Tengerészek (Frontvonalak 3.) 87% 123 csillagozás

Egy irodalmi alkotás értékelése kapcsán talán nem a legelegánsabb, azonban kétségtelenül a legkézenfekvőbb technika az összehasonlítás. Marko Kloos regényei kapcsán pedig még mindig prímer opcióként adódik, hogy – ha nem is egy konkrét művet, de jóval inkább – a szerzőt és mentorát, John Scalzit, illetve írásaik milyenségét, alkotói folyamatuk alakulását hasonlítsuk össze. Nem titkolom, hogy Scalzi az egyik kedvencem, akit az utóbbi időben mégis egyre többet ostorozok az újabb művei kapcsán. Számomra, mint viszonylag „újsütetű” military SF rajongó számára (és ebben nyilván sokat nyom a latba relatív olvasatlanságom) még mindig Ő az alzsáner modern kori meghatározója, kvázi újhullámos etalonja. A Frontvonalak kapcsán még nehezményeztem a nyilvánvaló áthallásokat, Kloos egyéni hangjának hiányát, Scalzi túl messzire nyúló árnyékát. Azóta nagyot fordult velem (és a szóban forgó két íróval) a világ. Scalzit továbbra is a populáris, könnyed scifi egyik legeredetibb, legötletesebb alkotójának tartom, de ezzel vége is. Az ötletparádé lufija a lapok százain súlytalanul kipukkad, az irományok egyre inkább az álomgyár sorozatgyártott termékeivé degradálódnak a szememben. Továbbra is rajongok Scalzi ötleteiért, de egyre inkább irritál az írások „ponyvásodása”, a dollár kilátszó vigyora a sorok közül. Ezzel szemben, amit kezdetben Kloos darabosságának, kiforratlan stílustalanságának éreztem, egyre inkább válik a szememben branddé. Ha összehasonlítom a két szerzőt, akkor Scalzi csapongó, határtalan kreativitásával szemben Kloos maga a germán megbízhatóság, pontosság és precizitás. A Tengerészek számomra már a teljesen kiforrott, magabiztos szerző alkotása, aki csalhatatlanul tudja, hogyan akar eljutni A-ból B-be, és töretlenül halad ezen az úton, a legapróbb megbicsaklás nélkül. Lehet, hogy a technikája egyszerű, nem alkalmaz váratlan, eszement dramaturgiai fordulatokat, de van az úgy, hogy a nyugodt erő (félre ne értse senki a rosszízű áthallást) lenyűgöz és jóleső biztonsággal tölt el.
Soha nem gondoltam volna, hogy a különböző – feltehetően nagyon is földhözragadt alapokból építkező – (űr)harcászati szakkifejezések, a katonai logisztikai-hadműveleti szakzsargon nem hogy dögunalmas lenne, hanem inkább lenyűgöz. Nyilvánvaló, hogy ebben hatalmas szerepe van, az általam már az előző kötetekben is méltatott, lelkiismeretes fordítói munkának. A „respekt” itt is kijár. Mindenesetre a Tengerészek már mindent felmutat, ami a military SF sikeres produktumaitól megköveteltetik. Van itt, kérem badass küldetés, utazás bolygóközi pályán és a mélyűrben, kemény harcérintkezések, földfelszíni és űrbéli ütközetek, kedvelhető, de nyilvánvalóan (azonban nem bántóan) egysíkú karakterek és végre-valahára valamiféle koncepció is, a „hogyan tovább”-ra nézvést. Andrew, a mi kedves harcászati irányítónk pedig végérvényesen felnőtté érett. Hurrá!
Ki kell emelnem, hogy „a második detroiti csata” fejezete számomra az utóbbi olvasásaim legsikeresebb SF akciójelenetét hozta el.
Mindösszesen nyilvánvalóan csak ajánlani tudom, de azért meg kell említenem, hogy Agavétól szokatlan módon sok apró elírással, névelő elhagyással találkoztam a regényben. Talán nem ártott volna még egy utolsó, sűrű fogú fésű a kiadás előtt.

Marko Kloos előtt nem.gondoltam volna, hogy valaha érdekelni fog a katonai sci-fi. Scalzinál inkább a fura humora fogott meg, de Kloos tudja, hogy miről ír. Profin mutatja be a hadmozdulatokat, a katonaságot, fegyvernemeket. És végig ott a tragédia lehetősége, mivel hőseink pengeélen táncolnak. Andrew és a többiek ott ragadtak a jégbolygón és lassan elfogy az élelmiszerük, hiszen a lakosság nincs felkészülve ennyi katona ellátására. Mindenki tudja, hogy a Föld nagy bajban van, de hogyan juthatnának haza a nyurga hajók mellett? A sinoruszok felajánlják a segítségüket, így Andrew egy Dimitri nevű tipikus ruszkival a lopakodó hajón újabb veszélyes küldetésre indul.
Letehetetlenül izgalmas sci-fi.

No de hát erről végképp csak annyit tudok mondani, hogy… lőszerkiszabat!
Hogy engem mennyire meg lehet venni ezzel a katonai szlenggel, az valami egészen döbbenetes. Ami mondjuk nagy szerencse, mert egyébként aztán tényleg egy-egy könnyed, őszinte, harcolászós agyrágógumi a sorozat összes kötete – ráadásul Kloos még csak nem is bánik elég kemény kézzel a szereplőivel. Szóval az izgalomtól nemigen kaptam sokkot. Bár volt egy jelenet, amikor azért bevonódtam érzelmileg rendesen – és itt jegyezném meg, hogy az ember-ember konfliktusok mennyivel izgalmasabbak és érdekesebbek, mint az ember-nyurga harcolászások.
Továbbá, nemigen szeretek arcba dicsérni senkit, akiről tudom, hogy itt nézelődik rendszeresen, de most szeretném elmondani, hogy ez a nagyon profi, nagyon hiteles érzetet adó fordítás rettentően jót tesz a sorozatnak. Úgyhogy soványmalac-vágtában fogok érkezni a folytatásokért is. :)

Korrekt katonai sci-fi, szórakozásnak tökéletes. Izgalmas, pörgős, nincs üresjárat. Mintha egy adrenalinlöketes akciófilmet néztem volna végig. Pl. a nyurga-földönkívüli hentelős jelenetnél eszembe is jutott pár film, amiből most a Monsters: Sötét kontinenst emelném ki. (ami nem is rossz, aki szereti ezt a műfajt, ajánlom figyelmébe: https://snitt.hu/filmek/monsters-sotet-kontinens-2014)
Végigszaladtam rajta. Igazából egyik szereplő sem került közel hozzám, talán Fallon zászlós, aki rendesen $@!% figura. Viszont kedvenc nem lett ez a sorozat, nekem ennél több kell. Több elgondolkodás, váratlan helyzet, csavar, furcsa dolgok, meghökkentés.. spoiler Vagy az idegen faj részletes leírása, társadalma, szempontjai, gondolataiban is mennyi lehetőség lenne.

Naná, hogy 5 csillag!!!! Imádtam, ismét! :D
A könyv nagy részében az űrben „tengerészkedünk” Andrew-val és bajtársaival. Izgultam értük nagyon, sok veszélyes helyzetbe keveredtek. Kloos nem hagyta leülepedni a történetet, végig izgalomban tartotta az olvasót. A végére kaptunk egy kis közelharcot is a nyurgákkal, és örülök, hogy lesz még folytatás, mert ha így zárná le a történetet, akkor a falat kaparnám.
Remélem végre már találnak egy megoldást, egy nagyon jó megoldást a nyurga hajók elpusztítására, mert így halvány az esély az emberiség túlélésére spoiler
Kloos stílusa egyre jobb, bár én már az első résznél is szerettem. Alig várom a következő részt. A fordítónak pedig külön köszönet, mert nagyon jó munkát végzett! :)

Azért az sokat elmond egy könyvről, hogy ha két heti ügyes-bajos dolgok miatti alig haladás után egy nap alatt elolvasom a maradék kb. 70%-ot. (Oké, persze azt is jelenti, hogy nem egy féltégláról beszélünk.)
Marko Kloos sorozatát hamar megkedveltem, és az előző regény függővéges befejezése után már nagyon vártam az idei etapot. Nos, ezúttal sem csalódtam. Kloos ezúttal is jól adagolja az akciót, a feszültséget és a humort, na és a drámai fordulatokat is. A sztoriról nem mondanék semmit, a fülszövegben ott a lényeg, az a regény kiindulási pontja. A magyar cím ezúttal is telitalálat, ugyanis Andrew a legtöbb idejét ezúttal űrhajókon tölti, tengerészek közt. Úgy érzem ezeknél a részeknél nagyon jól sikerült a szerzőnek visszaadni a bezártság érzését ill. az egyszeri talpas katona tehetetlenségét. Lent a bolygókon lehet lőni az ellenségre, de az űrben marad a feszült várakozás és a reménykedés, hogy a hajó nem kap végzetes találatot.
Karakterek tekintetében a régi jó ismerősök mellé ezúttal is érkeznek új szerethető figurák, bár óvatosan a kedvencek kiválasztásával. Ha nem is Martin-i szinten, de Kloos se kíméli a szereplőgárdáját.
Összességében nagyon elégedett voltam ezzel a résszel és nem bánnám, ha a következő részre nem feltétlen kellene egy évet várni.

Ez most jólesett. Nálam Andrew Grayson most simán (és meggyőzően) lenyomta Black Jack Geary-t, s a harmadik kötetek után szépített. Így jelenleg 2:1-re áll a Campbell – Kloos párharc.

Na, ez egy hangyapöcsnyivel érdekesebb volt, mint az előző kötetek. Persze ehhez az kellett, hogy kirángassa a cselekményt a „megyünk oszt zúzunk” perspektívából, és felrakja a főhősünket egy űrhajóra. Komolyan jót tett a könyvnek, hogy a történet szerint minden el van kefélve, és szereplőink a túlélésért gürcölnek, és elég sokszor meg is csapja őket egy-egy ellenséges hajó. A könyv közepénél található rejtőzködős-menekülős űrhajós részek feszültsége fel tudja rázni az embert. Hiába, no, nekem akkor is az űrhajók a kedvenceim.
Ettől függetlenül a narratíva ugyanaz: csata-történés-verekedés-izgalom-csata-csavar. Mindezt lazasággal és humorral. Ami még bőven határértéken belül idegesített. Persze megint a történet végére dobált be több kérdést a szerző, amivel majd biztos foglalkozik a következő kötetben – vagy nem, mint ahogy most sem tette teljes mélységében. spoiler
Szóval elgurul a cselekmény, a főhősünk még mindig a totálisan szimpatikusra szerkesztett baka, akinek több esze van, mint egy egyszerű talpasnak, ezért mindig jó helyen van jókor. Én remélem, hogy miután most kicsit betekintést nyertünk a sinoruszok lelkivilágába (ami kifejezetten sokat dobott a könyvön), egyszer eljön a nap, amikor Kloos valami idegen lényekkel kényszeríti összepacsizni a katonáit. Mindig izgi látni, amikor két totálisan eltérő katonai bagázsnak együtt kell működnie.
Ja, és a nyurgákról lassan megtudhatnánk valamit, azon túl, hogy böszme nagyok és sok töltény kell a kinyúvasztásukhoz.

A jó hír: Ezúttal nincs olyan brutális függővég, mint a Felderítők végén.
A „rossz” hír: Marko Kloos nem kímélte se a karaktereit, se az olvasóit.

A Frontvonalak legerősebb kötete lett a Tengerészek, minden szempontból felülmúlja az előző köteteket – írástechnikailag sokat fejlődött az író, a regény hangulata hasonlóan komor, mint a Felderítőké, a történet pedig még intenzívebb, mint eddig valaha.

A Tengerészek ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, és közel két hónapnyi időt ölel fel. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni az eseményeket, ennyi lenne: szardíniák és cápák. spoiler A nyurgák fenyegetése egyre súlyosabb, az emberiség, élükön a szereplőink, egyre vakmerőbben és elkeseredettebben küzdenek ellenük.

Marko Kloos pedig egyáltalán nem kímélte a szereplőket! Folyamatosan egyre nehezebb döntéshelyzetbe kényszerülnek. Többször is a morális jó és az egyéni boldogulás lehetősége közt őrlődnek a karakterek. Olvasás közben hihetetlenül borzasztó volt átélni a döntéseik következményeit, belegondolni, hogy milyen mentális állapot kell ahhoz, hogy hasonló horderejű döntéseket képesek legyenek meghozni. Ez lett végül a fő oka annak, hogy ez a regény ilyen maradandó élményt nyújtott.

Az eddigi szereplőgárda új arcokkal bővült, akiket igen hamar a szívembe zártam. Főleg Dimitrijt, aki megtestesített minden orosz sztereotípiát, csak a melegítő hiányzott róla. Viszont üde színfoltja lett a történetnek, könnyen szimpatizálni lehetett vele.

Elsősorban Andrew és Dimitrij közös pillanatain keresztül az író kifejtette az emberek közti háborúk céltalanságát.

„A háború értelmetlensége; fiatal férfiak és nők arra kapnak parancsot, hogy valami ostoba ok miatt mészárolják le egymást, és ennyi. […] Leginkább csak azt éreztem, hogy az elmúlt öt év nagy részét eltékozoltam arra, hogy megöljek embereket, akiknek nem kellett volna meghalniuk[…]”

Tetszett az is, hogy ezzel a kijelentéssel együtt nem vált minden hirtelen vattacukorrá, egyszerűen csak megjelent ez a gondolat, és a történet szerves részévé válva elindított valamit – amitől sokkal hitelesebbé és jelentősebbé vált a gondolat.

Mindent összevetve a Tengerészek fantasztikus olvasmány volt. Pörgős, izgalmas és drámai. Egy pillanatig sincs megállás, a szereplők folyamatosan a határon vannak, és elég egy rossz lépés, pár másodperc, hogy minden összeomoljon. Imádtam olvasni, még ha a szívem többször is összeszorult. És bár nincs függővége ennek a résznek, alig várom, hogy ismét visszatérhessek ebbe a világba, s megtudjam, hova tovább innen.

Végre egy military sci-fi, ami bemutatja, hogy a háborúk egyik legfontosabb tényezője a logisztika. Mert hiába vagyok esetleg túlerőben, ha a katonáimat nem tudom etetni és itatni, vagy esetleg a csatatérre szállítani, akkor nem sokat érek a létszámfölényemmel.
A nyurgák egyre több kérdést vetnek fel, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mik fognak még róluk a folytatásokban kiderülni (van már néhány elméletem, és jó lenne tudni, hogy mennyire pontosak).
Az emberek nem hazudtolják meg önmagukat a kötetben. Sajnos vannak, akik az egyenlőnél is egyenlőbbnek érzik magukat, és a saját túlélésükön kívül semmi mással nem törődnek. Azonban szerencsére többségben vannak azok, akik rájöttek, hogy a saját túlélésük mit sem számít, ha kihal az emberiség. Ennek következtében pedig nehéz, és fájdalmas döntéseket is meg tudnak hozni, és megfizetik azok árát.
Remélem nem kell sokat várni a következő részre, mert nagyon tetszett a vonal, amerre a könyv vége elkanyarodott!