Elöljáróban: ez a könyv nem az iszlám politika gyakorlati oldalával, hanem az elméleti politikatudománnyal foglalkozik – ezért azok, akik csak a napi aktualitások miatt vennék a kezükbe, ne tegyék. Viszont akik szeretnek lemenni a gyökerekig, és vetnének egy pillantást az alapvető forrásszövegekre, mindenképpen tegyék farzsebre (mert bizony ott is elfér), persze csak miután elintézték a formaságokat a kasszánál.
A könyv olvasásakor hamar ismerős érzésem támadt: bizony ugyanezek, vagy majdnem ugyanezek a gondolatok a jó uralkodóról és az állam helyes irányításáról a korai európai királytükrökben is felbukkannak. Ami nem véletlen, hiszen az arab politikai gondolkodók a VIII. századtól kezdve ugyanúgy a görög filozófusokból merítettek, mint európai kartársaik. Sőt még abban is egyeztek velük, hogy a politikát mindketten a retorikai tudományok közé sorolták, nem pedig a filozófiaiak közé, magyarán gyakorlati alkalmazásként, nem elméleti stúdiumként tekintettek rá. Ami elválasztja őket, hogy amíg Európa latin felén jellemzően Arisztotelészből merítettek, addig az arab-perzsa hagyomány Platónra támaszkodott (leginkább, de nem kizárólagosan). Talán mert Platón filozófus-államát könnyebb volt úgy olvasni, hogy megfeleljen Mohamed hatalomcentralizációs elképzeléseinek, ahol a végrehajtói, törvényhozói és bírói hatalom egybemosódik. (De jegyezzük meg, ez az elképzelés a kereszténységtől sem volt idegen, elég csak Szent Ágostonra gondolni, és az Isten városáról totalitásra törekvő víziójára.) Másfelől a platóni állam mint közösség is könnyen megfeleltethető volt az iszlám ummá-nak, a platóni filozófus-király pedig könnyen behelyettesíthető a teljhatalmú iszlám teológus-vezetővel. Akárhogy is, az arab politikatudomány első századai inkább ismerősnek tűnnek, mint idegennek – több a kapcsolat, mint ami elválaszt.
Persze ez még a viszonylagos szabad gondolat időszaka volt a muzulmán világban, így vitatkozhattak arról az értelmiségiek, hogy a filozófia vagy a teológia a fontosabb, és hogy az értelem magasabb rendű-e, mint a spiritualitás – és bizony könnyen** alakulhatott volna úgy, hogy a filozófia mellett teszik le a voksukat. Mi több, 936-tól al-Rádi bagdadi kalifa még a világi és vallási hatalom elválasztására is kísérletet tett – ezt a kor kontextusában bízvást tekinthetjük szekularizációs törekvésnek*. (Ennyit arról, hogy a Koránba eleve bele lenne kódolva egy közösség agresszivitása.) Csakhogy jöttek a teológusok, jelesül Ibn Tajmijja, aki a XII. század vége, XIII. század eleje felé meghirdette a tiszta hithez, a Koránhoz és a szunnákhoz való visszatérést, és megalapította a szalafita irányzatot – tőle eredeztethetők az olyan fundamentalista mozgalmak, mint a vahhábiták, vagy napjaink Muzulmán Testvérisége. Érdekes, hogy ezek a mozgalmak általában valamilyen óriási katasztrófa után váltak meghatározó tényezővé: a szalafiták azután, hogy a mongolok feldúlták Bagdadot, a vahhábiták az európai birodalmaktól elszenvedett első megrendítő vereségek, a Muzulmán Testvériség pedig a nacionalista és monarchista arab államok csődje következtében. Ami jelentheti azt, hogy a világvége-váró korszellem és a társadalmi kudarcok jó táptalajai az agresszív spiritualitásnak. Amire máshonnan is lehet példát mondani.
Na, szóval remek könyv ez is. Pont sorozat. Pont jó.
* Ami alatt persze nem szabad mai értelemben vett szekularizációt érteni, az iszlám világi törvénykezés ugyanis sosem távolodott el úgy a vallástól, mint az európai.
** Ezt végül is kihúztam, nehogy a hurráoptimizmus bűnébe essek.
