Magyar ​sakktörténet 2. 3 csillagozás

Mindig örömmel olvasom, újra és újra. (Még éppen nem esik szét a könyvem.) A nagymester kérlelhetetlen komolysága példaértékű, pedagógiai érzéke, munkamorálja, erkölcsi tartása bámulatos. (Persze néha melléfogott, pl. a levelezési sakkozással vagy a 37-es olimpia előkészületei során, de hát ő is csak emberből volt gyúrva…) Nagy tanító volt, generációk nőttek fel könyvein, sakkozó elvei ma is élnek.

A századforduló egyik legerősebb versenyjátékosa persze pozíciójátékos volt, szívósan és jól védekezett, de ha megcibálták az oroszlán bajszát, taktikailag is tudott harapni… Újra és újra lejátszom szépségdíjas győzelmeit, ezek igazi költemények, mint ahogy a pályafutásának könyve is az.

Ma már elképzelhetetlen szakmai és erkölcsi tekintélye volt. A 20-as évek sakkolimpiáin mint szövetségi kapitány ő ismertette el/meg Magyarországot Európával, de az első világháború után a vesztes hatalmak sakkozói közül is csak őt hívták meg a nemzetközi sakkversenyekre. Vagy az Aljechin-kapcsolat röviden és sarkítva: a világbajnok Aljechin ellenfeleit emberileg is ellenségként kezelte, igyekezett „megsemmisíteni” őket. Mégis, az Aljechin-Euwe vb címmeccsen Maróczy habozás nélkül elfogadta Euwe felkérését, hivatalos szekundáns lett Aljechin ellenében. És ami ma már hihetetlen: ezzel párhuzamosan (tehát elvileg elfogult félként) a mérkőzés egyik bírája is volt…

A könyv óriási erénye a sokszínű Monarchia hiteles ábrázolása. Pl. Réti Richárd, a „halhatatlan tanulmány” szerzője a Monarchia igazi polgára volt: magyar állampolgárként született (bécsi és délvidéki származású szülőktől) ma úgy mondanánk: Szlovákiában; sokáig élt Bécsben és németül jobban tudott, mint magyarul, bár magyarnak vallotta magát; végül Trianon után a csehszlovák sakkválogatott színeiben játszott a sakkolimpián.

Nagyon jó sakk könyv remek partikkal és sztorikkal Maróczy Géza, az egyik legnagyobb magyar sakkozó pályafutásából.