A ​szerelemről 4 csillagozás

Ha testeket, ha lelkeket, ha angyalokat szeretünk, bizony nem ezeket, hanem istent szeretjük bennük: a testekben isten árnyékát; a lelkekben az istenhez való hasonlatosságot; az angyalokban pedig az ő képmását. Így jelenleg istent szeressük mindenben, hogy végre istenben mindent szerethessünk.

Ugyanis ha így élünk, eljuthatunk oda, hogy istent is és istenben mindent láthassunk, és szeressük őt magát is, s mindent, ami benne létezik. És mindaz, aki ez idő szerint szeretetével magát istennek áldozza, végül visszanyeri magát istenben, hiszen ahhoz az ideához tér vissza, amely által teremtetett. […]

És jóllehet itt csonkák vagyunk és szétszakítottak, a szerelem segítségével ideánkhoz kapcsolódván teljes emberré válhatunk úgy, hogy benne mindenekelőtt saját magunkat találjuk meg, s így világossá válhat előttünk, hogy istent szeretve saját magunkat szerettük.

A kölcsönös szerelem olyan halál, amelyet két feltámadás követ: Mivel meghal énjében aki szeret, egy ízben, mert önmagával nem gondol. De nyomban feltámad a szeretett lényben, mivel az forró gondolatával átöleli. Újraéled végül, mikor amott önmagát újra felismeri, s hogy a szeretett vele azonos, nem kétli.

A szerelem által a legtompább eszűeknek is élesebbé válik a felfogása. Ki nem látna ugyanis a lehető legélesebben az isteni sugár segítségével?

A valóságok dolgok ugyanis az ideák, a minőségek és a csírák; a testek formái pedig inkább tűnnek a dolgok árnyainak mint valóságos dolgoknak. […] [Mindazonáltal] minthogy az emberi megismerés az érzékekből indul, igen gyakran azokon a dolgokon keresztül szoktuk az isteni dolgokat megítélni, amelyeket a testekben a legkiválóbbaknak látunk. A testek képességei nyomán isten hatóerejét, rendjük nyomán bölcsességét, hasznosságuk nyomán jóságát kutatjuk. A testek formáit pedig a lélek rokonainak nevezi [Platón], mint amik mindjárt utána születtek. A lélek után ugyanis a következő lépcsőfokra a testek formái kerülnek.

Ez az isteni szépség tehát mindenben szerelmet, azaz önmaga iránt vágyat ébresztett. Amiért is, ha isten magához vonzza a világot és a világ vonzódik hozzá, létezik egy folytonos vonzás, mely istentől indul, áthalad a világon, és istenben ér véget, egy körhöz hasonlatosan, ugyanoda tér vissza, ahonnan kiindult. Így hát ez az egy és ugyanazon kör, mely istentől a világ felé halad és a világtól isten felé, három nevet visel. Amennyiben istenben kezdetét veszi, és istenhez vonz, szépség; amennyiben áthaladva a világon magával ragadja azt, szerelem; amennyiben alkotójához visszatérve művét vele egyesíti, gyönyör. A szerelem tehát a szépségből születve a gyönyörben ér véget. Ezt fogalmazza meg Hierotheos és Dionysios Areopagités nagyszerű himnusza, melyben e theológusok így énekeltek:

«A szerelem egy folytonosan visszatérő kör,
jó, mely a jóból a jóba tart.»

A szerelem ugyanis szükségképpen jó, mert a jóból születvén a jóhoz tér vissza. Ez ugyanis azonos istennel, akinek képére minden vágyik, és akinek birtokában minden megnyugszik. Ezért lángol fel tehát vágyunk. Amikor a szerelmesek tüze lecsillapodik, nem kihuny, hanem beteljesül. Jogosan hasonlítja hát Dionysios istent a naphoz, mert ahogyan a nap megvilágítja és felmelegíti a testeket, úgy adja isten a lelkeknek az igazság világosságát és a szeretet hevét.