Játszótéri ​pillanatok 80% 24 csillagozás

A Kávéházi pillanatok után a játszótérre is ellátogathatunk Maros András történetei által, amelyek közül jó néhányat ismerősként üdvözölhetünk, mert minden bizonnyal mi magunk is hallottunk és tapasztaltunk már hasonlókat, amikor gyermekünkkel próbálkoztunk beilleszkedni a játszótér közösségébe.
Nagypapák, anyukák, családok és egyedülállók, többgyerekesek és egy gyermeket nevelők egyaránt megfordulnak a játszótéren. Gyerekek, kicsik és nagyok, homokozólapátok és dömperek, csúszdák és hinták a szereplői ezeknek a pillanatoknak, melyek garantáltan megmosolyogtatnak, elszórakoztatnak és felidézik a saját emlékeinket, vagy éppen a jelenlegi mindennapjainkat látjuk bennük.
Bővebben: https://konyvutca.blogspot.hu/2018/05/maros-andras-jats…

Immáron második generációs játszótérlátogató lévén már rég megállapíthattam, hogy a 35-40 éve tapasztaltak ma is érvényesek, legfeljebb ma másképp hülyék az emberek. Már a lányaimmal való játszóterezések is azért mentek az agyamra, mert nem bírtam a többi szülőt (tudom, biztosan antiszociális vagyok). Manapság a szülők már békén hagynak, most már csak a nagyikkal kell megküzdenem. :) (Meg az unokáimnak az agresszív, szabadjára hagyott vagy magukra hagyott gyerkőcökkel…)
Ez a könyv szösszenet-gyűjtemény helyenként szórakoztató volt, helyenként az ember ráismert arra a nagy büdös semmire, ami emberek száját elhagyja, ha épp elhagyják kicsit magukat. Vagy ha épp fordítva, próbálják kidomborítani az okosságukat meg a humorukat.
Volt egy-két sztori, amin hülyére röhögtem magam. De aztán – a nagy semmi, mármint könyvileg. Irodalmilag. Kis sztoricskák, gyerek- és felnőttszáj-történetecskék, van, ami két sor egy oldalon. Közben-közben rajzok (ezek például tetszettek, talán mert abszolút antitalentum vagyok bármiféle rajzolásban), csak hogy teljenek az oldalak. Az „író” (vagyis gyűjtögető) abszolút a megfigyelő álláspontjára helyezkedik, se ő, se a játszótérhasználó gyereke nem nyilvánul meg, nem mondanak se hülyeségeket, se cukiságokat.
Valahogy úgy voltam vele, mint Az Úr Nyolcadik Kerületé-vel. Csak a terep volt más. Hogy készülhet az efféle gyűjtemény? Jövünk-megyünk, notesszal vagy valamilyen hangfelvevővel, figyeljük, mit mondanak-csinálnak körülöttünk, aztán nagyjából ömlesztve, kicsit felturbózva, humorosítva leírjuk, összerakjuk. És ahelyett, hogy egy blogban vagy a FB-on irkálnánk lájkolható kis színeseket, úgy döntünk, hogy ez már irodalom, ennek könyvnek kell lennie.
Én másfél óra alatt olvastam ki, közben kétszer röhögtem, egyszer pedig elszundikáltam (hajnal volt még). Ennél azért sokkal többet várnék el egy könyv-től.

sikeresen megállapítottam, hogy ahhoz képest az én szüleim egész normálisak (értsd: rendesek, értelmesen stb.) voltak. Igaz, a játszótereket messziről elkerülték…
A könyvről meg: hát egy ideig jópofa, bólogat az ember, hogy igen, hát ezt ismeri azért. Egy idő után viszont már unalmasak ezek a kis szösszenetek, mert azért a témában így, ebben a formában nincs egy könyvnyi.

Nagyon jól írta @ppeva: középszerű és a mai közösségi média mellett ezeket teljesen felesleges könyvben kiadni.

"-Ez mi ez bácsi kérem?
-Felnőttmondókák, hülyegyerek."
Jól ismert történet a kisgyerekes szülők hasonulása – intellektuális téren – új kis uralkodójukhoz, de azért mióta menő utcán, játszótéren hallott felnőtt gügyögéseket nyomdába adni?! Jó, persze, Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete óta trendi lehet, de könyörgöm, az inkább szociográfia, mintsem bármi más (plusz jóval szellemesebb), ez viszont egyszer használatos papír… sőt, felnőtt lapozó, mert végigolvasni kínos, annyire gyenge mint válogatás is. Meg persze röhögős is, de egyszer, nem lesz kockahasunk tőle. Ez nem könyv formátumért kiált, hanem Fbook-posztért, annak elment volna (netán abból született?). A Scolar ennyire híján lenne az ún. kéziratnak? Mert végül is a Fb tele van ennél messze jobb szövegekkel is – a kiadó munkája biztosítva van, míg a biztonsági (világ)háló ki van feszítve a produkció alatt. Csak az a kár, hogy az efféle kartonba-papírba zippezett izék a leggyorsabban leselejtezett díszei a könyvespolcoknak.

Öhm… Hát ez kissé gyenge volt. A kávéházas gyűjtemény tetszett, vicces volt, ez a kötet azonban kevésbé… Valószínűleg élőben ütött minden poén, de így olvasva nagyon nem. :( Kár érte.

Akárcsak a Kávéházi pillanatok, ez a könyv is tele volt humorral. Mindig a táskámban volt a könyv, ha csak egy percet is kellett várakozni, egyből előkaptam, és élvezettel olvastam a vicces kis szösszeneteket.

Jókat lehet rajta nevetni, miközben azért elég nyomasztóak ezek a kis szösszenetek. Nálunk anyu nem bírta elviselni a játszóteret, ezért a nagypapám hordott szombatonként. Sosem játszottam másokkal, céltudatosan a hintára mentem, azon hosszabb időt töltöttem, utána esetleg csúsztam egyet a csúszdán, és már lehetett is indulni hazafelé. A könyv alapján úgy sejtem, szülőként én sem fogom különösebben szeretni a játszóteret. Esetleg akkor, ha olyan antiszoc leszek, mint gyerekként, és csak a saját gyerekemmel foglalkozom.

Rendkívül szórakoztató, sokat nevettem rajta. Könnyed délutáni olvasnivaló, vagy akár tömegközlekedési eszközön való utazás során is nagyon praktikus olvadmány, mert akár egy megálló erejéig is érdemes előkapni a történetek rövidségéből adódóan. Jópofa görbe tükör, érdemes elgondolkodni azon, néha milyen mondatok jönnek ki az ember száján…

Jobbra számítottam a cím alapján, de sajnos nem igazán nyerte el a tetszésemet a könyv. A történetek így leírva nem voltak olyan viccesek, mint amilyennek az író szánta volna, inkább csak leíró stílusú 1-2 oldalas szösszeneteknek tűntek.