hallgatni. Levette a tekintetét a férjéről, hogy az ablak fénytelen négyszögeire figyeljen, s gondolatait is a hirtelen jött szél vadócsága felé akarta terelni. A vihar azonban mindig olyankor rázta meg az ablakot, mindig akkor zúgott fel, amikor nem várta, Paula pedig minden alkalommal összerezzent, majd hosszan, igen-igen hosszan reszketett, néha egészen a szél következő rohamáig.
„Megyek aludni!” – mondta magának Paula, de ezt hazugságnak érezte, ami megint csak letörte, s nem volt képes felállni, hogy helyrehozza a cselédlány mulasztását. Hogy rendesen becsukja az ablakszárnyat, pedig tudta, hogy ha lefekszik, alvás helyett egész éjjel az ablak zörgését hallgatja majd. Még ha a szél lecsitul, és a zörgés alig hallhatóvá csendesedik is.
De ez mostanában gyakran van így.
Az éjszaka néha végtelenül hosszú, kegyetlen lassúsággal vánszorog, a falióra felszisszen, ütni készül, de rettenetesen soká tart, mire valóban elüti a negyedet. A férje szabályosan, monotonon lélegzik, egyre elviselhetetlenebbül tépázva Paula idegeit, a gyerekek pedig csak ritkán nevetnek fel.
Ica alszik mélyebben, olykor annyira mélyen, hogy apró buborékok buknak ki a száján, s mintha minden kilégzés után ezt mondaná félhangosan: puff! Paula, az anya ilyen rémséges éjszakákon nemegyszer kénytelen halkan felkelni, és a sötétben Ica száját megkeresve lecsókolni róla az álmot, lelopni a mélységes nyugalom jelét a fájdalmasan kegyetlen kéréssel: „…bocsáss meg, kicsim, bocsáss meg nekem, de ezt nem bírom hallgatni… Összetörtem, a téboly határán vagyok megint, üldöz az éjszaka, és mindenre ügyelnem kell. Ki akar szakadni a szívem a helyéből, nem tudom elviselni a nyugalmat. Ha ennyire érezteted, hogy milyen békés az álmod, én sírva fakadok, és mindannyiótokat felébresztelek. Mire lenne ez jó? Hogyan magyaráznám meg? Ne haragudj, angyalkám, inkább lopok tőled egy keveset, mintsem hogy elvegyek mindent.”

46-48. oldal, Jozef Cíger Hronsky: Paula, 4 (Noran, 2016)


Hasonló könyvek címkék alapján

Dušan Šimko: Gubbio
Timrava: Hősök
Alfonz Bednár: Kőkalitka
Margita Figuli: Egy korty mámor
Isaac Asimov – Martin H. Greenberg (szerk.): Gyilkos idő
Géher István (szerk.): Ellenfelek
Kőrössi P. József (szerk.): A könyvember
Horváth Lajos (szerk.): Örök kortársaink
Szalontay Mihály (szerk.): Szép szó antológia 1971
Gy. Horváth László (szerk.): Égtájak 1985